— Zsuzsa néni, a papírok rendben. Ki fogja Önt hazakísérni? — kérdezte az ápolónő, miközben figyelmesen nézett a törékeny, sápadt arcú nőre, akinek a szemei alatt mély karikák húzódtak.
— Én... egyedül is boldogulok — válaszolta Anna, igyekezve, hogy a hangja határozottnak hasson.
A nővér aggódva mérte végig a vékony testet. Egy hét telt el a nehéz szülés óta, és még mindig senki nem jött érte. A férj egyszer sem jelent meg. Csupán egy rövid telefonhívás: „Ne pazarolj rám időt.”
Anna óvatosan karjába vette Lizát, a kislányát, a hajlított könyökébe fektetve a kicsit. A másik babát, Mátét, a nővér adta át neki. Két kis batyu, két új élet, akikért mostantól teljes mértékben ő felel. A táska a vállára került, a pelenkás csomagot a másik könyökével fogta meg.
— Biztos benne, hogy elbírja? — kérdezte tétován az ápolónő. — Ne hívjunk inkább egy autót?
— Nem szükséges. A buszmegálló nincs messze.
Nem messze. Csak egy kilométer a havas, februári úton, két újszülöttel és varratokkal, amelyek minden lépésnél sajogtak. De nem volt kihez fordulnia segítségért. A taxira félretett pénz kellett a tejre és kenyérre a hónap végéig.
A léptei aprók és óvatosak voltak. A szél jeges hópelyheket sodort az arcába, a csomag húzta a kezét, a háta fájt. Mégis, a két kis test melege a vékony takarók alatt erősebb volt, mint bármely kabát.
A megállóban várniuk kellett. Az emberek elsiettek mellettük, arcukat a szél elől elfordítva. Senki nem ajánlotta fel a segítségét. Csak kíváncsi pillantásokat kaptak: fiatal nő két csecsemővel, egyedül. Amikor végre megjött a busz, egy idős asszony segített neki felszállni, sőt még helyet is adott.
— A férjéhez utazik? — kérdezte a nő.
— Igen — hazudta Anna, lehajtva a fejét.
A szíve mélyén még reménykedett. Talán József csak megijedt. Talán, ha meglátja a gyerekeket, ráébred, mit veszített. Talán elfogadja őket. Hiszen ők erről beszéltek, terveket szőttek. Két éve, amikor megkérte a kezét, még ő mondta: „Egy fiút és egy lányt szeretnék, akik pont rád hasonlítanak.” A sors pedig megadta — rögtön mindkettőt.
Az otthon üres csenddel és dohos levegővel fogadta őket. A mosatlan edények a mosogatóban tornyosultak, egy befőttesüvegben csikkek, az asztalon üres sörösdobozok. Anna óvatosan lefektette a babákat a kanapéra, tiszta törölközőt terített alájuk. Kinyitotta az ablakot, hogy friss levegő jöjjön be, és összerándult az alhasi fájdalomtól.
— Józsi? — szólt be halkan. — Itthon vagyunk.
A hálószoba felől zaj hallatszott. József kilépett, köntösbe burkolózva. A tekintete végigfutott a gyerekeken, a csomagokon, Annán — közönyösen, hidegen. Mintha idegeneket látott volna.
— Hangosak — mondta a kiságy felé bökve. — Gondolom, egész éjjel sírtak?
— Nagyon jók — lépett felé Anna, remélve, hogy legalább egy kis melegség van benne. — Alig sírnak. Máté csak akkor, ha éhes. Liza meg szinte mindig csendes. Nézd meg, milyen szépek…
József elhúzódott. A tekintetében valami undor vagy félelem suhant át.
— Figyelj... — kezdte, miközben a nyakát vakarta. — Ez nem az én világom.
— Tessék? — Anna megdermedt, nem értette.
— A gyerekek, pelenkák, az állandó sírás... Nem nekem való.
Anna elképedve nézte. Hogy lehet az, hogy valaki nincs felkészülve a saját gyerekeire? Kilenc hónap. Kilenc hosszú hónapig tudta, hogy meg fognak születni.
