MindenegybenBlog

Egy vak idős asszony kért meg, hogy kísérjem haza – másnap a fiai rendőrökkel együtt állítottak be hozzám

Egy vak idős asszony kért meg, hogy kísérjem haza – másnap a fiai rendőrökkel együtt állítottak be hozzám

Írta: Szabó Nóra 

Egy teljesen átlagos reggelnek indult. A temetőben jártam, hogy búcsút vegyek édesapámtól, ahogy minden héten. Másnap azonban már a rendőrségen ültem, egy bűncselekménnyel megvádolva, amit nem követtem el. Mindez egy egyszerű, jóindulatú gesztus miatt történt: segítettem egy idős, vak asszonynak hazajutni.

A gyász furcsa módon eltorzítja az időérzékelést. A napok hetekké nyúlnak, mégis minden emlék éles és fájdalmas marad. Hat hónap telt el apám elvesztése óta, de a hiánya nem enyhült. Minden héten meglátogattam a sírját, hogy elmondjam neki azokat a dolgokat, amelyeket már nem mondhattam el életében.

 

Aznap reggel hűvös szellő fújt a temetőben, a hatalmas tölgyfák lombjai között. Egy csokor fehér liliommal álltam a sírjánál – a kedvenc virága volt.

– Viszlát, apa – suttogtam, miközben letöröltem egy könnycseppet az arcomról.

Amikor elindultam hazafelé, észrevettem egy törékeny alakot néhány sorral távolabb, egy frissen hantolt sírnál. Egy idős asszony állt ott, fekete ruhában, fehér botot szorongatva. A sötét napszemüvege eltakarta a szemeit, de a vállai lehajlottak, mintha a fájdalom súlya nehezedett volna rá.

– Segíthetek valamiben, asszonyom? – kérdeztem halkan, óvatosan közeledve.

Az asszony, akit később Katalinnak hívtak, megkért, hogy kísérjem haza. Fiai, Balázs és Dávid, nem jöttek érte, pedig megígérték. Ez mélyen felháborított. Ki hagyja magára a vak édesanyját a temetőben?

Útközben elmesélte, hogy néhány napja veszítette el a férjét, Sámuelt, akivel negyvenkét évig voltak házasok.

– Ő volt az én világom – mondta remegő hangon. – A fiai sosem becsülték őt igazán. Ő mindig azt mondta, ők lesznek az én végzetem. Talán igaza volt.

Szavai egy mélyebb családi konfliktusra utaltak, de nem kérdeztem tovább. Hazaérve Katalin meghívott egy teára.

A háza otthonos volt, a falakat régi családi fotók díszítették. Egy kép különösen megragadta a figyelmemet: egy fiatal Katalin és Sámuel, kéz a kézben az Eiffel-torony előtt.

– Sámuel még kamerákat is felszerelt a házban – mesélte, miközben teát főzött. – Nem bízott a fiúkban. Mindig azt mondta, jobban érdekli őket, amit itt hagyunk, mint mi magunk.

Szavai sokáig velem maradtak, amikor elbúcsúztam tőle. Nem tudtam, hogy ez az egyszerű látogatás hamarosan az életem legsötétebb napjához vezet.

Másnap reggel dörömbölésre ébredtem. Az ajtóban Balázs és Dávid állt, egy rendőr társaságában.

– Ez az a nő! – mutatott rám Balázs dühösen. – Tegnap a házunkban volt, biztos ő lopta el anyánk ékszereit és pénzét!

A rendőr közbevágott. – Asszonyom, igaz, hogy ismeri Katalint?

– Igen – feleltem zavartan. – Tegnap kísértem haza a temetőből.

– És utána mit tett? Kirabolta? – sziszegte Dávid.

– Micsoda? Soha nem tennék ilyet! – tiltakoztam.

A rendőr nyugodt hangon közölte, hogy be kell mennem velük a rendőrségre, hogy tisztázzam magam. A gyomrom összeszorult. Hogy fajulhatott idáig?

Amikor megérkeztünk, Katalin már ott volt. Amint meglátott, felém nyújtotta a kezét.

– Hála az égnek, hogy itt vagy – mondta. – Megmondtam nekik, hogy nem te voltál.

– Akkor miért vagyok itt? – kérdeztem remegve.

– Mert a fiaim kapzsik – válaszolta élesen. – És mert már elegem van abból, hogy védem őket.

Katalin elárulta, hogy Sámuel valóban felszerelt kamerákat a házban, és kérte, hogy a rendőrök nézzék meg a felvételeket.

Egy óra múlva kiderült az igazság. A videón látszott, ahogy segítek Katalinnak, teát főzök, majd elbúcsúzom. Ezután Balázs és Dávid jelentek meg, ahogy átkutatják a házat, kiürítik az ékszeres dobozt, és pénzt vesznek ki egy sütisdobozból.

A rendőrök azonnal letartóztatták a testvéreket. Katalin szomorúan mondta:

– Mindig reméltem, hogy megváltoznak. De talán Sámuelnek igaza volt.

Az eset után gyakrabban látogattam meg Katalint. A fájdalmas események ellenére kialakult köztünk egy különleges barátság. A háza, amely egykor a feszültség és csalódás színtere volt, végre békés hellyé vált.

Ahogy egy délután együtt teáztunk, azt mondta:

– Néha az élet olyan embereket küld az utunkba, akiket sosem vártunk, de épp rájuk van szükségünk.

Bár nem voltunk vér szerinti rokonok, Katalin anyám helyett anyám lett. És tudom, hogy a sors akarta így.

 

2024-12-10 20:43:19 - Mindenegyben Blog