Gál Valéria gyerekkora óta rendkívül felelősségteljes volt. Már az óvodában is ő ügyelt arra, hogy a gyerekek elpakolják a játékokat, az iskolában ő készítette a hetesi beosztásokat, és az egyetemen őt választották meg évfolyamfelelősnek. A munkahelyén önként vállalta a közös pénzkezelést, születésnapokra, ünnepségekre gyűjtött. Nem csoda, hogy amikor a társasház lakói új lépcsőházfelelőst kerestek, egyöntetűen őt választották – pedig Valéria volt a legfiatalabb az egész házban.
– Valika, a Kőrösék már megint hajnalig zenéltek a negyediken – sóhajtott bosszúsan az idős Gáspárné Marika. – Beszélhetnél velük. Értelmes lány vagy, csak neked hallgatnak el.
Valéria türelmesen bólintott, majd pár perc múlva már csengetett is Kőrösék ajtaján. Nem telt bele tíz perc, és ismét csend lett. Ha valaki nem a szemetesbe dobta a szemetet, Valéria tetten érte, és szép szóval figyelmeztette. A lépcsőházban mindig tisztaság uralkodott, a bejárat előtti virágágyásban színes árvácskák és muskátlik virítottak. A ház lakói büszkék voltak rá – ő pedig elégedetten nézett végig a munkáján. Minden a helyén volt.
Legalábbis egy ideig.
Egy poros, szeles napon Valéria éppen hazafelé tartott, amikor meglátta az udvar sarkában a mozgást. Egy vörös, sáros, csomós bundájú kutya vánszorgott a ház felé, szemmel láthatóan kimerülten. Odabotorkált a ház aljához, és a földszinti erkély alatt összeesett.
Elsőként a gyerekek vették észre. Térdre ereszkedtek mellé, simogatni próbálták, de az anyák rémülten közbeléptek:
– Azonnal gyertek el onnan! – kiáltott egy nő. – Ki tudja, nem veszett-e?!
Többen is odarohantak, elrángatták a gyerekeket, majd dühösen a kutya felé fordultak:
– Takarodj innen! Mars el! Elég baj van nélküled is!
A kutya megpróbált felállni, de a lába remegett. Ezután csak kúszni próbált, de az sem sikerült. Halk, fájdalmas nyüszítés hagyta el a torkát, és könnyes, emberi szomorúságot tükröző szemekkel nézett a körülötte állókra.
Az anyák tanácstalanul álltak, amikor megérkezett Valéria. Megkönnyebbülve fordultak felé:
– Valika, segíts már! Meg is haraphatta volna a gyerekeket!
Valéria leguggolt, benézett az erkély alá.
– Úgy látom, sérült a lába. Le kéne vinni állatorvoshoz – mondta higgadtan.
– Jaj, hát azt mi nem tudjuk – tiltakozott az egyik anya, és rögtön eszébe jutott, hogy várja otthon a vacsora. Egy pillanat alatt mind elszivárogtak. Valéria egyedül maradt a kutyával, aki még mindig nem mozdult, csak halkan szuszogott.
Épp azon tűnődött, hogyan vihetné el, mikor megállt egy rozoga, zöld színű Zsiguli az épület előtt. A Kőrös házaspár érkezett.
– Szép estét, főnökasszony! – köszönt vidáman Lajos, a férj, akit mindenki csak Lajoskának hívott.
– Ott egy kutya az erkély alatt – mutatott Valéria. – Sántít. El kéne vinni a rendelőbe.
– Értettem – bólintott Lajos. – A feleségem valószínűleg leharapja a fejem, de... hajrá. Menjünk.
A kutya nem tiltakozott, amikor betették a hátsó ülésre. Valéria mellé ült, egész úton simogatta, beszélt hozzá halkan.
A rendelőben egy fiatal állatorvos fogadta őket, szigorú, de kedves tekintettel. Alaposan megvizsgálta az állatot, majd felnézett:
– Repedt a mellső lába... és vemhes is. Nemrég eshetett teherbe.
– És most mi lesz vele? – kérdezte Valéria aggódva.
– Nálam sajnos nem maradhat, egy szobában lakom – tette hozzá bocsánatkérően.
– Én sem vihetem haza – vakarta a fejét Lajos. – A feleségem... hát, nem egy állatbarát típus.
