A temetőben csend honolt. Az esti napfény ferdén vetült a sírkövekre, megcsillanva a mécsesek üvegén és a friss virágok szirmait simogatva. Amikor Péter odaért a felesége, Ilona sírjához, megdöbbenve torpant meg.
Ott, a sírkő előtt térdelt valaki. Egy fiatal nő, mezítlábas, kopott kabátban, fejét lehajtva, mélyen elmerülve az imádságban. Az arca nem látszott, de az alakja ismerősnek tűnt. A síron ott voltak ugyanazok a friss virágok, amelyeket pár nappal korábban már látott, de nem tudta, ki tette oda.
Péter némán figyelte. Amikor a lány végül felemelkedett, megigazította a virágokat, majd megfordult – és meglátta őt.
A szemei kitágultak a rémülettől.
– Sajnálom! – suttogta, majd sarkon fordulva menekülni próbált.
– Várj! – szólt utána Péter, karját nyújtva. – Kérlek, ne fuss el! Csak beszélni szeretnék.
A lány megtorpant. A teste megfeszült, mint aki bármelyik pillanatban újra menekülőre fogja.
– Miért jársz ide? – kérdezte halkan Péter. – Ismerted Ilonát?
A lány harapta az ajkát, lesütötte a szemét. Úgy tűnt, belső harcot vív.
– Nem ismertem – felelte végül –, de hallottam róla.
– Kitől?
A lány idegesebbé vált, de nem mozdult.
– A nagymamámtól. A nevem Mária – mondta végül. – Ilona volt a nagynéném.
Péter szinte beleszédült a szavakba.
– Ilonának nem volt testvére... – mondta, próbálva megőrizni a nyugalmát.
Mária bólintott.
– Tudom. A nagymamám, Antalné Dragomán Ilona, féltestvére volt. Ilona édesapjának első házasságából származott. A család eltitkolta őt, senki sem beszélt róla.
Péternek megremegett a lába. Tényleg alig tudott valamit Ilona múltjáról. A szülei még az esküvőjük előtt meghaltak egy balesetben, Ilonát egy öreg rokon nevelte fel, aki szintén rég nem élt már.
– Miért jársz a sírjához? Miért nem mondtad el az igazat, mikor először találkoztunk?
Mária zavartan lesütötte a szemét.
– Féltem. A nagymamám mindig mesélt Ilonáról, mennyire különleges volt. Tavaly meghalt, és a holmijai között találtam egy régi naplót és egy fotót Ilonáról. Onnan tudtam meg, hol nyugszik. – Megállt egy pillanatra. – Szerettem volna valahogy megismerni őt… legalább így, a sírjánál.
– És miért vagy ebben a helyzetben? – kérdezte Péter, utalva a lány megviselt állapotára, a hasára is, ami jelezte, hogy gyermeket vár.
Mária szeme megtelt könnyekkel.
– A nagymamám volt az egyetlen családom. Miután meghalt, a gyermekem apja elhagyott. Elvesztettem a lakást, a munkát, mindent. Nincs hová mennem...
Péter figyelte őt. Kereste benne Ilona vonásait – és meg is találta. Ugyanaz a szemforma, ugyanaz a finom állvonal.
– Mi volt a nagymamád leánykori neve? – kérdezte hirtelen.
– Antal Elvira – felelte Mária.
Péter elsápadt. Ez a név egy régi borítékon szerepelt. Egy levélen, amit sosem nyitott ki – túl fájdalmas volt. A boríték Ilonának szólt, és most hirtelen minden értelmet nyert.
– Felismered a nevet, ugye? – kérdezte Mária halkan.
Péter bólintott. Aztán így szólt:
– Van hol aludnod ma éjjel?
Mária megrázta a fejét.
– Általában egy női hajléktalanszállón szoktam, de most napok óta megtelt.
Péter egy pillanatig sem habozott.
– Gyere velem. Van egy vendégszobám. Maradhatsz, ameddig csak szükséged van.
Mária döbbenten nézett rá.
– Miért tennél ilyet értem? Nem is ismersz…
Péter szomorúan elmosolyodott.
– Talán nem ismerlek, de azt a vért igen, ami benned folyik. És ha tényleg Ilona rokona vagy… akkor te is a családom vagy.
Amint hazaértek, Péter a vendégszobába kísérte Máriát. A szobában régen senki sem aludt, de minden tiszta és gondosan elrendezett volt. A sarokban álló szekrényben néhány régi ruha lógott – Ilona egykori ruhái, amiket Péter sosem volt képes elajándékozni.
