Nem gondoltam volna, hogy ez a döntés a házasságom végét jelenti
Nem is sejtettem, hogy az a döntés, amit azon a napon hoztam, véget vet a házasságomnak. Amikor beléptem abba a menhelybe, még csak nem is sejtettem, hogy kilépek onnan egy olyan lénnyel, aki megváltoztatja az életemet. Térdre ereszkedve néztem le arra a törékeny, öreg kutyára, és valami hirtelen, mély bizonyosság hasított belém: neki rám van szüksége. Vagy talán nekem volt szükségem rá.
Évek óta próbáltuk Józseffel betölteni a csendet a házasságunkban. De nem volt már köztünk semmi. Még egy közös konyhánk sem.
Egy este, miközben a félhomályos konyhában ültünk egymással szemben, megtörtem a csendet:
– Mit szólnál hozzá, ha hoznánk egy kutyát?
József felnézett a tányérjából, a hangja közömbös volt:
– Egy kutyát?
– Valamit, amit szeretni lehet – suttogtam. – Ami kitöltené ezt a csendet.
– Rendben. De én nem fogok holmi ugató kis szőrgombóccal bajlódni.
A menhely legtávolabbi sarkában, az árnyékban összegömbölyödve feküdt egy kutya. Alig mozdult, mintha már régen feladta volna. Ő volt Magdi.
A ketrece ajtaján egy cetli volt kifüggesztve:
„Idős kutya – 12 éves – egészségügyi problémák – csak hospice örökbefogadásra.”
Éreztem, ahogy József mellettem megfeszül.
– Ne már – mondta gúnyosan. – Ezt aztán biztos nem hozzuk haza.
– Ezt – suttogtam.
– Te most biztos viccelsz, ugye, Klára? Ez a kutya már félig a sírban van.
– Neki ránk van szüksége.
– Inkább egy állatorvosra és egy csodára van szüksége – vágta rá. – Nem egy otthonra.
Teljes testtel felé fordultam.
– Én boldoggá tudom tenni őt.
József keserűen felnevetett.
– Ha hazahozod, elmegyek. Nem fogom nézni, ahogy megszállottan dédelgetsz egy haldokló kutyát. Ez szánalmas.
Elakadt a lélegzetem.
– Ezt nem mondhatod komolyan.
– Dehogynem – mondta ridegen. – Vagy ő, vagy én.
Nem haboztam.
Mire hazaértem Magdival, József már a bőröndjét pakolta.
Amikor beléptünk a házba, Magdi megállt az ajtóban. A teste reszketett, amint új környezetét vizsgálgatta. Letérdeltem mellé.
– Minden rendben lesz – suttogtam. – Megoldjuk.
József dühösen elviharzott mellettünk, a bőröndje csattogott a földön.
– Megőrültél, Klára. Mindezt egy kutyáért dobod el?
Nem válaszoltam.
A keze egy pillanatra megállt az ajtókilincsen, mintha várta volna, hogy visszatartsam. Hogy azt mondjam: „Igazad van, gyere vissza.”
De helyette levettem Magdi pórázát.
József keserűen felnevetett.
– Elképesztő.
És ezzel elment.
Az első pár hét maga volt a pokol.
Magdi gyenge volt. Volt, hogy alig nyúlt az ételhez, csak feküdt a kis fekhelyén, és néha halkan felsóhajtott álmában. Csak ültem mellette, simogattam a hátát, és azon gondolkodtam, vajon jól döntöttem-e. Néha elkapott a kétségbeesés. De amikor Magdi remegő nyelvével megnyalta a kezem, mintha csak azt mondaná: „Köszönöm, hogy adtál nekem még egy esélyt.”
Közben megérkeztek a válási papírok. Először nevettem.
– Tényleg ennyire boldogtalan volt – mondtam ki hangosan, de csak Magdi hallotta.
Aztán sírtam.
Aztán megint nevettem. És sírtam. Mert az ember szíve nem csak egyféleképp törik meg.
De Magdi ott volt velem. És valami különös módon, ő lett az egyetlen társaságom ezekben az egyre hidegebb estéken. Ő volt az, aki nem kérdezett, csak figyelt, nézett, és néha az orrát a térdemhez nyomta, mintha azt mondaná: „Nem vagy egyedül.”
Hónapok teltek el. És Magdi kezdett megváltozni.
Többet evett. A szőre, ami korábban foltokban hiányzott és fénytelen volt, újra dús és fényes lett. Az egyik reggel, amikor kezembe vettem a pórázt, Magdi farkát csóválva sietett az ajtóhoz.
– Sétálni akarsz ma, kislány? – kérdeztem nevetve.
Először mosolyodtam el hosszú hónapok óta.
Boldogok voltunk. Együtt. Csendben. De egyre biztosabban.
Fél év telt el így.
Egy nap, egy kellemes tavaszi délutánon, épp kiléptem a könyvesboltból. Egyik kezemben kávé, másikban egy regény. És akkor meghallottam egy ismerős hangot:
– Klára...