Az orvos vállat vont:
– Dönteniük kell. Egy hét múlva kontroll.
Valéria lenézett a kutyára, és megsimogatta a fejét.
– Akkor... legyen a neve Agáta. Agátának hívlak, rendben?
A kutya felkapta a fülét.
[ ]– Úgy tűnik, egyetért – mosolygott az orvos.
Amikor hazaértek, a helyzet pont olyan volt, mint ahogy Lajos előre megjósolta. Lujza, a felesége, tárt karokkal várta őket – de nem a jó értelemben.
– Hol voltál eddig?! A krumpli már rég kihűlt! – csattant fel, aztán megpillantotta a kutyát Lajos karjaiban. – Mi ez?! Kóbor dögöt cipelsz ide?!
– Ne így mondd már – próbálta enyhíteni a hangulatot Valéria. – Megsérült, és vemhes. Segítenünk kell rajta.
Lujza keresztbe tette a karját.
– Én nem fogok kutyaszagot szagolni a házban, ez biztos!
Lajos mélyet sóhajtott.
– Nézd, csak egy kis időre. A lakók majd összefognak, építünk egy kutyaházat az erkély alá. Nem kell bejönnie a lépcsőházba se.
Lujza megrázta a fejét, de Valéria látta, hogy már nem olyan határozott. Lassan ellágyult.
– Na jó... de csak ha rendesen meg van fürdetve. És nem leszek egyedül az etetéssel, meg a takarítással!
– Természetesen – bólintott Valéria. – Közösen csináljuk.
Másnap Valéria és Lajos körbejárták a lakásokat. Kopogtattak, elmagyarázták a helyzetet, és kértek egy kis támogatást.
– Egy kóbor kutyára?! – vonta fel a szemöldökét Dénes bácsi a másodikról. – A nyugdíjamból alig élek meg!
– Ha mindenki csak egy-két százast ad – szólt közbe Valéria –, abból már sok minden kijön. Házikó, táp, takarítás.
– Én adok! – rikkantotta Panni néni, aki mindig hozott valami pogácsát a lakógyűlésekre. – Még az is lehet, hogy szerencsét hoz! A kutyák megérzik, hol van jó szív...
Végül még Dénes bácsi is beadott egy ötszázast, azzal a megjegyzéssel, hogy „úgyse dohányzom már, legalább értelmes dologra megy”.
Pár nap alatt fából készült kis házikót ácsoltak a földszinti erkély alá, és vastag pokrócokat raktak bele. Valéria mindent dokumentált, nyomtatott egy papírt „Agáta kutya gondozása” címmel, amit minden lakó aláírt. A körzeti megbízott is kijött, megszemlélte a helyet, és ráütötte a pecsétet: engedélyezve.
Agáta pedig egyre vidámabb lett. Bár még sántított, de a bundája lassan újra csillogni kezdett, és már nem húzódott vissza, ha valaki megsimogatta. A gyerekek újra odamehettek hozzá, már nem féltették tőle őket.
– Jó kislány vagy, Agáta – mondta Valéria esténként, amikor letette neki a vacsorát. – Már nemsokára jönnek a babák, igaz?
Agáta mintha megértette volna. Csóválta a farkát, és hozzábújt Valéria térdéhez.
Valéria nem tudta, de nemcsak a kutya lett napról napra ragaszkodóbb.
Pár héttel később, az egyik kontrollvizsgálat után az állatorvos, Varga Valér – Valéria titokban mindig nevetett a névegyezésen – hirtelen megállította őt a rendelő ajtajában.
– Valéria… van kedved egy kávéra?
– Most? – lepődött meg.
– Most is, meg… úgy általában – mondta kissé zavarban. – Már régóta szerettem volna megkérdezni. Te valahogy más vagy. Olyan... határozott, és mégis szelíd.
Valéria elpirult. Egy pillanatra úgy érezte magát, mint az egyetemi éveiben, amikor először hívta randira valaki a könyvtárban.
– Rendben – bólintott. – De csak akkor, ha nem kávéautomatás löttyöt iszunk.
HirdetésValér nevetett.
– Akkor kénytelen leszek elvinni egy igazi helyre.
