Mariann az ablak előtt állt, szinte mozdulatlanul. Október vége volt, a sárguló lombok lassan elsötétültek a kora esti félhomályban. A panelházak aranyszínben fürödtek, ahogy a lemenő nap utolsó sugarai elérték őket. Őt azonban mindez hidegen hagyta.
Ujjai között egy megfakult, strasszokkal kirakott rózsaszín pórázt szorongatott – azt, amit mindig Lilinek csatolt az esti sétákhoz.
– Lili… Lilike… – suttogta. A hangja elhalt a szobában. Négy órája járta az utcákat, parkokat, kukkantott be minden bokor alá, de a cicának nyoma veszett. A remény pedig egyre halványabb lett. Ha eddig nem jött haza, talán már nem is fog.
Egyetlen telefonhívás… csak ennyi kellett a bajhoz. Éppen az édesanyja hívta, és mire letette a telefont, Lili eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el.
Megrezdült a telefonja. Tamás volt az, a párja.
– Hol vagy, Maris? Már sötétedik.
– Nem mehetek el, Tamás… – remegett a hangja. – Mi van, ha visszajön? Soha nem volt még távol ilyen sokáig…
– Azonnal indulok. Várj meg a ház előtt, mindjárt ott vagyok.
Mariann bólintott, bár tudta, hogy ezt ő nem látja.
Tamás fél órán belül ott termett. Szorosan magához ölelte a könnyekkel küszködő nőt.
– Mondd el az egészet az elejétől.
– A szokásos esti sétánk volt… – kezdte Mariann. – Levettem róla a pórázt, hogy hadd hemperegjen a falevelekben. Anyu hívott… nem volt hosszú. Mire letettem, Lili eltűnt.
– Nyugi… – mondta Tamás, bár ő maga is kezdett bepánikolni. – Nézzük át újra a környéket. Nem juthatott messzire.
Bejárták a közeli utcákat, bekukucskáltak a bokrok alá, átnéztek autók alatt, még a közeli garázssorhoz is elmentek. Kérdezgették a járókelőket is – de senki sem látta a világoskék szemű, hosszú szőrű burmai cicát.
A szomszédok is beszálltak a keresésbe. A házban mindenki ismerte őket: a csendes, vörös hajú nőt és a különleges macskát, aki kutyaként pórázon sétált vele esténként.
Éjfél körül tértek haza. Mariann azonnal leült a számítógéphez, és plakátokat kezdett szerkeszteni.
– Nézd csak, itt egy jó kép az arcáról. Itt pedig látszik az a kis szív alakú folt az orrán – pont az teszi olyan különlegessé.
Tamás csak csendben állt mögötte, és a vállára tette a kezét.
– Holnap reggel kinyomtatjuk őket. Kitesszük a házakra, hirdetőtáblákra. És kiposztoljuk a Facebookra is. Meg fogjuk találni!
Mariann bólintott. A szeme vörös volt, a tekintete azonban eltökélt. Tudta, mit kell tennie – és nem hagyja abba, míg vissza nem kapja Lilijét.
Két nappal később
Mariann fáradtan lépett be a város ötödik állatorvosi rendelőjébe. A kabátja csurom víz volt az esőtől, a lába remegett a kimerültségtől, de nem állt meg.
– Jó napot… nem láttak véletlenül egy ilyen cicát? – nyújtotta át a plakátot az asszisztensnek.
A nő csak megrázta a fejét.
– Sajnos nem. Hagyja itt a hirdetést, ha mégis behoznák, értesítjük.
Mariann kisétált, és rutinszerűen kitűzte az újabb példányt a faliújságra. Keze reszketett, miközben a gombostűt próbálta a helyére szúrni.
Tamás aznap este későn ért haza. Mariann a konyhaasztalnál ült, szórólapokat vagdosott.
– Maris… alig ettél ma valamit. Pihenned kellene.
– Később… – legyintett. – Odakint hideg van, nedves, és ő egy benti cica. Nem tudja, hogyan védje meg magát.
– De te sem bírod sokáig így…
– Nem hagyhatom abba. Érzem, hogy még él.