— De hiszen te akartad…
— Akarhattam. De meggondoltam magam — vonta meg a vállát, mintha csak egy mobilvásárlásról lett volna szó. — Még fiatal vagyok. Élni akarok. Nem akarok pelenkákkal bajlódni.
Elment a szekrényhez, elővett egy sporttáskát, és válogatás nélkül belehajigált pólókat, farmert.
— Elmész? — kérdezte Anna tompa hangon.
— El. — bólintott, még csak rá sem nézve. — Egy ideig Sanyinál alszom. Aztán keresek albérletet.
— És velünk mi lesz? — kérdezte Anna, most már kétségbeesetten.
József becipzározta a táskát, végre ránézett — ingerülten, mintha Anna zavarná egy fontos tárgyaláson.
— Ti maradtok itt. A ház a neveden van. Anyámhoz ne menj. Tartásdíjat nem fizetek — te akartad megszülni őket, oldd meg egyedül.
A kanapéhoz ment, ahol a gyerekek aludtak. Máté kinyitotta a szemét — sötétek voltak, pont, mint az apjáé. A kisfiú nem sírt, csak nézte azt az embert, aki életet adott neki… és most lemondott róla.
— Nekem nem kellenek — sziszegte József, és hátat fordított.
Leköpte a padlót, épp a gyerekek mellett. Felkapta a táskát, a kabátját, és kiviharzott. Az ajtó nagyot csattant mögötte, az üveg megremegett. Liza felsírt, mintha érezné, mi történt.
Anna lassan a földre ereszkedett. A mellkasában valami megnyílt — egy sötét üresség, amely minden érzést elnyelt, kivéve az óriási félelmet. Egyedül maradt. Két újszülöttel. Egy kályhával fűtött házban, minimális gyes mellett.
Liza egyre hangosabban sírt. Máté is felsírt — két kis hang, egyetlen kétségbeesett kiáltássá fonódva. Anna, mintha egy rémálomból ébredt volna, odakúszott a kanapéhoz, karjába vette őket, és magához szorította. A kis testük, a kis lélegzetük — ez lett az új valóság.
— Csss, drágáim… — suttogta, ringatva őket. — Megoldjuk. Soha nem hagylak el titeket.
Odakint a szél hóförgetegeket kavart, a nap már a látóhatár mögé süllyedt. Ez volt az első éjszaka a sok közül, amit hármasban kellett túlélniük. Nélküle. Nélküle, aki megoszthatta volna a terhet. A falióra hajnali három órát mutatott, mire Máté is elaludt. Liza már korábban elszenderedett, jóllakva és betakarva. Anna ágyat rögtönzött nekik: egy kartondobozból, amit a mikró dobozából őrzött meg, kibélelve gyapjútakaróval. A kályha már csak parázslott. Fát kellett volna rakni bele, de nem volt ereje felállni.
— Túléljük — suttogta a sötétségnek, mintha varázsigét mondana. — Mindenképp túléljük.
Ez a mondat lett a mantrája a következő években.
– Klárimama, Máté nem akarja megenni a kását! – szaladt be az udvarra a kis Liza, copfjai vidáman ugráltak lépései nyomán. – Azt mondja, hogy keserű!
– Dehogy keserű az – nevetett Klára néni, miközben megigazította a kendőjét, és a kötényébe törölte a kezét. – Hajdinakása, kicsikém. Annak ilyen íze van. Hol van a testvéred?
– A sufniban duzzog – közölte Liza, komolyan bólogatva.
Klára néni felsóhajtott. Anna épp aznap este ment éjszakás műszakra a közeli tejgazdaságba, mert az egyik fejőnő megbetegedett. A gyerekek ilyenkor mindig Klára néninél maradtak, aki az elmúlt három évben második anyjukká vált. A falu eleinte rosszallóan nézte Annát: „Nem tudta megtartani a férjét, szégyent hozott a családjára.” Aztán, ahogy múltak az évek, és látták, mennyit dolgozik, mennyire odaadóan neveli a gyerekeit, már csak bólintottak: „Rendben van az asszony.”
– Gyerünk, keressük meg azt a makacs fiúgyereket – mondta Klára néni, megfogva Liza kezét.
