Egy szülésznő megállt a parkoló melletti árusnál, és az élete teljesen megváltozott
A telefonbeszélgetések az anyjával mindig próbára tették Évát. Előre tudta, hogy az elkerülhetetlen időjárás-jelentés, munkahelyi faggatózás és étkezési tanácsok után következik majd a sóhajtozás és a jól ismert prédikáció.– Van már udvarlód, Évike? – kérdezte az anyja, miközben a hangjában megütközött egy csepp remény is.– Anya… – mosolyodott el a lány, próbálva nem idegeskedni – múlt héten is megkérdezted. Azt gondolod, azóta valami drámai fordulat történt?
– Hát ki tudja – sóhajtott filozofikusan az anyja. – Apád három nap alatt döntötte el. Megismert az újévi bulin, kijelentette, hogy elvesz, és három nappal később beadtuk a papírokat. Egy hónap múlva már házasok voltunk. Két gyerek, egy élet, még mindig együtt vagyunk.
– Te meg apu... ti csak szerencsések voltatok – válaszolta Éva halkan. Minden alkalommal frusztrálta ez a romantikus mese. Minél többet hallgatta, annál inkább úgy érezte, hogy anyja valójában vagy kérkedik, vagy önmagát próbálja meggyőzni.
Pedig Éva jól tudta, hogy az apja egy másik városban tart szeretőt, anyja pedig gyanúsan sok időt tölt a szomszéd faluban egy "barátnőnél". Mégis együtt élnek, sőt, boldog házaspárként mutatják magukat – annyira, hogy Éva inkább ritkábban látogatott haza.
– Férjhez kellene menned, Évikém – sóhajtotta az anyja. – Férj és gyerekek. Mert különben egyedül maradsz, és senki sem fog gondoskodni rólad.– Miért ne gondoskodna valaki? – próbálta Éva tréfával elütni a dolgot. – Van egy cicám, Fekete. Tudod, meséltem már róla.
De az anyját nem olyan könnyű letéríteni az erkölcsi magaslatokról.– Cica... hát mit ér egy cica? Az csak egy szőrös jószág. Sajnálom, hogy senkinek sem kellesz. – Majd szinte szemrehányóan hozzátette: – Miben vagy te rosszabb másoknál? Ha a városban lennél, már rég férjhez adtalak volna. Nincs a szomszédaid között valaki, aki nem nős? Meghívhatnád teára.
– Anyu, én mindig dolgozom – kezdett idegeskedni Éva. – Nem beszélgetek a szomszédokkal, nem tudom, ki kicsoda.– Hát akkor derítsd ki! – folytatta rendületlenül az anyja. – Ráadásul mindig csak nadrágban vagy! Mi lett a ruhákkal meg a szoknyákkal?
Ilyenkor, amikor az anyja eljutott a farmernadrágok démonizálásához, Éva rendszerint "hirtelen" eszébe jutott valami sürgős dolga, és gyorsan elköszönt. Aztán meg jött a szokásos kis bűntudat – most is, de legalább nem hazudott.Tényleg sietett a munkába. Este ő volt ügyeletes a szülészeten, és az mindig izgalmas volt. Érthetetlen módon az éjszakai órákban mindig megszaporodnak a szülések. Talán a csönd teszi.
A szülészet előtti téren átvágva furcsa hang ütötte meg a fülét. Először csak zilálásnak tűnt, aztán felismerte: valaki nehezen lélegzik. Hang visszhangzott a bokrok között, mintha minden irányból jönne.
Megtorpant. Először azt hitte, mögötte van a hang forrása, de aztán észrevette: a vadrózsabokrok mögül hallatszanak a nyögések. Nem gondolkodott sokat. Oda rohant.
– Emberek… valaki… – próbált segítséget kiáltani a férfi, de a hangja elcsuklott.– Ki maga? – kérdezte Éva, miközben letérdelt mellé. A férfi arca vértől nedves volt.– Te...– Csitt, ha túl sokat beszélsz, elvérzel – szólt rá határozottan, miközben kitapogatta a nyakát. – Mintha a nyaki ütőér lenne...
– A neved...– Éva. Ne zavarj, próbálok segíteni – motyogta, miközben a kendőjét próbálta kiszabadítani a vértől átitatott csomóból.
A vér patakzott. A lánynak néhány másodpercre volt szüksége, hogy elszorítsa a sebet.– Tartsd ki, mindjárt hívom a mentőket – mondta, miközben a telefonját kereste.
– Mi történt itt? – egy férfihang szólalt meg mögötte. Éva felnézett: fekete sportcipős srác állt ott.– Hívjon mentőt – mondta neki gyorsan. – Szúrt seb a nyaknál, nagy vérveszteség.
A srác előkapta a telefonját.– Ne engedd el a nyomást – mondta neki Éva, miközben összeszorította az állkapcsát a fájdalomtól. A férfi nyöszörgött, a szemhéja elnehezült.
– Ne aludj el! – kiáltott rá Éva, és egy pofont is adott neki. A férfi kábán, sértődötten nézett vissza.– Nem most van itt az illedelmesség ideje – morogta Éva. – Inkább mondd egy verset. Vagy figyelj rám.
