Az elhagyatott utca végén, melyet vastagon beborított a hó, egy hóbuckában feküdt egy férfi. Karját furcsán maga alá szorítva, arcát a hóba fúrva, mozdulatlanul. Mintha csak egy eldobott kabát lenne, amit valaki ott felejtett. A hideg szél átjárta a várost, süvített az ereszek alatt, miközben mindenki otthon meleg takarók alatt próbálta átvészelni az éjszakát.
Egyetlen ablak sem világított. Egyetlen lámpa sem égett. Csak a hóesés volt állandó – vastag pelyhekben hullott a fehér csend.
Csak reggel, amikor az első munkába siető lépések feltörték a havat, vette észre valaki a mozdulatlan testet.
– Úristen…! – szaladt oda egy fiatal nő, vastag kabátban, szőrmés kapucniban. Letérdelt mellé. – Hall engem? Uram? Kérem!
Semmi válasz.
A nő remegő kézzel nyúlt a férfi csuklójához. Hideg volt… de gyenge, alig észrevehető pulzus még érződött.
– Él…! – suttogta. – Istenem, él!
Azonnal tárcsázta a mentőket. Hangja remegett a hidegtől és az ijedtségtől.
– Egy férfit találtam, eszméletlen, a hóban fekszik! Igen, még lélegzik, de nagyon gyenge! A Síp utca és a Berzsenyi saroknál… Kérem, siessenek!
Amíg a mentők megérkeztek, levette a sálát, óvatosan a férfi arca köré csavarta, és próbálta egy kicsit megmozgatni, hogy melegebb legyen. A kabátját is félig ráterítette.
– Kit lehet ilyen állapotban hagyni? Mi történt magával, uram? – kérdezte halkan.
A férfi nem mozdult. Szempilláira hópelyhek tapadtak, szája kékes volt. De még mindig élt. A mentők szirénája messziről felhangzott, aztán közelebb ért, majd hirtelen leállt. A csendet újra csak a hó ropogása törte meg, amikor a két mentős odarohant.
– Hypotermia – mondta egyikük, gyorsan megvizsgálva a férfit. – Azonnal be vele!
A fiatal nő még ott állt, miközben elvitték. Egyikük megkérdezte:
– Maga találta meg?
– Igen. Nem tudtam itt hagyni… Nem tudtam...
– Helyesen tette. Talán megmentette az életét
A kórház sürgősségi osztályán sápadt fények alatt gurították be a férfit. Testét melegítő fóliába csavarták, és infúziót kötöttek be, miközben az orvos gyors utasításokat adott.
– Magas fokú kihűlés. Kezdjetek újraélesztést, ha leáll a szívverése! Hol vannak a papírjai? – kérdezte az egyik nővér.
– Nincsenek nála. Nincs nála semmi. Se telefon, se iratok. Csak ez a szakadt kabát – felelte a másik.
Egy darabig csak gépek sípolása és siető léptek hangja hallatszott.
Később, amikor már stabilizálták az állapotát, az egyik nővér, Vera, óvatosan megmosta az arcát, levágta a ruhájáról a jeges részeket, és próbált némi meleget vinni a kórterembe.
– Ki lehet maga? – suttogta a nő, miközben végignézett a sovány, sápadt arcon. – Hogy jut valaki ilyen állapotba egy hóvihar kellős közepén?
A válasz azonban csak a férfi ajkának apró remegése volt.
Két nap telt el.
A férfi még mindig eszméletlen volt, de már nem életveszélyes. A testhőmérséklete visszatért a normális szintre, és lélegeztetőgépre sem volt szükség.
Vera azon kapta magát, hogy többször is benéz hozzá a műszakja alatt, mint indokolt lett volna. Volt valami ebben az idegenben… valami különös. Nem csak a rejtély, hanem az az érzés is, hogy talán senki másnak nem számít, csak neki.
Aztán a harmadik nap reggelén, amikor beért a műszakjába, az osztályvezető odasúgta neki:
– Képzeld, a hóembered felébredt.
– Tényleg? – kapta fel a fejét Vera.
– Éppen most beszélget vele a pszichológus. Egyelőre zavart, de koherens.