Máté egy fejre fordított vödrön ült a sufni előtt, és komoran kapargatta a földet egy bottal. Vékonyka volt, a haja szinte teljesen le lett vágva – miután az oviban tetűjárvány volt, Anna az összes kisfiút lenyírta nullásra. Liza sírt három napig, amikor anyja a copfjait akarta levágni, így ő megúszta.
– Na, te kis komisz, otthagytad a húgodat egyedül reggelizni? – kérdezte Klára néni, leülve mellé egy farönkre.
– A kása undorító – morogta Máté. – Keserű.
– Tudod, mit szeretne az anyukád? – kérdezte Klára néni, miközben megsimogatta a kisfiú üstökét. – Azt, hogy egészséges legyél. Képzeld, ott a tehenekkel beszélget, feji őket, és közben pénzt keres, hogy legyen mit ennetek. És te itt fitymálod a reggelit.
Máté felnézett rá, majd nagyot sóhajtva felállt.
– Jól van, megeszem. De kenyérrel!
– Hát persze, kenyérrel, vajjal és édes teával – mosolygott Klára néni.
Este Anna hazatért – fáradtan, vörös szemekkel, de mosollyal az arcán. Egy vászontáskában hozott egy üveg friss tejet, egy vekni kenyeret, meg egy zacskó karamellát.
– Anyaaa! – szaladtak elé a gyerekek, és egyszerre csimpaszkodtak rá.
– Drágáim – hajolt le hozzájuk Anna, és szorosan megölelte mindkettőt. – Hogy volt nélkülem?
Liza máris csacsogni kezdett: a macskáról, aki kiscicákat hozott világra, a régi ruhából varrt új ruhácskájáról, amit Klára néni szabott, és hogy Máté először nem akarta megenni a kását, de aztán mégis megette.
– Aztán képzeld, anyu – fejezte be izgatottan –, hamarosan ünnepség lesz az oviban. Anyukáknak és apukáknak.
Anna megdermedt. Liza még csak hatéves volt, és nem tudta, milyen fájdalmas szavakat mondott ki.
– Hívjuk meg apát is – tette hozzá Máté váratlanul. – Mint a többiek.
Anna mélyet lélegzett. A mellkasában mintha jeges kezek markolták volna meg a szívét. Ez az a pillanat volt, amitől éveken át rettegett: amikor a gyerekek már elég nagyok lesznek, hogy kérdéseket tegyenek fel.
– Apátok… – kezdte halkan. – Ő elment, amikor megszülettetek. Nem akart a családunk része lenni.
– Akkor nem szeret minket? – kérdezte Máté, szeme megtelt könnyekkel.
– Nem tudom, kicsikém – simogatta meg Anna a kisfiú lenyírt fejét. – De én szeretlek titeket. Mindenkinél jobban. Ketten vagytok, de nekem az egész világot jelentitek.
Aznap este először sírtak a gyerekek nem fájdalom vagy éhség miatt, hanem mert megértették: valaki hiányzik az életükből. Anna lefeküdt közéjük, magához ölelve mindkettőt, és elkezdett mesélni. Nem királyokról és hercegnőkről, hanem kis erdei állatokról, akik boldogok voltak az anyukájuk szeretetében, még ha az apjuk nem is volt ott.
– Hogyhogy „elutasítanak”? – Anna hangja remegett az indulattól. A kezei ökölbe szorultak, az ujjpercei elfehéredtek.
A szociális osztály vezetője, Magdi néni, egy molett, vörös hajú asszony, idegesen babrálta a papírjait.
– Anna, drága, értsd meg, a nyári táborban korlátozott a férőhely. Előnyt élveznek a halmozottan hátrányos helyzetűek.
– Mi pontosan azok vagyunk! Egyedül nevelem őket!
– Igen, de hivatalosan te két munkahelyen dolgozol. A bevételed meghaladja a szociális küszöböt.
– Akkor mi a megoldás? – kiáltott fel Anna. – Hagyjam abba a munkát? Egy fizetésből nem lehet három embert eltartani!
Magdi néni levette a szemüvegét, és sóhajtott.
