Egy árva kisfiú térdelt a templomban, könnyek között könyörögve Istenhez: „Kérlek, küldd el anyukámat, hogy értem jöjjön!” Hatéves volt, és egész életében hiába várta, hogy az édesanyja visszatérjen hozzá. De azon a napon valami megváltozott. Egy hang szólalt meg mögötte, amitől a fiú elsápadt:„Eljöttem érted.”
Áron, a hatéves kisfiú, minden vasárnap a templomban töltötte az időt.
Bár a nevelőotthonban élő gyerekekkel gyakran eljött ide, valójában mindig egyedül érezte magát. Az otthonban a többi gyerek gyakran gúnyolta.– Anyukád soha nem jön érted. Senki sem akar majd örökbe fogadni egy ilyen síró kisbabát, mint te! – mondták neki kegyetlenül.
Áron ezen a napon is a templom padlóján térdelt, a keresztet nézve, könnyes szemekkel.– Jézus, azt mondják, te meghallgatsz mindenkit. A nevelőim azt mondták, kopogtass az ajtódon, és kérd meg, amit szeretnél. Én csak az anyukámat szeretném. Kérlek, küldd el őt hozzám!
A templom csendjét Áron zokogása törte meg. Az arca vörös volt a sírástól, és könnyei végigfolytak rózsás arcán. Az őt kísérő nevelő, Erzsébet, próbálta csitítani:– Áron, csendesedj el, kérlek. Ez egy templom. Az emberek figyelnek.
De Áron nem tudott megnyugodni. Újra és újra a keresztre nézett, majd meglátott egy nőt, aki a kislányával érkezett. A látvány még inkább összetörte.– Jézus, miért nem hallasz meg engem? Miért lehet neki anyukája, de nekem nem? Erzsébet néni, miért nem válaszol Jézus nekem? – kérdezte ártatlanul.
Ekkor egy hang szólalt meg mögöttük:– Ne sírj, kisfiam. Én vagyok az anyukád. Eljöttem érted.
Áron és Erzsébet megfordultak. Az a nő állt mögöttük, akit Áron néhány pillanattal korábban látott.– Áron, drágám, én vagyok az anyukád. Haza akarlak vinni – mondta a nő könnyeivel küszködve.
Erzsébet megdöbbent.– Honnan tudja a fiú nevét? Maga kicsoda? – kérdezte bizalmatlanul, miközben szorosabban fogta Áront.
– A nevem Anna. Én vagyok Áron édesanyja. Hat évvel ezelőtt hagytam őt a nevelőotthon kapujában. Azóta minden nap eljövök ebbe a templomba, hogy megnézzem, jól van-e.
– Az anyja? Van erre bármilyen bizonyítéka? – kérdezte Erzsébet.
Anna elővett egy régi fényképet. A képen egy fiatal lány látszott, aki egy újszülöttet tartott a karjában.– Ez az én kisfiam. Azon az éjszakán, amikor megszületett, nem tudtam mást tenni. A kapu elé tettem, mert nem tudtam gondoskodni róla.
Erzsébet döbbenten nézte a képet.– Ezt a gyereket azon az esős éjszakán találtuk meg a kapunál. Hogyan hagyhatta őt magára? Hogy tehetett ilyet?
Anna sírva kezdte mesélni a történetét.– Tizenhat éves voltam, amikor teherbe estem a barátomtól. Amikor elmondtam neki, otthagyott, és másik államba költözött. A szüleim azt akarták, hogy vetessem el a babát, de én nem tudtam megtenni.
A szülei ultimátumot adtak neki: vagy a babát hagyja el, vagy őt tagadják meg.– Fiatal voltam és tapasztalatlan. Nem tudtam, hogyan legyek anya. Ezért hagytam őt az otthon kapujában. De soha nem felejtettem el. Azóta minden nap figyelem őt távolról. Ma, amikor hallottam őt sírni, már nem tudtam tovább távol maradni. Haza akarom vinni.
Anna elkezdte az örökbefogadási folyamatot. DNS-tesztet végeztek, amely bebizonyította, hogy Anna valóban Áron édesanyja. Hamarosan Áron hazatérhetett az édesanyjához. De Anna döntésének súlyos következményei lettek.
Anna szülei teljesen kitagadták őt.– Soha többé ne gyere hozzánk pénzt kérni! – mondták neki utoljára.
De Anna számára ez sem számított. Boldog volt, hogy végre magához ölelhette a fiát.
A férje, akivel később házasságot kötött, szintén elhagyta őt, amikor megtudta, hogy visszavette a fiát.
Anna azonban új életet kezdett Áronnal és kislányával, Amival. Külföldre költöztek, Anna új munkát kapott, és boldog életet építettek hárman.
Ez a történet rávilágít arra, hogy a szeretet és a megbánás milyen erős kötelékeket képes újraépíteni.