Egy férfi összetört telefont talál az út szélén – amikor behelyezi a SIM-kártyát a saját készülékébe és felhívja a „Lánya” nevet, megdermed a szíve
Azt mondják, a kíváncsiság veszélyes dolog, de az én esetemben ez segített egy kétségbeesett családnak megtalálni azt a segítséget, amire már régóta szükségük volt. Aznap, amikor rábukkantam arra az összetört telefonra, még nem is sejtettem, hogy ez az esemény egy olyan boldog élethez vezet majd, amire sosem számítottam.
Aznap reggel hűvös, friss levegő csapott az arcomba, ahogy kiléptem a házból. Az ősz már érezhetően beköszöntött. Édesanyám, Erzsébet, már javában készítette a reggelit, és ahogy minden reggel, most is a pékség felé tartottam, hogy friss zsemlét vegyek neki. Nem sejtettem, hogy ez egy rendkívüli nap lesz mindkettőnk számára.
Ez egyfajta kis hagyomány volt közöttünk anyámmal – közös reggeli, ami kis világunkat biztonságosnak és állandónak tette. Talán felmerül benned a kérdés, hogy egy harmincéves, sikeres férfi miért él még mindig az édesanyjával.
Nos, sosem ismertem az apámat. Elhagyta anyámat, amikor elmondta neki, hogy terhes. Így ketten maradtunk, és hogy ne legyen olyan magányos, együtt maradtunk.
A szerelmi életemről kérdezel? Nos, sosem voltam igazán társasági ember – soha nem is voltam. Az sem segített, hogy nem tartottam magam különösebben jóképűnek, így a randizás mindig nehézségekbe ütközött. Egy idő után feladtam, és inkább a programozásnak szenteltem az életemet – nappal kódokat írtam, éjszakánként pedig kütyüket szereltem.
Azon a reggelen, ahogy a járdán sétáltam, a cipőm valami kemény dologba ütközött. Lenéztem, és ott volt – egy telefon, a kijelzője pókhálószerűen szétrepedve hevert a fűben, éppen a járdaszegély mellett.
A kíváncsiságom azonnal felébredt. Felvettem a készüléket, amelynek háza megrepedt, a hátlapja pedig részben levált, mintha egy autó áthajtott volna rajta. Nem volt egy különösebben drága modell – egy régi nyomógombos készülék, amit manapság csak azok használnak, akik nem engedhetnek meg maguknak jobbat.
Megforgattam a kezemben, és egy kihívást láttam benne.– Talán meg tudom javítani – motyogtam.
A zsebembe csúsztattam, majd folytattam utamat a pékség felé, de közben végig a telefonon járt az eszem. Nemcsak a sérülés volt furcsa, hanem az is, hogy egyszerűen ott hevert, elhagyatottan, mintha valaki sietve szabadult volna meg tőle.
Mire hazaértem, már el is feledkeztem a telefonról. Anyám finom reggelit készített, és miután végeztünk, mindketten nekiláttunk a szombati teendőinknek. Akkor jutott eszembe újra a készülék.
Kivettem a saját telefonom SIM-kártyáját, és behelyeztem az ismeretlen mobilba. Talán maga a telefon tönkrement, de a SIM-kártya még működhetett. Bekapcsoltam, és egy kontaktlista jelent meg. A legtöbb bejegyzés kórházak, iskolák és segélyhívó számok voltak. Csak egyetlen szám volt megjelölve kedvencként: „Lánya”.
A mellkasom összeszorult. Vajon ki veszíthette el ezt a telefont? És miért tűnt úgy, hogy az egyetlen fontos ember az életében a „Lánya” volt? Gondolkodás nélkül megnyomtam a hívás gombot.
A telefon egyszer kicsöngött. Majd még egyszer.
Aztán egy vékony, izgatott hang szólt bele:– Anya?!
Megdermedtem.– Én… nem vagyok az édesanyád – mondtam gyorsan. – Sajnálom, hogy hívtalak, de… – már majdnem bontottam a vonalat, amikor a kislány következő szavai megállítottak.
– Hol van ő? – A hangja remegett.