Vera óvatosan belesett a kórterembe. A férfi a mennyezetet nézte, mintha próbálná összerakni, hol van.
– Jó reggelt – mondta halkan Vera, amikor belépett.
A férfi lassan odafordította a fejét.
– Maga… az az arc… Ismerős – suttogta.
– Én találtam meg magát az utcán – bólintott Vera.
– Megmentett?
– Inkább csak nem hagyta, hogy elvigye a hideg – mosolygott a nő.
A férfi próbált felülni, de azonnal visszahanyatlott.
– Nyugodjon meg. Még nagyon gyenge.
– Nem emlékszem semmire… A nevemre sem. Semmire.
Vera arca komorrá vált. Ezt sejtette. Az amnézia nem ritka sokkos állapot után.
– Nem baj. A test maga már mesél. A többi majd jön.
– Maga olyan… nyugodt.
– Mert tudom, hogy most már jó helyen van. És amíg kitaláljuk, ki maga, itt maradunk magának mi – biccentett a nővér az ablak felé, ahol egy másik nővér integetett mosolyogva.
A férfi halványan elmosolyodott. Első mosolya volt napok óta.
– Akkor… köszönöm… mindent, amit tett.
– Még nem tettünk semmit. A java még csak most jön.
Eltelt egy hét.
A férfi állapota látványosan javult. Már sétált a folyosón, bár kissé bizonytalan léptekkel. A többi beteg közé keveredve hallgatta a tévét vagy olvasgatta a kórházi újságokat – de minden pillanatban remélte, hogy valami ismerős érzés vagy kép bevillan.
Egyetlen emlékkép sem jött vissza. Sem a neve, sem az, hogy honnan jött, vagy miért volt az utcán, hóban, kabát nélkül.
Vera viszont… napról napra egyre többet beszélgetett vele. Már nem csak mint ápoló – hanem mint ember. Együtt ittak teát, ő pedig mesélt neki a saját múltjáról: elvált férjéről, a felnőtt fiáról, aki vidékre költözött, meg arról, mennyire szereti a tavasz illatát, amikor kinyílnak a bodzák.
A férfi hallgatta. Néha kérdezett is. De ő maga még mindig névtelen volt.
– Ne aggódjon – mondta Vera egy este, mikor kettesben ültek az ablaknál. – Lehet, hogy most úgy érzi, elveszett, de én azt mondom, ha valakit egyszer megtalálnak… az nem veszett el igazán.
A férfi elmosolyodott.
– Akkor én már… megtalált vagyok?
– Szerintem igen – bólintott Vera. – És most már nem is vagy egyedül.
Másnap egy idős rendőr érkezett a kórházba. Egy közeli településen bejelentést tettek: valaki eltűnt több mint három hete. A leírás stimmelt. Fotót is hoztak. Bár a férfi nem emlékezett saját magára, a képet látva megremegett a keze.
– Ez… én vagyok – suttogta.
A neve: Kelemen Gábor. Egyedül élt, a felesége évekkel korábban meghalt, gyermekük nem volt. Egy napon elment otthonról, s azóta nem látták.
A memóriája nem tért vissza teljesen, de a papírok, az adatok, a múltja – igen. Újra lett neve. Lakcíme. Létezése.
És még valami.
Amikor elhagyta a kórházat, ott állt a kijáratnál Vera. Kabátban, kezében egy termosz forró teával.
– Tudod már, hova mész? – kérdezte halkan.
– Tudom. De azt is tudom, hogy… egyedül menni most nem tűnik jó ötletnek – felelte Gábor.
– Hát akkor… – mosolygott a nő.
– Akkor mit szólnál… – kezdte a férfi tétován – ha először sétálnánk egyet. Mint… két ember, akik újra szeretnének emlékezni.
– Benne vagyok – bólintott Vera. – És majd ha elfelejted újra, ki vagy… én újra emlékeztetlek.
A férfi nevetett. Talán először nevetett szívből, mióta felébredt.
A hó lassan olvadni kezdett.
És két ember elindult egymás mellett, hogy ne csak az emlékeket, hanem valami újat is megtaláljanak. Egy történetet, ami végre nem a múltból, hanem a jelenből indul.