Kata ott kuporgott a hideg járdaszélen a város sétálóutcájának végén.
A kopott, elhasznált kabátja, amit valaha egy szomszédtól kapott, foltos volt és több helyen kiszakadt. Mellette egy kartonlap hevert összehajtogatva – ez volt az egyetlen menedéke. A másik kezében egy kávéspoharat tartott, amelybe néha-néha belepottyant egy-egy aprópénz.
De ma este alig volt benne valami. Kata szeme a járókelőkön cikázott: volt, aki sietett hazafelé munkából, más gyerekével andalgott. Mindenki a saját kis világában élt – neki csak a szürke utca maradt. Már senki nem nézett rá emberként. A mezítlábas lábai durván felkeményedtek a hidegtől – már rég nem érezte az aszfaltot.
Az éhség állandó társa volt. Utoljára két napja evett: pár kenyérhéjat, amit egy kuka mellől szedett össze. Azóta a gyomra csak ürességet és szúró fájdalmat ismert.
Tudta, hogy segítséget kellene kérnie, de már a hangja is elfáradt. A sok próbálkozástól rekedten suttogta:– Kérem… csak egy kis kenyérre… két napja nem ettem…
Kata reggelente a város szélén ébredt, néha egy kapualjban, máskor egy sikátor betonpadlóján. Ezután összeszedte a kevés holmiját, és elindult a belváros felé. Tudta, hol szoktak maradékot kidobni, de ott mindig más gyerekek is voltak – sokszor összeverekedtek egy-egy darab kenyérhéjért.
Már nem is emlékezett, mikor szólt hozzá utoljára valaki kedvesen. Néha megállt és csak nézte az embereket, akik nevetve jöttek-mentek. Egyszer csak egy elegáns nőhöz lépett, aki drága szatyrokat cipelt.
– Bocsánat, adna valamit… egy kis kenyeret… – suttogta Kata. A nő dühösen elrántotta a karját.– Te mocskos kis senki! Ez a kabát többet ér, mint te egész életedben! – csattant fel.
– Ne haragudjon… nem akartam hozzáérni… – Kata hangja megremegett.– Ne nyúlj hozzám! Büdös vagy, mocskos vagy! Mit keresel még az utcán? Miért nem vagy árvaházban?
Az emberek megálltak. Néhányan szánakozva néztek, mások előkapták a telefonjukat. A nő tovább kiabált:– Semmihez nem értesz, csak lopni meg koldulni! Miért nem pucolják ki végre az utcákat az ilyen söpredéktől?
Kata sírni kezdett. A nő meglökte, Kata elesett, a kis pohara a földre esett, az aprók szétszóródtak. Senki nem segített. Néhányan még nevettek is. Kata lassan feltápászkodott, és futni kezdett. A kartondarabját a mellkasához szorította, mintha az volna az utolsó értéke.
Egy régi ismerős helyre ment: a város egyik elegáns éttermének hátsó udvarához, ahol néha kidobtak maradékokat. Az illat – sült hús, friss kenyér – mindig ott lebegett a levegőben. Ott remélte, hogy talál valami ehetőt.
Lerogyott az egyik kuka mellé, és gyorsan túrt a szemétben. Kezei hidegek voltak, de érzékei élesek. Egyszer csak… egy egész kis cipót talált. Majdnem hibátlan. Gyorsan zsebre vágta. De akkor megpillantotta őt.
Egy nő. Piros ruha. Magassarkú. Nem illett ide. Mégis ott volt a konyhában. Kata felismerte: az egyik magazinból, amit talált. A nő: Veronika Varga, híres üzletember felesége.
És amit tett, az Kata vérét is megfagyasztotta…Leskelődve a félig nyitott konyhaablakon át, Kata látta, ahogy a nő elővesz egy kis üvegcsét, és belecseppent valamit egy csillogó tányérra.
– Ez… ez méreg… – suttogta Kata.
Kata hátrált néhány lépést a konyha ablakától. A keze remegett, a gyomra görcsbe rándult. Tudta, amit látott, az nem lehetett véletlen. Veronika Varga – az ország egyik legismertebb üzletemberének felesége – meg akarta mérgezni a férjét.
– Ezt… ezt nem hagyhatom… – suttogta magának. – Nem ülhetek itt, és nézhetem, ahogy meghal…
De ki hinne egy mezítlábas, koszos ruhás kislánynak? Ha csak úgy beront az étterembe, biztosan kidobják. Vagy rosszabb: rendőrt hívnak rá. Mégis… valamit tennie kell!
– Nem fogom hagyni! – motyogta dühösen, és elindult az étterem főbejárata felé.