Tamás nem szólt semmit. Tudta, hogy felesleges vitázni. De már ő is aggódott – nemcsak Lili miatt, hanem Mariann egészsége miatt is. Alig aludt, szinte nem evett, a gondolatai csak a macska körül forogtak.
– És… ha nem találjuk meg?
– Akkor majd tovább keresem. Amíg csak kell.
Hetek teltek el. Az idő hűvösebb lett, aztán jött a hó, aztán a fagy. A keresés már nem volt olyan intenzív, de Mariann nem adta fel. Folyamatosan posztolt a közösségi csoportokba, rendszeresen frissítette a hirdetéseket.
Egy hónappal később
– Van már új cicájuk? – kérdezte egy tenyésztő, akit Mariann újra felkeresett.
– Nem. Csak Lilit akarjuk. Ő nem pótolható.
Tamás a hazafelé vezető úton sokáig hallgatott, majd végül megszólalt.
– Maris… talán ideje lenne elgondolkodni egy másik cicán is? Nem most, csak… valamikor.
Mariann szeme megtelt könnyekkel.
– Te is emlékszel, hogyan feküdt mindig a papucsodba bújva? Vagy amikor az ablakból figyelte, ahogy hazaérsz?
Tamás lehúzódott az út szélére, megfogta a kezét.
– Persze, hogy emlékszem. Nekem is nagyon hiányzik. De… te is számítasz. Nem bírom nézni, hogy nap mint nap összetörsz.
– Nem tudok lemondani róla, Tamás… Nem megy.
Három hónappal később
Március volt, az első pitypangok virágzottak. A levegőben ott lebegett a tavasz ígérete, de Mariann számára minden csak még fájóbbá vált. „Most lenne a kedvenc időszaka” – mondogatta magának. „Most figyelné az ablakból a madarakat…”
Tamás egyre kevesebbet beszélt Liliről, de Mariann nem engedte el. Esténként új hirdetéseket készített, friss fotókkal, új szöveggel – hátha valaki mégis látott valamit.
Nyolc hónappal később
Mariann ekkorra már egy kisállatboltban dolgozott, eleinte csak átmeneti megoldásként – hogy közelebb legyen az állatokhoz, és hátha hall valamit. Aztán valahogy ott ragadt. A csendes, nyugodt közeg, az állatok közelsége megnyugtatta.
Egyik délután a recepciós, Szilvi, odasúgta neki:
– Marin, van itt egy hölgy, aki a burmai macskák után érdeklődik. Azt mondja, fontos.
Mariann egy pillanat alatt újra éber lett. Megigazította a névtábláját, és az eladótérbe lépett.
Egy magas, elegáns nő állt ott – Irén, a tenyésztő, akitől annak idején Lilit vásárolták.
– Szia, Mariann. Hallottam, mi történt. Nagyon sajnálom.
– Köszönöm… – felelte Mariann óvatosan. – Mi járatban?
– Tulajdonképpen… Liliről szeretnék beszélni. Illetve… valami furcsáról, ami mostanában történik.
Félrevonultak az egyik ketrec mellé.
– Egy ideje fura dolgok történnek. Tenyésztőként több kollégával is beszéltem – sorra tűnnek el a fajtatiszta macskák. Aztán pár hónap múlva kiscicák jelennek meg különböző hirdetőoldalakon… akik feltűnően hasonlítanak a szülőkre.
Mariann arca elsápadt.
– Azt mondod… valakik ezzel üzletelnek?
– Inkább azt mondanám: ez egy hálózat. Tegnap láttam egy hirdetést – és esküszöm, azok a kiscicák Lili vérvonalából származnak.
– Van nálad a hirdetés?
– Átküldöm e-mailben. De vigyázz… ez nem gyerekjáték.
Aznap este
Tamás idegesen járkált fel-alá a nappaliban.
– Nem, Mariann, ezt nem hagyom! Nem mész el egyedül!
– Ha egyedül megyek, nem lesznek gyanakvóak – érvelt Mariann, miközben már a kabátját vette fel.
– És ha tényleg ők azok? Ha ez tényleg egy szervezett banda, és valami bajod esik?
