Egy fotó felfedte az igazságot az apámról, és menekülésre késztetett a saját esküvőmről
Aznap este, amikor Bence letérdelt előttem, kinyitotta a kis dobozt, benne egy csillogó gyűrűvel, amitől elvileg boldognak kellett volna lennem.
– Kata, hozzám jössz feleségül? – kérdezte reményteli hangon.
De a szavaira csak néma csend volt a válaszom. Nem tudtam igent mondani. De nemet sem.
Bence tökéletes volt: kedves, türelmes, gondoskodó. Mindig mellettem állt.
De hogyan kezdhetnék új életet, ha a régi, a saját múltam üres volt, kérdőjelekkel teli?
– Nem miattad van – mondtam halkan. – Csak... még azt sem tudom, honnan jövök. Ki az apám? Hova tartozom? Nem tudok továbblépni, míg nem tudom az igazat.
Néhány nappal korábban régi dobozokat pakoltam a padláson, amikor találtam egy poros fotóalbumot. Egyik fotó sem volt ismerős. Idegen arcok, idegen helyszínek, mégis minden ismerősnek tűnt valahonnan.
Gyermekotthonban nőttem fel, így mindig érdekelt, honnan származom, ki volt a csalédom.
Bence fájdalmas mosollyal nézett rám.
– Értem, Kata. De muszáj most elmenned? Nem kereshetnénk együtt?
– Ezt egyedül kell megtennem. Tudnom kell, ki vagyok.
A fotóalbum első képe egy vidámparki jelenetet ábrázolt. Ismerős volt. Eldöntöttem: oda megyek először.
Reggel bepakoltam a bőröndöm a régi kis autómba, és elindultam.
Amikor megérkeztem a vidámparkhoz, épp egy falunap zajlott. A sütt krumpli illata, a gyerekzsivaj és a zeneszó... minden álomnak tűnt. Elővettem a fényképezőgépem, hátha sikerül valamit elkapnom, ami megmozdítja az emlékeimet.
Amikor otthon előhívtam a fotókat, egyetlen kép megállított. A lóhintánál, a tarka lampionok alatt állt egy férfi. Ismerős volt az arca. Mintha egy elfeledett álomban láttam volna már. Elővettem a régi albumot, és összehasonlítottam a férfi arcvonásait. Nem lehetett véletlen.
„Ez nem lehet csak egy véletlen...” – suttogtam magamnak.
Nem vártam többet. Másnap elindultam vissza a faluba. Egyik utca követte a másikat, minden kocsmásnak, zöldségesnek megmutattam a képet.
– Ne haragudjon, ismeri ezt a férfit?
Már feladtam volna, amikor egy idős asszony a piacon megállt:
– Jaj, hát ez a Laci bá! Pár utcával lejjebb lakik.
Remegett a kezem, amikor bekopogtam. Kinyílt az ajtó. Ott állt ő. Ugyanaz az arc, mint a fotón.
– Segíthetek? – kérdezte.
Átnyújtottam a képet.
Laci bá elsápadt.
– Ezt... hol találta?
– A gyerekkori albumomban. Azt hiszem... maga lehet az apám.
Laci bá' hosszan nézte a fényképet, aztán leült az előszobai padra. A kezei remegtek.
– Ez a kép… ezt én nem is tudtam, hogy létezik. Ki vagy te? – nézett rám kérdőn.
– A nevem Katona Katalin. Kata. Gyermekotthonban nőttem fel. Anyám nevét sem tudom biztosan… De ez a kép a régi albumomban volt. És maga szerepel rajta.
– Kata... – ismételte meg, mintha ízlelgetné. – Hány éves vagy, gyermekem?
– Huszonhat. És az album nagy része olyan helyeken készült, amik itt vannak a faluban. Minden nyom ide vezetett.
Laci bá' a fejét rázta. – Ez nem lehet... De mégis… Nagyon hasonlítasz valakire. Régen volt egy lány… Anna. Fiatalon lett várandós. De a szülei elvitték őt a városba, és sosem láttuk többé. Soha nem tudtam meg, mi lett vele…
– Lehet, hogy ő volt az anyám – suttogtam. – És maga… maga az apám?
Hosszú csend telepedett ránk. A levegő megfeszült. Végül Laci bá' felállt, és kinyitott egy régi fiókot. Egy megsárgult levelet vett elő.
– Ezt Anna hagyta itt. Azt írta benne, hogy lánya született. Nem írta, hogy hol vannak. Csak annyit, hogy megbocsát, és hogy reméli, egyszer megtalálom őket. Évtizedekig őriztem ezt a levelet.
A könnyeim kicsordultak.
Hirdetés– Akkor maga tényleg az apám…
Laci bá’ halkan bólintott.
Aznap órákon át beszélgettünk. Elmesélte fiatalkori életét, hogyan ismerte meg Annát, és mennyire bántotta, hogy elvesztette.
Pár nappal később visszatértem Budapestre, és elmeséltem mindent Bencének.
– Ez csodálatos – mondta. – Végre választ kaptál a kérdéseidre.
– Igen… és úgy érzem, készen állok. Veled. Melletted.
Ezúttal, amikor Bence újra megkérte a kezemet, igent mondtam. És boldog voltam.
De az esküvő előtti este, amikor Bence már aludt, valami nem hagyott nyugodni. Ott volt még mindig a régi fotóalbum. Újra átlapoztam, és akkor… megakadt a szemem azon az egy képen.
A képen Laci bá’ állt a hinták mellett. De valami nem stimmelt. A kép… túl tiszta volt. Túl éles. Nem illett a többi közé, amik régi filmre készültek, szemcsések és kifakultak voltak.
– Ez… ez digitális. Ez új… – suttogtam.
Másnap, az esküvő napján, amikor ott álltam a templomban Bence mellett, minden tökéletesnek tűnt. Mindenki mosolygott, a nap ragyogott, a virágok illatoztak.
De amikor el kellett volna mondanom az eskü szövegét, visszhangzott bennem a felismerés.
– Bence… a fotó Laci bától… nem régi. Új. Digitális. Hogy került az albumomba?
Bence arca elfehéredett. Nem tudott rám nézni.
– Bence… mondj valamit. Tudsz erről?
Hallgatott. Aztán lesütötte a szemét, és remegő hangon megszólalt:
– Én kértem meg őt… hogy játssza el, hogy ő az apád. Felbéreltem, amikor elindultál. Féltem, hogy sosem fogod lezárni a múltat, ha nem találod meg őt. Csak azt akartam, hogy végre boldog legyél… velem.
A világ megszűnt körülöttem. A szívem összetört.
Nem szóltam semmit. Megfordultam, és elszaladtam a templomból. Mindenki némán figyelte, ahogy a menyasszony menekül.
Néhány héttel később találkoztunk egy kis kávézóban. Bence megtörtnek tűnt.
– Sajnálom, Kata. Minden pillanatban szerettelek. Csak azt akartam, hogy boldog légy. Hogy megkapd, amire vágysz.
– Megértem. De nem bízhatok benned ugyanúgy. Időre van szükségem.
Bence bólintott.
Laci bá' – vagyis László bácsi, ahogy végül hívtam – pedig maradt az életem része. Bár nem volt valódi apám, de az együtt töltött idő valóságos volt. Barátság, ami egy hazugságból nőtt ki… de őszintévé vált.
És én végre megértettem: nem kell minden kérdésre választ találnunk, hogy boldogok lehessünk. A jelen számít. És azok, akik valóban mellettünk állnak.