– Sajnálom, tényleg. De a döntést nem én hozom. A bizottság. Vannak családok három-négy gyerekkel, fogyatékkal élőkkel…
Anna a könnyeit nyelve beszélt.
– A mi apjuk nem fizet egy fillér gyerektartást sem. Én robotolok éjjel-nappal, hogy legalább enni tudjanak!
Hosszú csend után Magdi néni elővett egy másik dossziét a szekrényből.
– Van egy másik lehetőség – mondta halkan. – Létezik program, ahol a szülő is a táborban dolgozik. Most épp konyhai kisegítőt keresünk.
– Vállalom – vágta rá Anna azonnal. – Akármilyen munka megfelel.
– Formálisan ez „nyaralás gyerekekkel”, de a valóságban kemény munka. Nem lesz könnyű.
– Megoldom. Kiveszem a szabadságom arra az időre.
És így történt, hogy Liza és Máté először látták meg a tengert – a „Sirály” nevű gyermektáborban, ahol anyjuk krumplit hámozott és mosogatott. Megérte. Napbarnítva, megerősödve tértek haza. Máté öt centit nőtt, Liza megtanult úszni. Az apjukról nem kérdeztek többé.
– Szidi, te hülye vagy? – Liza a hatodik osztályos Máté elé állt, lábait széttárva, mint egy karatés. – Még egyszer hozzányúlsz, és úgy megjárod, hogy sírni fogsz!
Szidor, a vékony, pattanásos fiú csak röhögött.
– Mi van, Máté, a nővérkéddel takarózol? Anyuci kisfia!
– Takarodj tőle – sziszegte Liza, ökölbe szorítva a kezét.
Máté csendben állt, a földet nézte. Az arcán már lila folt éktelenkedett, a szája felrepedt. Tízéves létére ő volt a legkisebb a suliban – sovány, ideges típus, mindig egy könyvvel a kezében.
– Apa nélküliek – köpte Szidor. – És ugyanilyen üresfejűek is.
Liza ökle reflexből mozdult. A pofon úgy csattant Szidor arcán, mint ostor. A fiú hátratántorodott, majd dühösen emelte a kezét, de Máté közéjük vetette magát, és gyomron vágta. Szidor elterült, levegő után kapkodva, a testvérek pedig futásnak eredtek.
A régi víztoronyig meg sem álltak.
– Miért ugrottál közbe? – lihegte Liza.
– Téged akartam védeni – felelte Máté, miközben a vért törölte a szájáról. – Minden miattam van.
– Te buta – dörmögte Liza, és egy vizes zsebkendőt nyomott a szájához. – Tartsd oda. Nem kell hősködni.
Csendben ültek a rozsdás csövön. Az est leszállt, a tehenek már visszafelé ballagtak a legelőről.
– Anya meg fog haragudni – morogta Máté. – Letol majd minket.
– Nem fog – csóválta a fejét Liza. – Ő mindig megért.
És tényleg: Anna csak csendben megtisztította a sebüket, meghallgatta Liza hadaró beszámolóját, és azt mondta:
– Büszke vagyok rátok. Egymást védtétek.
– De verekedni nem szabad – tette hozzá Máté bizonytalanul.
– Nem. De hagyni, hogy bántsák azt, akit szeretsz – azt sem szabad.
Megölelte őket. Már nem voltak kicsik. Hanem kamaszok, akik éppen megtanulták: a család összetart.
– Anya… apa tényleg rossz ember volt? – kérdezte halkan Máté.
Anna összerezzent. Rég nem beszéltek róla. Az emléke már elhalványult – egyre inkább csak árnyék volt, nem igazi ember.
– Nem volt rossz. Csak gyenge – válaszolta lassan. – Megijedt a felelősségtől.
– Hol lehet most? – kérdezte Liza.
– Nem tudom – felelte Anna. – Talán a városban. Talán új családja van.
– Mi nem hiányzunk neki? – Máté gyűrögetni kezdte a pólója ujját.
– De egymásnak mi hiányzunk – mondta Anna határozottan. – És ez éppen elég.