– Nem fog – mondta határozottan. – Nem csinálok semmi hősködést. Csak találkozni akarok velük. Meg kell látnom a cicát. Ha tényleg ő az… akkor tudom, mit kell tennem.
Tamás ökölbe szorította a kezét.
– Rendben van. De nem mész egyedül. Szóltam Gábornak, tudod, a régi osztálytársam a rendőrségtől. Ő és a társa a közelben lesznek, és figyelnek.
Mariann végre egy apró mosolyt eresztett meg.
– Ezért szeretlek, Tamás. Még akkor is hiszel bennem, amikor már én sem vagyok biztos magamban.
Másnap
A kis kávézó, ahol a találkozót megbeszélték, zsúfolásig tele volt. Mariann remegő kézzel kortyolgatta a citromos teát, miközben az ablaknál ült, és próbálta leplezni az idegességét.
Aztán meglátta a férfit. Fiatal volt, talán húszéves. Laza mozdulattal letette az asztalra a szürke műanyag macskahordozót.
– Jó napot! Ön keres cicát, igaz?
– Igen – felelte Mariann, a hangja csak egy hajszálnyira volt stabil.
A férfi kinyitotta a hordozót.
És ott volt. Csontsovány, megtépázott bundájú cica nézett vissza rá, kék szemei rémülten villogtak. De ott volt az az apró, szív alakú folt az orrán. Ugyanaz. Lili.
Mariann szíve kihagyott egy ütemet. Ösztönösen nyúlt a hordozóért, mintha attól félne, hogy újra elveszik tőle.
– Ez… ez ő… – suttogta.
Abban a pillanatban két rendőr lépett be a kávézóba, köztük Gábor. Udvarias, de határozott hangon megszólították a fiatal férfit.
– Kérem, jöjjön velünk. Pár kérdést szeretnénk feltenni.
A fiú ijedten pislogott, de végül együttműködően felállt. Mint később kiderült, csak egy futár volt – fogalma sem volt, milyen hálózatba keveredett. A rendőrség viszont már régóta figyelte a szervezetet, és most végre megvolt a döntő bizonyíték.
A cicákat pincékben, sötét raktárhelyiségekben tartották. Szaporításra kényszerítették őket, különösen a fajtatiszta, ritka példányokat – mint amilyen Lili is volt. A kisállat-hirdetéseket álnéven adták fel, és futárok segítségével juttatták el az új „tulajdonosokhoz”.
Lili eleinte visszahúzódó volt. A megszokott fekhelye helyett először az ágy alatt bújt el, majd lassan kezdett visszatalálni régi önmagához. Mariann minden egyes nap simogatással, türelemmel, finom falatokkal építette újra a bizalmat.
Aztán egy este megtörtént a csoda.
Mariann a nappaliban üldögélt, a laptopján szórólapokat tervezett – de most már másoknak. Ekkor Lili odasétált hozzá, felugrott az ölébe, és egy puha, halk dorombolással összegömbölyödött. Pont úgy, mint régen.
Később, mikor Tamás hazaért, Lili már az ablakpárkányon ült – a régi rózsaszín póráz mellett.
– Ez már az a Lili – mondta Tamás halkan. – Végre hazatalált.
Egy kiscica is velük maradt. Az egyik mentett alomból való volt, és azonnal ragaszkodni kezdett Lilihez. Mariann Timónak nevezte el – és Lili anyaként viselkedett vele.
– Tudod – mondta egy este Mariann Tamásnak –, talán ennek így kellett történnie. Elveszítettük őt, hogy megtanuljuk, mennyire fontos. És most már soha nem engedem el újra.
A kisállat-maffiát időközben felszámolták, több tucat állatot mentettek meg. Mariann pedig nem állt meg: önkéntes csoportot alapított, amely eltűnt házikedvencek felkutatására specializálódott. Kutyák, cicák, még papagájok is újra hazataláltak a munkájuknak köszönhetően.
Lili pedig… minden este ott dorombolt Mariann ölében. Mert a remény – ha kitartóan őrizzük – egyszer mindig hazavezet.