Az üvegajtó előtt egy szikár, morcos biztonsági őr állt. Kata közelebb lépett.
– Kislány, mit keresel itt? – mordult rá az őr. – Ez nem az a hely, ahol koldulni lehet. Takarodj!
– Kérem… veszélyben van egy ember! Nem viccelek! A felesége megmérgezte a vacsoráját!
Az őr horkantva felnevetett.
– Aha… és én meg a miniszterelnök vagyok. Takarodj innen, mielőtt tényleg rendőrt hívok!
Kata szemei megteltek könnyel, de nem adta fel.
– Ha most nem enged be, meghal! Én láttam! Láttam, ahogy cseppentett valamit az ételébe! Ő – mutatott az étterem irányába – a férfi, akit mindenki ismer! Varga András!
Az őr megragadta a karját.
– Tűnés! Ne csinálj jelenetet!
Kata elfordult, úgy tett, mintha elmenne… de aztán, amikor az őr épp egy fekete autóból kiszálló vendéget fogadott, meglódult.
Mint egy árnyék, besurrant az ajtón. Senki sem vette észre a csontsovány alakját. A bejárat után egy hosszú márványfolyosón találta magát. Jobbra a mosdók, balra a főterem. A mennyezetről csillárok lógtak, a falakon festmények. Kata alig lélegzett.
– Meg kell találnom… meg kell találnom őt!
Ekkor meghallotta a pincérek suttogását:
– A húsos tányért a 7-es asztalhoz vidd, sürgősen. Varga úr már várja.
Kata összerezzent. Ez az! Ez az az étel!
Lábujjhegyen sietett a nagyterem felé, elbújt egy dísznövény mögött, majd amikor látta, hogy a pincér belép, ő is utána osont. A látvány lenyűgöző volt: kristálypoharak, aranyszegélyes tányérok, elegáns ruhák… és középen, egy különösen díszes asztalnál ült egy őszülő halántékú, tekintélyt parancsoló férfi – Varga András.
A pincér épp akkor tette le a tányért elé.
– Ne! – kiáltott fel Kata, és berontott a terembe. – Ne egye meg azt! Meg fog halni! MÉREG VAN BENNE!
Az étterem elnémult. A vendégek döbbenten meredtek a kislányra, aki koszos ruhában, mezítláb állt a márványon, lihegve, remegve.
– Mi folyik itt? – kérdezte döbbenten Varga András, épp a villáját emelte a szájához.
– Az étel! A felesége mérget tett bele! Én láttam a konyhában, ahogy belecseppentette!
– Ez valami vicc? – kérdezte egy díszes ruhájú hölgy. – Ki engedte be ezt a kis tolvajt?
Kata előrerohant az asztalhoz, és próbálta elvenni a tányért. De már késő volt. Varga András megkóstolta az első falatot.
Egy másodperc múlva megváltozott az arca.
– Mi ez? – motyogta, és hirtelen megragadta az asztalt.
Köhögni kezdett. Az arca elsápadt. Egyre nehezebben vette a levegőt.
– Segítség! – kiáltotta Kata. – Hívjanak mentőt! Ez MÉREG!
A pincérek megdermedtek. A vendégek felpattantak. Valaki már kamerázott. Mások visszahőköltek. Kata a földön térdelt, és András kezét fogta.
– Kérem, tartson ki! Ne hagyja magát! Mindjárt segítenek!
De aztán egy biztonsági őr megragadta Katát.
– Mit tettél vele, te kis boszorka?! – ordította, és megpróbálta elráncigálni.
– Nem én voltam! Én csak megpróbáltam segíteni! Láttam, ahogy Veronika asszony beletette a mérget! – zokogta Kata.
– Elég legyen! – rivallt rá egy másik vendég. – Ez biztos valami zsarolás!
Kata elsírta magát, de nem adta fel.
– Higgyenek nekem! Ő volt az! A felesége! Meg akarta ölni!
Ekkor valaki végre észbe kapott, és elkiáltotta magát:
– Valaki hívjon MENTŐT! Most!
A következő részben: Kata letartóztatása – András élete egy hajszálon múlik – de vajon eljutnak az igazsághoz, mielőtt túl késő lenne?
A mentő szirénája felvijjogott az utcán. A személyzet berontott a luxusétterem ajtaján, és azonnal Varga Andráshoz sietett.
– Félretolni mindenkit! – kiáltotta az egyik mentős. – Hozzák az oxigént, gyorsan!
Kata még mindig a földön térdelt, egyik kezét András kezén tartotta, másikkal próbálta letörölni a könnyeit.
– Ne hagyja abba! Kérem, éljen! – suttogta, miközben a mentősök már csatlakoztatták a férfit a hordágyhoz.