Aznap reggel Liza őt vette észre. A férfi a suli kerítésénél állt. Öreg kabátban, megőszülve, sápadt arccal. Ismerős arc… bőr alatt megváltozott, de mégis: a szemöldök, az állkapocs, a tekintet…
– Máté – szólt halkan –, nézd csak...
A fiú felpillantott. A könyv lehullott a kezéből.
A férfi őket figyelte. Amikor meglátta őket, valami megrezzent az arcán. Mintha mosolyt próbált volna erőltetni. Előrelépett.
– Szervusztok... ti vagytok... Liza és Máté, ugye? Anna gyerekei?
Csend.
– Én vagyok az apátok. József.
Liza azonnal előrébb lépett, megállt Máté előtt, mint egy pajzs.
– Mit akar? – kérdezte hűvösen.
– Csak beszélni. Látni titeket. Gondolkodtam… Sok minden történt.
– Anya otthon van – szólt Máté. – Ha akar beszélni, vele beszéljen.
– Magammal akartam kezdeni – próbált közelebb lépni József. – Megismerni titeket. Tudni, hogy éltek...
– Nélküled – felelte Liza jéghidegen. – 13 éve nélküled.
József megtorpant. A szeme sarkában megrebbent valami — talán szégyen.
– Tudom, hibáztam. Tudom, hogy nincs jogom kérni semmit. De talán... újrakezdhetnénk?
Liza összehúzta a szemét.
– Tudja, hány évesek vagyunk? Hol élünk? Melyik osztályba járunk? Mi a kedvenc ételünk? Milyen könyvet olvasunk?
A férfi hallgatott.
– Semmit sem tud. És ne is akarjon. Mert mi sem akarjuk önt megismerni. Ön akkor döntött, amikor lelépett.
– Liza... – szólalt meg Máté meglepetten. – Honnan tudod...?
– Anya elmesélte. Azt is, hogy az ágyunk mellé köpött, amikor elment.
József elsápadt.
– Akkor most már látott minket – szólt Liza. – Ennyi elég. Mi hazamegyünk. A mi családunk vár ránk.
És elindultak.
Otthon Anna épp almás pitét sütött. A gyerekek beléptek, sápadtan, szótlanul. Ő rögtön megérezte, hogy valami történt.
– Mi baj? – kérdezte, a kezét a kötényébe törölve.
– Apu eljött – mondta Máté. – A sulihoz.
Anna megtántorodott. Az az egy szó – „apu” – mintha villám lett volna. Számtalanszor elképzelte ezt a pillanatot, de mégsem volt rá felkészülve.
– Mit mondott? – kérdezte halkan.
– Hogy változott. Hogy látni akart minket. Hogy beszélgetni szeretne.
– És ti?
– Elküldtük – felelte Liza. – Elmondtuk az igazat.
Anna leült. A szeme megtelt könnyel, de nem a fájdalomtól – hanem attól a megkönnyebbüléstől, amit eddig el sem tudott képzelni.
– Sajnálom, hogy nektek kellett ezt megélni – mondta halkan.
– Ne sajnáld – mosolygott Liza. – Megvédtük egymást. Mint mindig.
Anna megölelte őket. A szíve már nem fájt. Tele volt hálával.
József még egyszer megpróbálkozott. Másnap reggel megjelent a ház előtt, kopott kabátban, virágcsokorral. Anna nyitott ajtót.
– Anikó... beszélhetünk?
– Nincs mit – felelte Anna. – A gyerekeid elmondták, amit kellett.
– De én is szeretném…
– 13 év. Ennyit késtél. Már nincsen helyed ebben a családban.
– De én... próbálnék segíteni. Pénzt adni…
– Nekünk nem pénz kellett – felelte Anna. – Hanem te. Akkor. Most már semmit nem kérünk.
A férfi lehajtotta a fejét, megfordult, és elsétált.
Anna becsukta az ajtót. Odabent a gyerekek az asztalnál ültek, nevetve, vitatkozva azon, ki kapja a nagyobb pite szeletet.
– Anya, te sírsz? – kérdezte Liza.
– Nem, édesem – felelte Anna. – Most először boldogan nevetek.
VÉGE