És elkezdett szavalni:– „Egy magányos fehér vitorla / A kék ködben siklik el...”– Ügyes vagy – dicsérte magát, amikor a férfi rekedten folytatta a sorokat.
A mentő hangja végre megszólalt. Az orvosok átvették a férfit, a mentős bácsi megrázta a fejét.– Ha te nem vagy, ez az ember most halott lenne – mondta. – Gratulálok, kisasszony.
A férfi elhaló hangon még hozzátette:– Tartozom neked... a zakómban... jobb zseb…Éva odanyúlt, kihúzott egy névjegykártyát. „Dolin Gábor” – olvasta fel, és még sokáig nézett a mentő után.
Két hét telt el azóta, hogy Éva megmentette a férfit. Még mindig nem tudta kiverni a fejéből az esetet – sem a vért, sem a névjegyet, amit azóta is a pénztárcájában őrzött. Naponta legalább egyszer elővette, megnézte a nevét: Dolin Gábor. A cím ott volt alatta, de ő mégsem mert elmenni hozzá. Mi lenne, ha nem emlékezne rá? Vagy ha nem akarná látni?
HirdetésAztán egy borongós délután, amikor épp hazafelé tartott az éjszakai ügyelet után, megpillantotta a virágárust a kórház parkolójánál. Ugyanaz a stand, ugyanaz a kopott napernyő. Csak most nem volt ott senki.
De aztán egy ismerős hang szólította meg:– Ugye maga Éva?
Megfordult. A férfi ott állt, fehér ingben, sápadtan, de mosolyogva. A nyakán még látszott a sebhely.– Gábor? – kérdezte meglepetten, és a hangja elcsuklott.– Én – bólintott a férfi. – Két hete keresem magát. Minden nap eljövök ide, remélve, hogy megint erre jár.
Éva nem tudta, mit mondjon. Zavartan bólintott.– Örülök, hogy jobban van.– Hát... ezt magának köszönhetem. Az orvos szerint még öt perc, és végem lett volna.
Egy pillanatra csend lett köztük. A város zaja elhalkult, csak a tavaszi szél játszott a napernyő foszladozó szélével.
– Meg szeretném hívni egy kávéra – mondta Gábor. – Vagy vacsorára. Vagy bármire. Csak hadd köszönjem meg.– Én csak... a dolgomat végeztem – válaszolta Éva halkan. – De ha ennyire ragaszkodik hozzá, talán egy tea jó lenne.
Egy közeli cukrászdában ültek le. Gábor habozva keverte a teáját, Éva figyelte, ahogy a keze néha megremeg – még mindig nem épült fel teljesen.
– Ki akarta bántani? – kérdezte végül.– Valaki, akinek túl sok pénzt utasítottam vissza. Tudja, a cégem... nem fontos. A lényeg, hogy nem hajoltam meg – mondta Gábor, majd hozzáfűzte: – De ez már nem számít. Ami számít, az maga.
Éva összerezzent. Rég nem mondtak neki ilyesmit.– Nem is ismer engem – próbálta enyhíteni a feszültséget.– De szeretném megismerni – nézett rá komolyan Gábor. – Tudja, van valami különleges magában. És nem csak azért, mert megmentette az életemet. Hanem ahogy beszél... ahogy figyel.
Napokkal később Éva újra találkozott vele. A találkozásból rendszeres teázások lettek, majd séták a rakparton, beszélgetések munka után. Gábor udvarias volt, figyelmes, és – ami Évát meglepte – nem sürgetett semmit.
Egy este Gábor egy különös dobozt nyújtott át neki.– Ez... a tiéd – mondta, miközben zavartan vakarta a tarkóját.– Mi ez? – kérdezte Éva.– Amikor először megláttalak, a medálodra néztem. Egy ugyanolyan volt az anyámé is. De elvesztette… és mindig azt mondta, az viseli majd, aki visszahozza őt hozzám.
Éva kinyitotta a dobozt. Benne egy medál volt – pontosan olyan, mint az övé, csak az apró zárat Gábor monogramja díszítette.– Honnan tudtad? – suttogta.– Egyszerű. Sors.
A nő könnyeivel küszködve ölelte át Gábort. Érezte, hogy valami megváltozott. Nem egy hirtelen szerelem volt ez, hanem valami mélyebb. Valami, amit az ember nem keres, csak megtalál – vagy megtalálja őt.
Egy évvel később...
Éva fehér ruhában állt a kórház kápolnájában. Gábor keze az övében.– Azt mondtad, egy cica majd gondoskodik rólad – súgta neki Gábor játékosan.– Nos, tévedtem. Kell valaki, aki teát főz, amikor beteg vagyok – válaszolta Éva nevetve.
Az anyja ott ült az első sorban, zsebkendőt szorongatva. Mellette Gábor édesanyja, aki azóta Évát saját lányaként szerette.
És miközben a kápolna harangja megszólalt, Éva csak ennyit gondolt:Talán a sors tényleg tudja, mit csinál. Csak néha a legváratlanabb helyeken kezd el dolgozni – például egy parkoló melletti virágárusnál.