– Én… sajnálom, nem tudom – vallottam be. – Egy összetört telefont találtam, és kipróbáltam a SIM-kártyát. Ki vagy te?
A vonal másik végén habozás támadt.– Júlia vagyok. Anyukám elment tegnap boltba… de nem jött haza.
Jeges borzongás futott végig rajtam.– Júlia, hol van az apukád? Nagymamád? Valaki, akit felhívhatok?
– Nincs apukám – suttogta. – Nagymamám sincs. Csak anya.
Nyeltem egyet.– Tudod, hol laksz?
– Függetlenség utca. Hetes épület, 18-as lakás.
Ökölbe szorítottam a kezem.– Rendben, Júlia, jól vagy? Egyedül vagy most?
– Igen – mondta halkan. – És a lábaim nem működnek. Nem tudok elmenni.
Hirtelen felálltam.– Hogy érted ezt?
– Kerekesszékes vagyok – felelte egyszerűen. – De nehéz mozogni, ha senki nincs itt, hogy segítsen. Félek.
Nem haboztam.– Júlia, figyelj rám. A nevem Bence. Azonnal elmegyek hozzád. Mindjárt ott leszek, rendben?
– Rendben – jött a halk válasz.
Anyám, aki a háttérben hallgatott minket, azonnal felkapta a kabátját.– Nem mész egyedül – jelentette ki határozottan. – Ha egy gyerek bajban van, segítenünk kell.
Ez nem az a hétvége volt, amit elterveztem, de éreztem, hogy így kell történnie. Az, hogy megtaláltam azt a telefont, nem lehetett véletlen. Taxiba ültünk, és alig negyedóra múlva már az adott cím előtt álltunk.
Egy lepusztult bérház volt, a folyosókon pislákoló lámpákkal, a postaládákból kilógó fizetetlen számlákkal.
Remegő kézzel kopogtattam a 18-as lakás ajtaján, fogalmam sem volt, mire számítsak…
A kopogtatás után néhány másodpercnyi csend következett. Már épp azon gondolkodtam, hogy újra próbálkozom, amikor egy halk, bizonytalan hang szólt ki bentről:– Ki az?
– Bence vagyok – mondtam. – Beszéltem veled telefonon.
Egy kis szünet után a kislány válaszolt:– Nyitva van. Gyere be.
Lassan benyomtam az ajtót, amely enyhén nyikorgott a mozdulattól. A lakás belseje sötét és hideg volt, mintha napok óta senki nem nyúlt volna a fűtéshez. A levegőben állott szag terjengett, és a bútorok egyszerűek, kopottak voltak. A nappali közepén egy kicsi, törékeny kislány ült egy kerekesszékben. Alig lehetett hat vagy hét éves. Az arca sápadt, a haja kócos, a szemei fáradtak és szomorúak. Úgy nézett rám, mint aki nem biztos benne, hogy bízhat-e bennem.
A szívem elszorult a látványtól.
– Megtalálod anyát? – kérdezte halkan, reménykedve.
Leguggoltam elé, hogy a szemébe nézhessek.– Megígérem, hogy mindent megteszek – mondtam őszintén. – De először nézzük meg, hogy te rendben vagy-e. Ettél ma valamit?
Megrázta a fejét.– Tegnap ettem utoljára egy szendvicset.
Anyám azonnal mozgásba lendült. Letette a táskáját és előhúzott belőle egy almát, egy kis csomag kekszet és egy üveg vizet.– Gyere, egyél egy kicsit – mondta gyengéden, és a kislány felé nyújtotta az ételt.
Júlia habozott, mintha attól tartana, hogy az étel hirtelen eltűnik, de végül remegő kezekkel átvette a kekszet és mohón enni kezdett.
– Van valaki a házban, aki vigyáz rád? – kérdeztem, miközben körbenéztem a kopár lakásban.
A kislány megrázta a fejét.– Nem… Senki nem jött. Az emberek itt nem törődnek egymással.
HirdetésÖsszeszorítottam az állkapcsomat. Egy mozgáskorlátozott kislány, teljesen egyedül hagyva egy hideg lakásban – milyen ember hagyná így a saját gyermekét?