A rendőrök is megérkeztek. Két uniformisos férfi lépett be, és egyikük már messziről intett a biztonsági őrnek.
– Ő az! Ez a kislány! Felborította az egész éttermet! – mutatott Katára az őr.
A két rendőr odament, és durván megragadták Katát.
– Te jössz velünk, kisanyám! Elég volt a bohózatból!
– Nem én voltam! – kiáltotta Kata. – Ő, a felesége… ő tette bele a mérget! Kérlek, higgyenek nekem!
– Na persze. Egy hajléktalan gyerek kontra egy befolyásos asszony. Kitalálhattál volna valami hihetőbbet.
Kata karjára kattantak a bilincsek. A vendégek suttogva figyelték, ahogy a rendőrök kivezetik az összeomlott kislányt.
Varga András szemei lassan kinyíltak. A plafon fehérje elmosódott volt, de a hangok egyre tisztábban szűrődtek be. Mellette egy orvos állt.
– Üdvözlöm újra, uram. Nagyon közel volt a vég, de szerencsére időben érkezett a segítség.
András rekedten kérdezte:
– Hol… hol van az a… lány?
– Milyen lányról beszél? – vonta fel a szemöldökét az orvos.
– Aki figyelmeztetett… Kata… egy fiatal kislány. Ő mentett meg. – András a fejét próbálta emelni, de az orvos óvatosan visszatolta a párnára.
– A rendőrség azt mondta, hogy ő okozta a zavart. Le is tartóztatták…
András szemei kitágultak.
– Mi?! Ő volt az egyetlen, aki látta az igazságot! Hozzák ide azonnal a nyomozót!
Kata mereven ült a székén. Arca sápadt volt, a kezei még mindig remegtek. Egy rendőr jegyzetelt, miközben a másik szkeptikusan kérdezgette:
– Szóval azt állítod, hogy Veronika Varga, a híres jótékonykodó, szándékosan mérget tett a férje ételébe?
– Igen! Láttam! Ott voltam a hátsó ablaknál! Egy kis barna üvegből cseppentett valamit a húsra!
– Van bizonyítékod?
– Nincs. Csak amit láttam.
A rendőr legyintett.
– Ennyi? Egy hajléktalan gyerek szava, semmi más?
Ekkor kinyílt az ajtó, és egy civil ruhás nyomozó lépett be, kezében aktával.
– Állj. Álljunk meg egy pillanatra. Úgy tűnik, a férj túlélte… és megerősítette a lány vallomását.
A szoba elnémult.
– Azt mondta, Kata mentette meg. És azt is, hogy Veronika már többször fenyegette őt. Most kezdjük előröl.
Veronika Varga szikrázó gyémántokkal a nyakában állt a vádlottak padján. Még mindig hűvösen és magabiztosan viselkedett.
De az ügyész elővette a konyhai tanút: a szakács, aki elmondta, hogy valóban látta Veronikát a konyhában aznap este, amikor ott sem lett volna szabad lennie.
A bírósági jegyzőkönyvbe került az is, hogy Kata szinte szó szerint leírta a mozdulatait. Végül a laborvizsgálat is kimutatta: a húsban ritka növényi alapú idegmérget találtak.
A bíró kemény hangon mondta:
– Az ön tettei aljasak voltak. Kétségtelen, hogy meg akarta ölni a férjét. Ezért az ítéletem: 13 év börtön.
Veronika arcáról leolvadt a mosoly. A sajtó kattogott. Kata a hátsó sorban ült András mellett, kezét az övében tartotta.
– Látod? – suttogta András. – Az igazság mindig utat talál.
Kata szemében könny csillant.
– De ha nem hisznek nekem legközelebb?
– Akkor majd én hiszek helyetted is.
András és Kata együtt alapítottak egy alapítványt: „Második Esély” néven. Céljuk: támogatni azokat a gyerekeket, akiket az utcára sodort az élet.
Kata most már nemcsak iskolába jár, hanem ő tart előadásokat olyan helyeken, ahol régen ő is aludt: hajléktalanszállókon, gyermekotthonokban.
– Mindenkinek jár, hogy valaki higgyen benne – mondja mosolyogva egy csoport fiatal előtt. – Nekem is volt, aki hitt bennem. Ezért vagyok most itt.
Az egykori mezítlábas lányból, akit mindenki lenézett, bátor példakép lett.
Ez a történet teljes egészében kitaláció. A benne szereplő személyek, nevek, események és helyszínek a képzelet szüleményei. Bármilyen hasonlóság valós eseményekkel vagy személyekkel pusztán a véletlen műve. A történet célja a szórakoztatás és az elgondolkodtatás.