Egy lány feleségül ment egy gazdag idős férfihoz, de annak a halála után a végrendelete nagyon nem az volt, amire számított – 1. rész
Kinga mindig is tudta, hogy a fényűző élet az ő sorsa. Nem tudta elképzelni, hogy valaha is egy kis garzonban éljen, monoton munkába járjon, és egy olyan férj mellett ébredjen minden reggel, aki még egy gyémánt nyakláncot sem tud megvenni neki születésnapjára. Ő többre vágyott – drága ruhákra, elegáns ékszerekre, tengerparti nyaralásokra, ahol a pezsgő úgy folyik, mint a víz. És mindezt úgy akarta elérni, hogy egyetlen ujját se kelljen megmozdítania.
Nem volt benne megbánás, sem kétség. Tudta, hogy az élet tele van lehetőségekkel – csak bátorság kell hozzá, hogy az ember kihasználja őket.
És aztán megérkezett a lehetőség. Egy idős, elképesztően gazdag férfi személyében. László bácsi egy üzleti legenda volt, hatalmas vagyonnal, tucatnyi céggel, és elismert névvel a gazdasági életben. Már jócskán túl volt a hatvanon, míg Kinga akkoriban harminc múlt.
– Ez nem bűn – gondolta Kinga, amikor megismerte. – Ez esély.
Könnyed mosollyal, feszes ruhában és minden báját bevetve sétált be László életébe, mint egy tavaszi szellő. A férfi el volt bűvölve. Kinga fiatalsága, energikussága, és az a csillogás, ami körülvette, teljesen elvarázsolta.
– Drága Kinga, ki másnak hagynám a világomat, ha nem neked? – mondogatta gyakran, miközben remegő ujjai között tartotta a nő finom kezét.
– Te vagy a legfontosabb számomra, angyalom – suttogta, miközben gyengéden végigsimított a vállán.
Kinga pedig csak mosolygott, és közben belül higgadtan számolta a napokat.
Nem kellett sokáig várnia. Egy reggel László nem ébredt fel. Az öreg, akit horkolása miatt külön szobában altatott, végül csendesen távozott. Kinga a tükör előtt állva gyakorlottan ejtett néhány könnycseppet, a fekete ruhája hibátlanul simult testére a temetés napján, és úgy játszotta a gyászoló özvegy szerepét, mintha Oscar-díjra pályázna.
– Drága László, mihez kezdek most nélküled? – sóhajtotta, miközben egy árva virágot helyezett a koporsóra, majd diszkréten visszalépett a limuzinba, ahol pezsgőt kortyolt.
De a színház hamar véget ért.
A végrendelet felolvasásának napján az ügyvédek és a családtagok – főként távoli unokahúgok, öccsök és üzlettársak – egy elegáns tárgyalóban gyűltek össze. Kinga a legdrágább Chanel kosztümében ült, manikűrözött ujjait az ölében pihentette, és belül már azt tervezte, melyik házat adja el először.
– Az egész a tiéd lesz, drágám – emlékezett vissza László szavaira.
Aztán megszólalt az ügyvéd, egy hűvös tekintetű, sötét öltönyös férfi:
– A végrendelet a következőképp rendelkezik László úr vagyonáról…
Kinga kihúzta magát. Jöjjön az örökség.
– Az ingatlanokat, bankszámlákat és vállalati részesedéseket a László Sándor Alapítvány kapja, amely az elhagyott és hátrányos helyzetű gyermekek támogatását szolgálja.
Az ügyvéd megállt. A szoba elcsendesedett.
– Továbbá – folytatta az ügyvéd, és Kingára nézett –, felesége, Kinga Sándorné részére 3 millió forintot hagyunk az azonnali költségek fedezésére.
A levegő megfagyott. Kinga arca elfehéredett.
– Tessék? Ez biztos valami tévedés… – suttogta, majd egyre hangosabban: – Ez nem lehet igaz! Ő ígérte, hogy minden az enyém lesz!
– Sajnálom, asszonyom – felelte higgadtan az ügyvéd. – Ez a végrendelet hat hónappal ezelőtt lett frissítve. Három tanú előtt íródott és teljesen törvényes.
– De én a felesége vagyok! Jogaim vannak! – kiáltotta Kinga, már remegve az idegességtől. – Ez egy átverés!
– A házasság előtt ön aláírt egy előzetes megállapodást, amely kimondja, hogy bármilyen vagyonmegosztás a férj döntése alapján történik. Az abban foglaltakat e végrendelet teljes mértékben tiszteletben tartja.
Kinga visszahuppant a székébe. A szája kiszáradt. A feje zsongott. Mindez lehetetlen. Valamit elnéztek…
– Van még egy utolsó dokumentum – mondta az ügyvéd, és egy borítékot vett elő. – László úr ezt a levelet hagyta önnek.
Kinga remegő kézzel bontotta fel a borítékot. A levelet kézzel írta az a férfi, akinek halálát olyan türelemmel várta.
„Kedves Kinga,
Ha ezt a levelet olvasod, akkor már tudod, hogy nem te örökölted a vagyonomat. Képzelem, mennyire fel vagy háborodva.
De szeretném, ha tudnád, hogy már az elején tudtam, miért jöttél hozzám. Nem voltam vak, sem bolond. Átláttam rajtad.
Mégsem haragszom. Az elmúlt két év talán hazugságokra épült, de számomra kellemes volt. A figyelmed, a mosolyod, még ha színlelt is volt, több volt, mint amit a magány adott volna.
Tudom, mit mondtál a barátaidnak. Láttam az üzeneteidet, ahol kinevettél, és tervezted, mit csinálsz majd a pénzemmel. Ne kérdezd, honnan tudtam – az a rész már nem számít.
