A februári szél vadul süvített a budapesti Ó-temető fölött, száraz leveleket sodorva a megdőlt keresztfák és szerény sírkövek között. Kovács András magabiztos léptekkel haladt előre, fekete, meleg esőkabátjába burkolózva, kezeit mélyen a zsebeibe dugva. Arca nyugodtnak tűnt, már-már közömbösnek, de odabenn gondolatai örvénylettek.
Mint minden évben, most is eljött, hogy teljesítse csendes rituáléját: meglátogatni felesége, Kovács Ilona sírját. Öt év telt el Ilona halála óta, s bár a külső gyász már rég elcsendesedett, András belül még mindig megtört volt. Ez a nap nemcsak a feleségét vitte el tőle, hanem a közös otthon melegét is a Gellért-hegy alján, az együtt töltött esték nyugalmát egy csésze tea mellett, és azt a láthatatlan fonalat, ami felszínen tartotta őt.
Megállt egy szerény, szürke gránit sírkő előtt. Ilona neve tisztán volt bevésve, életének dátumaival együtt, amelyek most olyan távolinak tűntek. András némán nézte a feliratot, miközben a hideg a kabátján is áthatolt.
Nem volt az a típus, aki hangosan beszélt az érzéseiről. – „Eltelt öt év” – mondta alig hallhatóan, nem várva választ. Nem volt benne logika, mégis úgy érezte, mintha Ilona még mindig hallaná suttogását – mintha a szél hozná vissza leheletét a föld mélyéből.
Talán épp ezért nem tudta soha igazán elengedni. Mély levegőt vett, lehunyta a szemét, próbálta kiszorítani a mellkasát szorító ürességet.
Ám hirtelen nesz szakította félbe a gondolatait.
András összeráncolta a homlokát, és oldalra fordította a fejét. És akkor meglátta.
Ilona sírján egy kisfiú feküdt, régi, szakadt pokrócba burkolózva. Legfeljebb hatéves lehetett. Vékony teste remegett a hidegtől, apró kezeiben megsárgult fényképet szorongatott.
András ledermedt. Alig hitt a szemének.
A gyermek aludt. Közvetlenül a felesége sírján.
– „Ez valami csoda…” – suttogta, miközben óvatosan közelebb lépett. Csizmája alatt ropogott a fagyott kavics. Ahogy közeledett, alaposabban szemügyre vette a fiút: vékony kabát volt rajta, nyilvánvalóan nem a télre szánták.
A haja kócos volt, bőre sápadt a hidegtől.
– „Hé, kisfiú!” – szólította meg András határozott, de nem kemény hangon.
A gyermek nem mozdult.
– „Ébredj!” – mondta ismét, és gyengéden megérintette a vállát.
A kisfiú megmozdult, hirtelen levegőt vett, és kinyitotta nagy, sötét szemeit. Először rémülten pislogott, majd Andrásra fókuszált.
Egy pillanatig csak nézték egymást.
A fiú még szorosabban szorította a fényképet, majd lenézett maga alá. Ajkai remegtek, aztán halkan megszólalt:
– „Anya…”
– „Mit mondtál?” – kérdezte András meglepetten.
A kisfiú nyelt egyet, lehajtotta a fejét. Vékony vállai megremegtek.
– „Sajnálom, anya. Nem kellett volna itt elaludnom…” – suttogta.
– „Ki vagy te?” – kérdezte András, de a fiú nem válaszolt. Még szorosabban szorította a fényképet, mintha az megvédhetné őt.
András előrehajolt, és óvatosan kinyújtotta a kezét a kép felé.
A fiú megpróbálta elhúzni, de nem volt elég gyors vagy erős.
A férfi rápillantott a megsárgult fotóra – és a lélegzete elakadt.
A képen Ilona volt. Fiatalon, mosolyogva, egy kisfiút tartott a karjában.
– „Honnan van ez?” – kérdezte András, hangja remegett.
A fiú csak annyit mondott:
– „Ő adta…”
– „Ő adta?” – ismételte András. – „Ki? Ki adta neked ezt a képet?”
A kisfiú nem válaszolt, csak a fejét rázta.
– „Nem szabad elmondanom…” – suttogta, majd tekintete elhomályosult, mintha valami messzi emléket idézne fel.
András lassan leguggolt elé. Nem akart megijeszteni.
