Egy férfi törött telefont talált az út szélén – amikor behelyezte a SIM-kártyát a saját készülékébe és felhívta a "Lányom" név alatt elmentett számot, a szíve majdnem megállt

Egy férfi törött telefont talált az út szélén – amikor behelyezte a SIM-kártyát a saját készülékébe és felhívta a "Lányom" név alatt elmentett számot, a szíve majdnem megállt

Sokan mondják, hogy a kíváncsiság bajba sodorja az embert, de az én esetemben épp ellenkezőleg történt. Aznap, amikor azt a törött telefont megtaláltam, még nem tudtam, hogy ez nemcsak egy elveszett tárgy lesz számomra, hanem egy kétségbeesett család reménye, sőt, egy olyan új élet kezdete, amelyet sosem vártam volna.

Egy egyszerű reggel, amely mindent megváltoztatott

Az a reggel pont olyan volt, mint a többi. A hűvös őszi szél csípte az arcomat, miközben kiléptem a házból. Édesanyám, Katalin, már a konyhában sürgölődött, készítette a reggelit, ahogyan minden reggel. Együtt ettünk, mindig. Egy kis szertartás volt ez kettőnknek, amely stabilitást adott a világunkban.

Ha most azt kérdeznéd, miért él egy harmincéves férfi még mindig az édesanyjával, a válasz egyszerű: soha nem ismertem az apámat. Elhagyta anyámat, amint megtudta, hogy gyermeket vár. Így ketten maradtunk, és én elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy magányos legyen.

A magánéletemről? Nos, nem vagyok egy társasági ember, sosem voltam az. Nem vagyok különösebben jóképű, és a randizás mindig is nehezen ment, így inkább feladtam. A programozás lett az életem, a kódok világában találtam menedéket.

Egy törött telefon a járdaszélen

Aznap reggel a pékségbe sétáltam, hogy friss kiflit vegyek, ahogyan mindig. A gondolataimba merülve alig vettem észre, hogy a cipőm valami keménybe rúgott a járda szélén.

Egy telefon hevert ott, darabokra törve, a képernyője pókhálószerűen repedt. Felvettem, forgattam a kezemben. Az egyik oldala horpadt volt, a hátlap félig levált – mintha áthajtott volna rajta egy autó. Egy régebbi típusú készülék volt, nem túl értékes.

• "Talán meg tudom javítani." – motyogtam magam elé, és zsebre vágtam.

Miközben a pékség felé tartottam, nem tudtam kiverni a fejemből a telefont. Miért hevert ott az út szélén? Vajon kié lehetett? És miért nézett ki úgy, mintha valaki sietve hagyta volna hátra?

Egy különös hívás

Amikor hazaértem, teljesen megfeledkeztem róla. Csak miután megreggeliztünk anyámmal, ugrott be újra. Elővettem, és kíváncsiságból kivettem belőle a SIM-kártyát, majd a saját tartalék telefonomba helyeztem.

Amint bekapcsoltam, egy névjegyzék bukkant fel a képernyőn. A legtöbb név kórházak, iskolák és segélyszolgálatok voltak. Egyetlen név volt a kedvencek között elmentve: "Lányom".

Megmagyarázhatatlan szorongás fogott el. Kié lehetett ez a telefon? És miért tűnt úgy, hogy a tulajdonosának egyetlen igazán fontos kapcsolata ez az egy személy volt?

Egy pillanatnyi habozás után tárcsáztam. A telefon kétszer kicsöngött.

Aztán egy kislány izgatott hangja szólalt meg a vonal másik végén:

• "Anya?!"

A levegő bennem rekedt.

• "Én... nem, nem az anyukád vagyok." – mondtam gyorsan, majd már éppen bontottam volna a hívást, amikor a kislány következő mondata megdermesztett.
• "Hol van ő?" – kérdezte, és a hangja megremegett.
• "Nem tudom." – vallottam be. – "Egy törött telefont találtam, és betettem a SIM-kártyát a saját készülékembe. Ki vagy te?"
• "Júlia." – felelte. – "Anyukám tegnap elment bevásárolni, és nem jött vissza."

Egy rémisztő vallomás

A szívem hevesen vert.

• "Júlia, van valaki veled?" – kérdeztem. – "Apukád? Nagymamád?"
• "Nincs apukám." – suttogta. – "Nagymamám sincs. Csak anyukám van."

Éreztem, ahogy a torkom összeszorul.

• "Meg tudod mondani, hol laksz?"
• "Függetlenség utca, hetes épület, 18-as lakás."

Körmöm a telefonom oldalát karcolta.

• "Júlia, jól vagy? Egyedül vagy most?"
• "Igen, egyedül." – jött a halk válasz. – "És a lábaim nem működnek."

Felálltam.

• "Mit mondtál?"
• "Kerekesszékben vagyok." – mondta egyszerűen. – "De nehéz mozogni segítség nélkül. Félek."

Egy pillanatig sem haboztam.

• "Júlia, figyelj rám! A nevem Márk, és azonnal odamegyek hozzád. Maradj a lakásban, rendben?"
• "Rendben." – válaszolta halkan.

Verseny az idővel

Anyám felkapta a kabátját.

• "Egyedül nem mész!" – mondta határozottan. – "Ha egy gyerek bajban van, segítenünk kell."

Egy taxit fogtunk, és alig negyedóra múlva már a lepusztult lakótelepen voltunk. Az épület elhagyatott és nyomasztó volt, a folyosón villogó lámpák és bedugult postaládák sorakoztak.

Megálltam az ajtó előtt, és bekopogtam.

Egy halk, bizonytalan hang szólt bentről:

• "Ki az?"
• "Márk vagyok. Beszéltünk telefonon."

Az ajtó lassan kinyílt. Egy apró, törékeny kislány nézett fel rám a kerekesszékéből.

• "Megtalálod anyukámat?" – kérdezte, és a hangja reszketett.

A torkom elszorult. Tudtam, hogy ez az út messzebbre vezet, mint amire fel voltam készülve.

De már nem volt visszaút.

A nyomozás elkezdődik

A kis Júlia szemében remény csillant, de a félelem sem múlt el teljesen. Anyám letérdelt mellé, gyengéden megsimogatta a karját.

– "Ne aggódj, kicsim. Minden rendben lesz." – mondta nyugtatóan.

Én mély levegőt vettem, próbáltam megőrizni a nyugalmamat.