Egy lány elkésett egy állásinterjúról, mert egy idegen nagypapának segített, aki rosszul lett az úton! És amikor belépett az irodába, egyszerűen megdöbbent attól, amit látott...
– Anya, hová mész? – kiáltotta Anna, miközben kiszaladt a szobájából, és aggódó szemekkel nézett édesanyjára.
– Kicsim, anyának el kell mennie munkát keresni – válaszolta Erika egy fáradt, de szeretetteljes mosollyal. – De ne aggódj, nem leszel egyedül. Mindjárt ideér Zsóka néni és Pali bácsi.
– Pali bácsi is jön?! – tapsolt örömében a kislány. – Ugye elhozzák Rozit is?
Rozi volt Zsóka néni vörös bundájú macskája, akit Anna egyszerűen imádott. Zsóka megígérte, hogy vigyáz Annára, amíg Erika az állásinterjún van. Még hosszú út állt előtte, és tudta, hogy a fővárosban minden perc számít – gyakran tovább tartott az utazás, mint maga az interjú.
Már több mint két hónapja költöztek Budapestre. Erika néha megkérdőjelezte a döntését – egy kisgyerekkel feladni a vidéki életet, felélni szinte az összes megtakarításukat albérletre és megélhetésre, abban a reményben, hogy gyorsan talál majd munkát. De a valóság sokkal keményebb volt: hiába volt két diplomája és rengeteg ambíciója, egy megfelelő állás megszerzése nem volt egyszerű. Otthon, vidéken ott volt az édesanyja és a húga is, akik az ő támogatására számítottak. Apja halála után egyedül maradtak, és Erika volt az egyetlen reményük a jobb életre.
– Nem hiszem, hogy elhozzák Rozit – válaszolta halkan. – Ő szobacica, nem szeret kimenni. De ha egyszer elmegyünk Zsóka nénihez, újra megsimogathatod.
Anna csalódottan biggyesztette le a száját, de végül bólintott. Erika gyorsan adott egy puszit a homlokára, aztán felkapta a táskáját, és sietve kilépett a lakásból.
Az interjúja kezdete rohamosan közeledett. Egyetlen percre sem állhatott meg, mert ha lekési a buszt, akkor minden esélyét elveszíti az állásra. Gyors léptekkel haladt a megálló felé, amikor észrevett egy idős férfit az út szélén. Az öregember remegve kapaszkodott egy oszlopba, láthatóan rosszul érezte magát.
Erika megtorpant. Tudta, hogy mennie kellene, hiszen minden perce számított. De a lelkiismerete nem hagyta nyugodni.
– Uram, jól van? – kérdezte aggódva, és odasietett.
Az idős férfi arca sápadt volt, szaporán lélegzett. Erika körbenézett, hátha valaki más is segítene, de az emberek közömbösen elsiettek mellette, mintha észre sem vették volna.
– Tartson ki, mindjárt segítek! – mondta, miközben elővette a telefonját, hogy mentőt hívjon.
A mentősök néhány percen belül megérkeztek. Erika végig a bácsi mellett maradt, megfogta a kezét, és nyugtatóan beszélt hozzá. Az öreg hálásan nézett rá, mielőtt a mentősök betették a mentőautóba.
Csak akkor nézett az órájára.
Az interjúja már tíz perce elkezdődött!
– Jaj, ne! – nyögte, majd azonnal rohanni kezdett a buszmegálló felé.
Mire végre beért az irodaépületbe, már csuromvizes volt az izgalomtól és a futástól. A recepciós hűvösen végigmérte.
– Jó napot! Az interjúra jöttem, Kovács Erika vagyok… Tudom, hogy késtem, de… – próbálta kapkodva magyarázni.
A nő egy szemrebbenés nélkül válaszolt.
– A vezetőség már befejezte az interjúkat.
Erika szíve összeszorult. Elveszítette az esélyét egy normális életre.
Már éppen megfordult, hogy csalódottan távozzon, amikor egy mély, határozott hang szólalt meg a háta mögött.
– Várjon csak! Hívják be az irodámba.
Erika megdermedt. Lassan megfordult, és ekkor meglátta az embert, akitől teljesen elállt a lélegzete.
A főnöki székben az az idős férfi ült, akinek az utcán segített…
A történet folytatása:
Erika teljesen ledermedt. Nem hitt a szemének. Az előtte ülő, elegáns öltönyt viselő idős férfi pontosan az volt, akinek néhány perccel ezelőtt az utcán segített. Az az ember, akit mentő vitt el… most pedig egy hatalmas cég igazgatói székében ült.
A döbbenet kiült az arcára.
– Maga…? – suttogta elképedve.
Az idős férfi mosolyogva nézett rá. Az arca most már sokkal jobb színt kapott, és nyugodtabbnak tűnt, mint az utcán.
– Igen, kisasszony. A nevem Molnár Endre. Én vagyok ennek a vállalatnak az alapítója és vezérigazgatója. És ha jól sejtem… Ön az a fiatal hölgy, aki megállt, hogy segítsen nekem, amikor mindenki más csak elsétált mellettem.
HirdetésErika teljesen zavarba jött.
– Igen… de nem is tudtam, hogy… hogy maga…
Endre bácsi felnevetett.
– Nem kell magyarázkodnia. Tudja, hány ember sétált el mellettem? Legalább húszan. Ön volt az egyetlen, aki megállt és segített. Pedig, ha jól sejtem, egy igen fontos megbeszélésre sietett.
Erika zavartan bólintott.
– Igen… egy állásinterjúra jöttem… de elkéstem…
– Igen, valóban – bólintott Endre bácsi elgondolkodva. – Viszont az önzetlensége sokat elárul a jelleméről. És pontosan ilyen emberekre van szükségem a cégemnél.
A lány hirtelen felkapta a fejét.
– Hogy érti ezt?
Az idős férfi komolyan a szemébe nézett.
– Erika, olyan embereket keresek, akik nemcsak a saját érdekeiket nézik, hanem képesek felelősséget vállalni másokért is. Az ön empátiája és gyors gondolkodása többet ér minden diplománál. A kérdés csak az, hogy még mindig szeretné-e ezt az állást?
Erika tátott szájjal nézett rá.
– Maga… Maga komolyan gondolja ezt?
Endre bácsi bólintott.
– A legkomolyabban. Persze, ha elvállalja, akkor számítok arra, hogy legalább olyan odaadással dolgozik majd, mint amilyen segítőkész volt ma reggel.
Erika szíve hevesen vert. Az egész napja egy rémálomnak indult – a késés, az idegesség, az esély elvesztése… És most itt állt előtte egy lehetőség, amit el sem mert volna képzelni.
Lassan kihúzta magát, vett egy mély levegőt, és mosolyogva válaszolt:
– Természetesen elvállalom!
Endre bácsi bólintott, majd egy kedves mosollyal kezet nyújtott.
– Üdvözlöm a csapatban, Erika!
A lány szeme könnybe lábadt az örömtől. Hirtelen minden áldozat, minden nehézség értelmet nyert. Tudta, hogy ez egy új kezdet… neki és Annának is.
A sors mindig igazságot tesz. Aznap reggel Erika segített egy idegenen – és végül ez változtatta meg az életét.