De adni akartam neked valamit – egy leckét. A 3 millió forint elég, hogy új életet kezdj. Talán nem az, amire számítottál, de több, mint amennyit a színlelésed érdemelt.
Tisztelettel,László”
Kinga elnémult. Az ügyvéd szólni akart, de ő intett – nem kellett több szó.
A levelet maga elé ejtette, és minden tekintet rá szegeződött.
A végrendelet után Kinga szinte sokkos állapotban hagyta el az ügyvédi irodát. A magabiztosság, amellyel reggel rúzsozta ki magát, már sehol sem volt. Csak az üres tekintet maradt, ahogy a limuzin hátsó ülésén ült, és újra meg újra átolvasta László levelét.
Otthon – vagyis abban a villában, amely már csak ideiglenesen volt az övé – végigjárta a szobákat, mintha először látná őket. A kristálycsillár, a márványpadló, a hatalmas kandalló mind hirtelen hideg tárggyá vált. Már nem a trófeái voltak, hanem emlékeztetők arra, amit elveszített.
Lehuppant a hófehér bőrkanapéra, amit még ő választott egy olasz katalógusból, és amely egy kisebb budapesti garzon árát képviselte. A kezét a homlokára szorította, mintha attól megértené, hogyan fordulhatott ilyen gyorsan fejre a világ.
– Hogy volt ilyen biztos magában? – suttogta maga elé. – Hogy merte így kiszúrni velem?
A falon lógó esküvői fotóra tévedt a tekintete. Ő nevetett rajta, ragyogott, míg László komolyan, de szelíden nézett a kamerába. Most először látta meg azt a mosolyt… nem volt benne vak hit, sem naivitás. Inkább valami… tudatosság. Mint egy sakkmester, aki három lépéssel előre lát.
A következő napokban Kinga csak vegetált. A barátnői, akik eddig rendszeresen hívogatták és posztolták a közös prosecco-s szelfiket, egyik napról a másikra felszívódtak.
– Bocs, most nincs időm – írta vissza Niki, akivel még pár hete Saint-Tropez-ban kávéztak.
A hitelkártyái zárolás alá kerültek. A személyzet egyre feszültebb lett. A sofőr felmondott. A házvezetőnő „váratlanul hazautazott az édesanyjához”, és már nem is tért vissza.
Kétségbeesésében elkezdte eladogatni az ajándékokat. A Cartier órát, a gyémánt fülbevalót, a prémkabátot, amit László még Bécsben vett neki. Mindezt a feléért, sőt harmadáért. A pénz viszont gyorsan elfogyott.
Egy hónap telt el. Kinga már csomagolt, éppen a maradék designer cipőit próbálta bezsúfolni a Louis Vuitton bőröndbe, amikor csöngettek.
Az ajtóban Michael, az ügyvéd állt. A szokásos sötét öltönyében, hófehér ingben, kezében egy vékony, elegáns mappa.
– Mrs. Sándorné, bocsásson meg a zavarásért, de… beszélnünk kell.
Kinga megemelte az egyik szemöldökét.
– Azt hittem, már minden megbeszéltünk.
– Nem teljesen – felelte Michael, majd átnyújtotta a mappát. – Van egy záradék a végrendeletben, amely egy hónappal az elhalálozás után lép életbe.
Kinga elvette a mappát, és leült. A papírok közül egy újabb, kézzel írt levél esett ki.
– Egy újabb meglepetés?
Michael finoman bólintott.
– Úgy tűnik, László úr még egyszer szólni kíván önhöz… halála után is.
Kinga lassan kibontotta a borítékot. A kézírás ismerős volt. Rezonált minden sor.
„Kinga,
Ha ezt olvasod, az azt jelenti, még nem menekültél el. Még mindig itt vagy. Ez önmagában már több, mint amire számítottam.
Szeretném, ha tudnád, hogy amit az első levélben írtam, még mindig igaz – tudtam, miért jöttél hozzám. De azt is tudom, hogy van benned valami, ami több, mint kapzsiság.
Láttam, hogyan tárgyaltál a butikban, hogyan osztottad be a személyzet feladatait, hogyan oldottad meg a szállítói kavarodást, amikor a kandallót elrontották. Hatékony vagy. Okos vagy. És igen, kegyetlenül jó stratéga.
Ezért döntöttem úgy, hogy adok neked egy második esélyt.
A végrendelet alapján az alapítványom – amelyre az egész vagyonom szállt – felajánl egy adminisztratív munkát neked. Nem, nem tréfálok. Teljes munkaidő, heti öt nap, napi nyolc óra. Fizetés van, és nem is kevés. De minden forintért meg kell dolgoznod.
A döntés a tiéd. Folytathatod az eddigi életedet, újabb Lászlókat keresve, vagy kipróbálhatod, milyen érzés valami valósat létrehozni.
Üdvözlettel:László”
Kinga percekig csak bámult maga elé. Michael végül megtörte a csendet.
– Ha szeretné, elmagyarázom a részleteket. A pozíció…
– Várjon – vágott közbe Kinga. – Ő ezt… komolyan gondolta?
– Teljes mértékben – válaszolta Michael. – Őszintén szólva, szerintem látta önben azt, amit ön még nem látott magában.
Kinga elnevette magát. Nem hisztérikusan, nem keserűen – hanem először talán… őszintén.
– És mikor kezdhetek?
Michael meglepődött.
– Ön… elfogadja?
– Úgy tűnik, már nincs jobb ötletem – vont vállat Kinga. – Talán itt az ideje kipróbálni, milyen, ha valóban érek valamit.
Michael halvány mosollyal bólintott.
– Akkor hétfőn várjuk az irodában. Ne aggódjon, a kávé automata is működik.