– Júlia – szólalt meg anyám kedves, meleg hangon –, mit szólnál, ha most velünk jönnél? Van egy kényelmes kanapénk otthon, és van meleg leves is. És amíg te eszel, mi megpróbáljuk kideríteni, mi történt anyukáddal.
A kislány nagy, bizonytalan szemekkel nézett ránk.– De anya azt mondta, ne menjek el senkivel…
Letérdeltem elé, és finoman megfogtam a kis kezét.– Megértem, hogy aggódsz – mondtam. – De most nagyon fontos, hogy biztonságban legyél. Megígérem, hogy nem hagylak egyedül, és segítünk megtalálni anyukádat. Rendben?
Júlia néhány pillanatig csöndben maradt, mintha mérlegelné a helyzetet, majd bólintott.– Rendben.
Felkaptam a kabátját a kanapéról, és óvatosan ráadtam. Anyám segített, hogy kényelmesen elhelyezkedjen a kerekesszékben, majd elindultunk kifelé.
Ahogy kiléptünk az épületből, a szívem egyre gyorsabban vert. Tudtam, hogy nincs sok időnk – Júlia anyja bárhol lehetett, és ki tudja, milyen állapotban.
Ahogy beültünk a taxiba, elővettem a telefonom és elkezdtem keresni a helyi híreket. A gyomrom görcsbe rándult, amikor rátaláltam egy friss bejegyzésre: egy nőt tegnap elütött egy Ford a Parkova utcában. Jelenleg kritikus állapotban van a városi kórházban.
A levegő bennem rekedt.
– Mi az? – kérdezte anyám aggódva.
Felnéztem rájuk.– Azt hiszem… megtaláltam Júlia anyukáját.
Júlia felkapta a fejét, szemei riadtan csillogtak.– Anya? Mi történt vele?
Óvatosan fogalmaztam, nem akartam megijeszteni.– Balesete volt. De most kórházban van, és meg fogjuk nézni, hogy jól van-e. Rendben?
A kislány ajka megremegett, de bólintott.
A taxink a kórház bejáratához ért. Anyám gyorsan segített kiszállni Júliának, majd elindultunk a recepciónál dolgozó nővérhez.
– Elnézést, a tegnap este elütött nőről érdeklődnék – mondtam határozottan. – Azt hiszem, ő lehet Júlia édesanyja.
A nővér végigmért minket, majd ellenőrizte a számítógépet.– Igen, őt tegnap hozták be. Stabil az állapota, de még eszméletlen volt, amikor utoljára ellenőriztük. Ki maga neki?
– Nem vagyunk rokonok – mondtam. – De a lánya egyedül volt otthon, és nem volt, aki vigyázzon rá. Most velünk van.
A nővér elgondolkodott, majd végül bólintott.– Egy pillanat. Megnézem, hogy van-e valaki, aki beszélhet magukkal.
Néhány perc múlva egy másik nővér érkezett, és mosolyogva közölte:– Jó hírem van. Viktória – mármint az édesanya – magához tért. Nagyon gyenge, de ha szeretnék, most meglátogathatják.
Júlia szeme könnybe lábadt, és remegő hangon suttogta:– Mehetek én is?
A nővér elmosolyodott.– Persze. De csak egy rövid időre.
Lassan beléptünk a kórházi szobába. Az ágyon egy sápadt, törékeny nő feküdt, arcán horzsolások és kék-zöld foltok éktelenkedtek. Ahogy beléptünk, fáradtan felénk fordította a tekintetét.
– Anya! – suttogta Júlia.
Viktória szemei megteltek könnyekkel, ahogy kinyújtotta remegő kezét a kislány felé.– Kincsem… annyira sajnálom…
Júlia az ágy mellé gurult, és gyengéden megfogta anyja kezét.– Azt hittem, nem jössz vissza…
Viktória sírva suttogta:– Mindig visszajövök hozzád.
A szívem összeszorult a jelenettől. Tudtam, hogy nem állhatunk meg itt – segítenünk kellett Viktóriának és Júliának egy új életet kezdeni.
És ekkor döntöttem el, hogy megteszek mindent értük…