– „Figyelj rám, kisfiam. Hideg van, ez itt nem játék. Nem maradhatsz itt egyedül a temetőben. Hogy hívnak?”
A fiú hallgatott. Aztán halkan, alig hallhatóan:
– „Peti.”
[ ]– „Peti… és mi a vezetékneved?”
– „Nem tudom…” – válaszolta a kisfiú őszintén.
– „Hol laksz? Hol van anyukád, apukád?”
– „Anya… már nem jön vissza. A bácsi mondta, hogy már nem jön.” – Egy könny gördült le az arcán.
András torka elszorult. Valami nagyon nem stimmelt.
– „Milyen bácsi?”
– „A nagy, kopasz, a hátsó házból. Azt mondta, anya elment. És hogy maradjak csendben. De én nem bírtam ott lenni. A néni is csúnyán beszélt velem.”
András szeme összeszűkült.
– „És hogy kerültél ide, a feleségem sírjához? Ismerted Ilonát?”
Peti bólintott.
– „Ő… ő beszélt hozzám. Álmomban. És mondta, hogy jöjjek ide. Hogy majd valaki várni fog.”
András hátra hőkölt.
– „Ilona? Álmomban beszélt hozzád? És ezt mondta neked?”
Peti komolyan bólintott.
– „Azt mondta: 'A férjem meg fog találni. Ő jó ember. Ő segít.'”
A férfi úgy érezte, mintha jeges vízzel öntötték volna le. A mellkasában remegés kezdődött.
– „Ez… lehetetlen.”
De mégis, Peti szemeinek őszinteségében volt valami, ami nem hagyta nyugodni. Nem tűnt zavarodottnak vagy eltévedtnek. Túl sok volt az egybeesés.
– „Gyere, kisfiam. Most elmegyünk innen. Megmelegedsz, kapsz egy kis teát, és rendbe szedjük a gondolataidat.”
– „És... és visszajövünk majd ide?” – kérdezte Peti halkan.
– „Igen, visszajövünk. Megígérem.”
András kézen fogta a fiút, és elindultak a temető kijárata felé. A szél még mindig dühöngött, de most már nem tűnt olyan hidegnek. Mintha valami új kezdődne.
A lakás csendes volt, ahogy beléptek. Régi bútorok, kopott szőnyeg, könyvek a polcon. Ilona illata még mindig érződött a levegőben. Peti megállt az előszobában, és körbenézett.
– „Itt lakott ő is?” – kérdezte félhangosan.
– „Igen… itt éltünk együtt” – válaszolta András, miközben a kabátját levette és a fiú válláról is lesegítette a rongyos darabot.
– „Nagyon szép hely” – suttogta Peti.
András megmosolyogta. Elővette a vízforralót, és teát készített.
– „Van valami, amit nagyon szeretsz inni? Méz, cukor?”
– „Méz…” – bólintott a kisfiú.
Amíg a víz felforrt, András kiment a nappaliba. Ott vette észre újra a képet, amit Peti szorongatott: Ilona a karjában tartott egy csecsemőt. Egy régi fotó, amit ő maga még sosem látott.
– „Ez nem lehet…” – motyogta.
Visszament a konyhába.
– „Peti, megmutatnád nekem még egyszer azt a képet?”
A kisfiú habozott, de végül átnyújtotta.
HirdetésAndrás leült vele a konyhaasztalhoz, és újra megnézte.
A háttérben egy park volt. A ruhák stílusa, a hajviselet – talán tíz éve készülhetett. Ilona boldognak tűnt, de a csecsemő… az nem lehetett más, csak Peti. Ugyanaz a tekintet, ugyanaz a szempár.
– „Ez mikor készült?” – kérdezte halkan András.
– „Nem tudom. Mindig nálam volt. Azt mondta anya, hogy ő is rajta van.”
András szinte érezte, hogy valami összeáll a fejében. De túl sok volt a kérdés. Egy dolog viszont biztos volt: ez a kisfiú nem egy véletlen idegen. Ilonához köze volt. És most már hozzá is.
– „Peti… mit szólnál, ha maradnál nálam egy ideig? Nem kell félned, nem kell menekülnöd. Itt biztonságban leszel.”
A kisfiú szeme könnyes lett, de bólintott.
– „Maradnék…”
András felállt, és megsimogatta a fejét.
– „Akkor üdv itthon.”