– Nyugodtan válogass – mondta halkan. – Ami jó rád, hordhatod.
Mária megilletődve nézte a ruhákat. Visszafogott, elegáns darabok voltak, mintha még mindig érezni lehetett volna bennük Ilona illatát.
– Köszönöm… – suttogta Mária, és a szeme ismét könnybe lábadt.
Péter egyedül maradt a dolgozószobájában. Ott, az íróasztal alsó fiókjának mélyén lapult a boríték. Öreg, megsárgult papír, Ilona kézírásával: „Személyes. Csak akkor olvasd el, ha kész vagy elfogadni a múltam.”
Most kész volt.
Reszkető kézzel nyitotta fel a borítékot. A papír zizegett, ahogy kihajtotta.
„Kedves Ilonám,
Soha nem volt bátorságom megkeresni téged, míg éltél. De már nincs sok időm, érzem. Szeretném, ha tudnád, hogy léteztem. Én vagyok az apánk első házasságából született lánya. Anyánk eltűnt, engem az anyai nagyszüleim neveltek fel, messze tőled. Soha nem hibáztattalak. Te voltál az apánk öröme, és biztos vagyok benne, hogy méltó élete voltál neki.
Nem várok semmit. Csak annyit szeretnék, hogy tudd: van egy unokahúgod. Mária. Ő jó szívű, érzékeny, egy kis világító mécses ebben a zord világban.
Ha egyszer találkoznátok, kérlek, nézd őt úgy, mint testvéri szeretetem darabját.
Szeretettel és bánattal:Elvira”
Péter nem tudta, sírjon-e vagy nevessen kínjában. Ilona sosem olvasta ezt a levelet – akkor találta meg, amikor már késő volt. És most, évek múltán, a sors elhozta Máriát. Mint egy üzenetet a túlvilágról.
Reggel korán ébredt. A vendégszoba ajtaja résnyire nyitva volt. Üres. A szíve összeszorult. Elment – gondolta. De ekkor halk zörgést hallott a konyhából.
Ott találta Máriát. Frissen megfésülve, tiszta ruhában – Ilona egyik régi pulóverében –, épp tojást sütött.
– Remélem, nem bánod – mondta mosolyogva. – Szerettem volna megköszönni valahogy…
Péter csak bólintott. A szeme könnyes lett.
– Olyan vagy, mint… – kezdte, de nem tudta befejezni.
– Mint Ilona? – kérdezte Mária halkan.
Péter bólintott. A lány leült mellé az asztalhoz.
– Megtaláltam a levelet. Elvira levele Ilonának. – Átnyújtotta. Mária elolvasta, és zokogni kezdett.
– Mindig éreztem, hogy a nagymamám titkot hordozott – suttogta. – De hogy ennyire közel voltunk… és mégis soha nem találkoztak.
Péter megfogta a kezét.
– Maradj itt. Legalább amíg világra nem jön a kicsi. Sőt, maradj tovább is, ha szeretnél.
– Miért vagy ennyire jó hozzám?
– Mert te vagy az utolsó ajándék Ilonától. A család, akiről nem tudtam, hogy hiányzik.
Három hónappal későbbMária egy szép őszi napon világra hozott egy kislányt. Péter végig ott volt mellette. Ő volt az első, aki a kezébe vehette a kisbabát.
– Ilonának nevezem el – mondta Mária mosolyogva. – Hogy az ő lelke éljen tovább bennünk.
Péternek elakadt a szava. A kis Ilona, ahogy a lány mosolyogva tartotta, mintha valóban visszahozott volna valamit, amit már elveszettnek hitt.
Évek múlvaPéter, Mária és kis Ilona együtt sétáltak a temetőbe. A kislány lelkesen helyezett egy csokor virágot a sírkőre.
– Szia, nagyika! – mondta csilingelő hangján. – Megint eljöttünk hozzád!
Péter térdre ereszkedett a sír előtt. Ahogy a gyermek arcát nézte, látta benne Ilona tekintetét – élőt, melegséggel teli, örökké szeretőn.
És este, mikor mindannyian aludni tértek, Péter az égre nézve halkan csak ennyit mondott:
– Köszönöm, Ilona. Köszönöm, hogy még mindig vezeted az életem. És hogy küldtél nekem valakit, akinek újra értelmet adhatok.
Ha megérintett ez a történet, oszd meg másokkal is – mert néha a legnagyobb ajándékok a veszteség fájdalmán túl érkeznek.