Egy 6 éves kisfiú a menhelyen minden nap észrevett egy szegény tinilányt, aki a kerítésen kívülről figyelte őt
Minden nap ott állt, szótlanul, a kerítésen kívül. Zsolti, a menhelyen élő hatéves kisfiú észrevette, de nem tudta, hogy miért figyeli őt a lány. Nem sejtette, hogy a lány nemcsak figyelte, hanem várta is őt.
Zsolti mindössze négyéves volt, amikor az élete egy csapásra darabokra tört. Egyik nap a szomszéd néninél játszott, miközben szülei elmentek otthonról. Aznap este a világ, amit ismert, örökre megváltozott.
Egy tragikus autóbalesetben elvesztette mindkét szülőjét. De ő erről semmit nem tudott. Csak azt érzékelte, hogy a szomszéd néni aznap este megfogta a kezét, és azt mondta:– Ma éjszaka nálam maradsz, rendben, kicsim?
– De hol van anya és apa? – kérdezte Zsolti, a kezében szorongatva szeretett plüss elefántját, Dumót.
A néni hangja elcsuklott, de megpróbált mosolyogni. – Hamarosan visszajönnek, ne aggódj!
A fájdalom és a várakozás
De aznap éjjel nem tértek vissza. Ahogy másnap sem. Az elkövetkező napokból Zsolti alig emlékezett valamire. Csak arra, hogy idegen emberek jöttek-mentek a szomszéd néni házában, és senki nem tudott választ adni a kérdéseire.
Egy nap megjelent egy kedves nő, akinek göndör barna haja és nyugodt mosolya volt. A neve Erika volt, és ő vitte el Zsoltit a menhelyre.– Ne aggódj, itt vigyázni fognak rád – mondta Erika.
Zsolti élete új környezetben folytatódott, de ő nem adta fel a reményt. Minden nap ugyanazzal a kérdéssel fordult Erikához:– Anya és apa tényleg vissza fognak jönni értem?
Erika mindig ugyanazt a választ adta, miközben nehezen leplezte fájdalmát:– Én igazán hiszem, hogy igen.
Egy különös látogató
Zsolti gyorsan alkalmazkodott az új környezetéhez. Játszott, nevetett, és könnyen barátkozott. De minden este, amikor mindenki elaludt, ő az ablaknál ült, és a sötétségbe suttogta:– Anya, apa, mikor jöttök értem?
Egy nap, amikor a többiekkel labdázott az udvaron, valami megzavarta. A kerítés túloldalán megpillantott egy lányt. Nem volt különösebben feltűnő – régi, kopott ruhát viselt, és a haja kócos volt. Mégis volt valami különös a tekintetében.
HirdetésA lány minden nap ugyanott állt, figyelte Zsoltit, de nem szólt egy szót sem. Egyik nap Zsolti megkérdezte Erikát:– Ki az a lány a kerítésnél?
Erika csóválta a fejét. – Nem tudom, kicsim. Talán csak erre jár.
De Zsolti érezte, hogy ennél többről van szó.
Az igazság napvilágra kerül
Hónapok teltek el. Zsolti végül egy kedves családhoz, a Kovács házaspárhoz került. Szerették őt, és mindent megtettek, hogy boldoggá tegyék. De Zsolti szívében mindig ott maradt egy kérdés: miért figyelte őt az a lány?
Egy nap, amikor újra ellátogattak a menhelyre, Erika közölte vele:– Valaki szeretne találkozni veled.
Zsolti nem értette, de követte Erikát. Amikor belépett a szobába, megdöbbent. Ott ült a lány a kerítés mellől.
– Szia, Zsolti – mondta a lány halkan. – A nevem Nóra. A nővéred vagyok.
Zsolti nem hitt a fülének. – Nővérem? Az nem lehet!
Nóra elmesélte az igazságot. – Apa az én apám is volt. De engem és anyámat elhagyott, amikor tízéves voltam. Miután ő és a te anyukád meghaltak, kiderítettem, hogy van egy kisöcsém. Minden nap figyeltelek, mert tudni akartam, hogy rendben vagy-e.
Zsolti szíve összeszorult. – Miért nem jöttél értem?
– Nem volt semmim, Zsolti – mondta könnyek között Nóra. – De megígértem magamnak, hogy amint képes leszek, eljövök érted. Most itt vagyok.
Egy új kezdet
Zsolti és Nóra végül egymásra találtak. Bár az életük nem volt könnyű, Nóra megtartotta ígéretét: soha nem hagyta magára Zsoltit. Együtt építettek egy új életet, amelyben végre mindketten otthon érezhették magukat.