Másnap reggel a nap halványan sütött be a redőny résein. Peti a kanapén aludt, betakarva egy meleg pokróccal, András pedig a konyhában üldögélt, kezében egy csésze feketével. Az éjszaka folyamán alig jött álom a szemére. A gondolat, hogy Ilonának lehetett egy gyermeke, akiről ő sosem tudott, kavargott a fejében.
Felhívta a régi barátnőjét, a szociális munkásként dolgozó Kelemen Évát, aki jól ismerte Ilonát is a múltból.
– „Éva, van egy kisfiú nálam. Petinek hívják. Azt állítja, hogy ismerte Ilonát. Sőt… nála van egy fénykép, amin Ilona egy csecsemőt tart. Rá hasonlít. Sosem láttam ezt a képet. Nem tudsz valamit erről?” – kérdezte fojtott hangon.
Éva hosszú csend után válaszolt.
– „András… nem akartam én lenni az, aki ezt neked mondja. De Ilonának valóban volt egy kisfia. Még azelőtt született, hogy megismerkedtetek. A fiú apja eltűnt, és Ilona egy időre nevelőotthonba adta, amíg stabilizálja az életét. Aztán veled megváltozott minden… és valamiért nem tudott szólni róla neked.”
András megdöbbent.
– „És mi lett a gyerekkel? Hogyhogy nem kereste később?”
– „Próbálta. De mire odajutott volna, hogy magához vegye, már súlyos beteg volt. Tudta, hogy nem él sokáig. Egy ideig még levelezett az otthonnal, de aztán megszűnt a kapcsolat.”
András a homlokára tette a kezét.
– „És te tudtad? Tudtál róla, Éva?”
– „Igen… és bocsáss meg, hogy nem mondtam el. Ilona kért meg rá. Azt akarta, hogy boldog legyél vele. Azt hitte, ha megtudod, elveszít téged.”
András némán tette le a kagylót.
A nappaliból halkan kiszűrődött egy gyermekhang.
– „Jó reggelt…” – mondta Peti álmosan.
– „Jó reggelt, bajnok.” – András rámosolygott. – „Szeretnél reggelizni?”
– „Van kakaó?” – kérdezte Peti reménykedve.
– „Máris készül!” – felelte András, és közben mintha a szíve egy kicsit megkönnyebbült volna.
Ahogy a reggeli készítésével foglalatoskodott, egyre világosabbá vált számára: Ilona nem elhagyta őt – megpróbált helyrehozni valamit, amire már nem volt ideje.
És most, mintha Ilona utolsó kívánsága teljesült volna: András megtalálta Petit. Vagy Peti találta meg őt? Végül is, nem számít. Az igazság megtalálta őket.
Egy héttel később András kézen fogva vitte Petit a gyermekvédelmi hatósághoz. Elindították a gyámság jogi folyamatát. Éva is tanúskodott. A fotó, a temetőbeli események, Ilona régi levelei, amelyek végül előkerültek egy dobozból – mind mind megerősítették, hogy Peti valóban Ilona fia volt.
A hivatalnok – egy kedves, középkorú nő, Mészáros Magdolna – így szólt:
– „Kovács úr, a körülmények szokatlanok, de figyelembe véve a gyermek érdekét, a kapcsolódó bizonyítékokat, valamint a fiú akaratát, ideiglenesen önhöz kerül a felügyeleti jog. Amennyiben a következő hónapokban is biztosított a stabilitás, örökbefogadás is szóba jöhet.”
András megkönnyebbülten bólintott.
Peti az ölébe mászott.
– „Akkor már itt lakhatok mindig?” – kérdezte félénken.
– „Igen, kisfiam. Most már itthon vagy.”
Tavasszal András új sírkövet csináltatott Ilonának. A régit lecserélték egy egyszerű, de gyönyörű márványlapra, melyre arany betűkkel ez volt vésve:
„Kovács Ilona – anya, feleség, aki szeretettel vezette hozzánk fiát a szél szaván át.”
Peti gyakran vitt virágot. És mindig azt mondta:
– „Szia, anya. Köszönöm, hogy elküldtél András bácsihoz.”
És András? Ő sosem volt már többé egyedül. Ilona emléke, és Peti jelenléte új értelmet adott minden napnak.
A februári szél azóta is fúj – de már nem hidegen. Inkább úgy, mint egy ismerős kéz, ami emlékeztet: az igaz szeretet még a síron túlról is utat talál.