Megdermedtem.
Ott állt, a jól ismert önelégült félmosollyal, mintha épp most nyert volna meg valami fontos játszmát.
– Még mindig egyedül? – kérdezte.
– Hogy van a kutyád?
Próbáltam nyugodt maradni.
– Magdi? – kérdeztem vissza.
– Igen. Hadd tippeljek… Meghalt, ugye? Ennyi erőfeszítés, egy ilyen beteg, öreg kutyáért. Megérte?
– Ne légy ilyen érzéketlen, József.
– Csak realista vagyok – vonta meg a vállát. – Mindenedet feladtad érte. És nézz csak magadra. Egyedül, magányosan. De legalább hősnő lehettél, igaz?
– Mit keresel itt egyáltalán?
– Randim van – vigyorgott. – De nem hagyhattam ki, hogy ne köszönjek. Tudod, annyira bele voltál bolondulva abba a dögbe, hogy fel sem tűnt neked, mit titkoltam előled.
A szívem elszorult.
– Miről beszélsz?
HirdetésDe mielőtt válaszolhatott volna, odalépett hozzá egy fiatal, gyönyörű nő. Olyan volt, mintha egy reklámból lépett volna elő – hibátlan smink, tökéletes mosoly, karcsú test, tökéletes időzítés.
– Szia, Klára! Bocsánat a késés – mondta bájosan.
József mosolya hirtelen elhalványult. Tekintete rám siklott. De nem szólt semmit.
Ekkor lépett közénk valaki. Egy férfi.
Magabiztosan lépett mellém, mintha mindig is ott lett volna. Egyik kezében kávé, a másikban a póráz – Magdi póráza.
– Köszönöm – mosolyogtam rá, amikor átnyújtotta a poharam.
Aztán megcsókolt a szám szélén.
József tátott szájjal nézett hol rám, hol Márkra, hol Magdira.
– Várj… ez… ez az a kutya?
– Magdi – mondtam, miközben megsimogattam a fejét. – Ő nem ment sehová.
– Csodásan van – tettem hozzá, miközben felegyenesedtem. – Kiderült, hogy csak szeretetre és gondoskodásra volt szüksége. Furcsa, milyen sokat számít ez, nem igaz?
Márk lazán átvette tőlem a pórázt.
– Mehetünk a parkba? – kérdezte.
– Ez… ez abszurd – motyogta József.
– Tudod, mi az abszurd? – fordultam felé. – Az, hogy azt hiszed, valaha is megbántam, hogy elengedtelek.
Az arca eltorzult a dühtől, de már nem érdekelt.
– Indulunk? – kérdezte Márk, a park felé intve.
Elmosolyodtam.
– Jobban, mint valaha.
Hat hónappal később, ugyanabban a parkban sétáltunk. A levelek zölden susogtak a szélben, a napfény megcsillant Magdi bundáján, aki már messziről felismerte az ismerős padot, és izgatottan húzta a pórázt.
– Magdi, mit láttál? – kérdeztem, ahogy közelebb léptünk.
Márk mosolyogva biccentett.
– Miért nem nézel bele abba a kis dobozba?
Ránéztem. Egy apró, szaténszalaggal átkötött dobozka pihent a padon. A kezem remegett, amikor odanyúltam. Kinyitottam.
A lélegzetem elakadt. Egy gyűrű volt benne. Vékony, elegáns, csillogó. És mielőtt még bármit mondhattam volna, Márk letérdelt.
Magdi leült mellé, mintha pontosan tudta volna, mi következik.
– Klára – mondta Márk halkan, de határozottan –, hozzám jössz feleségül?
Könnyek gyűltek a szemembe. Ránéztem Magdira, aki olyan nyugodtan és büszkén ült ott, mint egy kis védelmező angyal. Aztán visszanéztem Márkra, és elnevettem magam – a meghatottságtól, a boldogságtól, mindentől.
– Természetesen – suttogtam. – Hogyne.
Márk felállt, megölelt, Magdi pedig izgatottan csóválta a farkát, és közénk próbált furakodni, mintha azt mondaná: "Hé, ez nélkülem nem történhetett volna meg!"
Aznap este a kanapén ültünk hármasban. Én, Márk és Magdi. A kandallóban pattogott a tűz, a bögre teámból finom fahéjillat szállt fel, Magdi pedig boldogan hortyogott a lábamnál, fejét az ölembe hajtva.
Márk megsimogatta a vállamat.
– Tudod, hogy ő mentette meg az életed, ugye?
Ránéztem Magdira.
– Azt hiszem, ő is tudja.
Csendben ültünk, de ez a csend már nem fájt. Nem volt üres, nem volt hideg. Ez a csend megtelt szeretettel, békével, újrakezdéssel.
És egy kutyával, aki már mindenről lemondott volna… ha én nem térdelek le mellé azon a napon.