Pár héten belül már sétáltak a parkban Agátával – aki mostanra gömbölyödő pocakkal járkált közöttük –, és közben sorra ismerte meg Valéria Valér humorát, udvariasságát, és azt, hogy a férfi nemcsak az állatokkal bánik jól, hanem az emberekkel is.
Lajoskáék is megváltoztak. Lujza, aki egykor minden apróságba belekötött, most ő maga vágta fel a virsli darabokat Agátának. És hamarosan kiderült: Lujza is babát vár.
– Ez a kutya valami varázslatot hozott ide – nevetett Valéria.
– Vagy csak végre lett valami, amit közösen csináltunk – mondta Lajos. – És most először nem kiabálva.
Egy szombat reggel Valéria éppen a kapucsengőt szerelte a lépcsőházban, amikor Lajoskáék rohantak felé.
– Gyere gyorsan! Agáta... elkezdte! – hadarta Lajos, miközben a kezével a földszinti erkély alá mutatott. – Már liheg, fészkelődik, ide-oda mászkál!
Valéria azonnal ledobta a csavarhúzót, és a kutyaházhoz sietett. Agáta valóban különösen viselkedett. Lihegett, majd lefeküdt a pokrócra, aztán ismét felállt. Az egyik kislány, Blanka, a lépcsőről figyelte izgatottan.
– Lesznek kiskutyák, ugye? – kérdezte csillogó szemekkel.
– Igen, Blanka, nagyon úgy néz ki – mosolygott Valéria. – De most adjunk neki egy kis nyugalmat.
Felhívták Valért, aki szerencsére nem volt messze. Fél órán belül megérkezett, és a kis udvari „szülészet” elkezdődött. Agáta megbízott benne. Nyugodtan tűrte, hogy Valér segítsen neki, közben Valéria simogatta, és biztatta:
– Ügyes vagy, Agáta. Már nem vagy egyedül.
Kora délutánra hat kiskutya született – három vörös, két fekete és egy hófehér.
– Nézd csak – mutatta Valér az egyiket Valériának. – Ez a fehér… szinte világít a többiek között. Hívjuk Blankának, jó?
– Benne vagyok – nevetett Valéria. – A kislányról nevezzük el, aki először barátkozott vele.
Az egész ház megmozdult. A gyerekek rajzokat készítettek Agátáról és a kicsikről, az idősek puha rongyokat, törülközőket hoztak, hogy kényelmesebb legyen a helyük. Még Dénes bácsi is egyszer elmosolyodott, amikor a kis fehér kölyök megnyalta a kezét.
– Na jó – morgott. – Ez talán... tűrhető.
Pár hónap telt el, mire a kiskutyák megnőttek. Kettőt örökbe fogadtak a házból, kettő vidékre került rokonokhoz. Agáta és két kölyke viszont maradtak.
Valéria és Valér eközben egyre több időt töltöttek együtt. Egy napon a férfi egy kis dobozkával a kezében állította meg Valériát a lépcsőház előtt.
– Tudod, én sosem gondoltam, hogy egy kóbor kutya fogja megváltoztatni az életem – mondta zavartan. – De azt sem, hogy beleszeretek egy lépcsőházfelelősbe...
Valéria meglepetten nézett rá, majd nevetve könnyek szöktek a szemébe.
– Azt hiszem, ugyanígy vagyok vele...
Valér letérdelt, és elővette a gyűrűt.
– Leszel a feleségem?
– Igen – suttogta Valéria.
Esküvő után vidékre költöztek, egy kis parasztházba, amit Valér nagynénje hagyott rá. A kertben virágok nyíltak, az udvaron gyümölcsfák árnyéka vetült a fűre, és ott szaladgált Agáta, két kölykével.
A kis ház verandája alatt új kutyaház épült – de Agáta többnyire már bent aludt, Valéria lábánál, mint a család igazi tagja.
Egy nyári estén Valéria kiült a tornácra. Kezében gőzölgő tea, lábánál Agáta, mellette Valér a padon, a gyerekek kint játszottak a kiskutyákkal.
Valéria lehunyta a szemét, majd halkan megszólalt:
– Tudod… sosem hittem volna, hogy egy vörös kóbor kutya, ott a lépcsőház alatt… ennyi életet változtat meg.
Valér átkarolta, Agáta halkan vakkantott.
A nap lassan lebukott a domb mögött, és a béke csendje borult rájuk.
