Azt hittem, örömet szerzek a szüleimnek húsvétra egy csokor virággal meg egy tábla csokival. De amit találtam, az szó szerint megrázta az életemet. A nővérem – Zsuzsa – elvette tőlük a házat. És őket… a garázsba száműzte. Mintha csak vendégek lettek volna a saját életükben.
Hosszú ideje nem élünk közel egymáshoz, nagyjából ötórányira lakom. Anyuval viszont majdnem minden nap beszélek. Csak amolyan rutinos „hogy vagytok?” hívások.
– Jól vagyunk, drágám. Megvagyunk – mondta mindig kedvesen.
És én elhittem neki.
Mi egy összetartó család voltunk. Nem voltunk gazdagok, de boldogok igen. Apu maga építette fel a házunkat. Anyu mindig tisztán tartotta, barátságossá varázsolta. Az egész olyan volt, mint egy szentély: meleg színek, fahatású padló, a levegőben mindig fahéjillat. Otthon.
Zsuzsa? Nos, ő nem volt épp az a „meghittséget árasztó” típus.
Két évvel idősebb nálam, mindig hangos, drámai, mindig problémákba keveredik. A külvilág felé viszont maga volt a báj. Egyik pillanatban rád mosolyog, a másikban kicsavarja alólad a széket. Csillogó szempár, simlis szív.
Idén elhatároztam, hogy meglepem a szüleimet húsvétkor. Nem szóltam előre. Vettem egy csokor tulipánt, pár csokinyuszit, és útnak indultam.
Az úton végig elképzeltem, milyen lesz, amikor meglátnak. Anyu arca felragyog. Talán szól valami zene a háttérben. Apu a teraszon grillezik. A bejáratnál nyuszik és tojások.
De amikor beléptem az udvarra… semmi.
Megálltam, össze voltam zavarodva. Talán elmentek valahová? De hát húsvétkor sosem szoktak. Kopogtam. Semmi.
Még megvolt a régi kulcsom. Kinyitottam az ajtót, és… ledermedtem.
Az egész lakás… megváltozott. A bútorok hidegek, modernek voltak. A sárga falak helyett szürkére festettek mindent. A régi, kényelmes kanapét egy steril fehér bőrkanapé váltotta fel, ami inkább egy fogorvosi rendelőbe illett volna.
A családi fotók eltűntek. A helyükön fekete-fehér absztrakt nyomatok. Anyu antik faliórája sehol. Helyette egy hatalmas, fémes izé lógott ott, ami úgy nézett ki, mint összeakasztott vállfák vihar után.
Ott álltam, összeszorult szívvel, és azon gondolkodtam, vajon rossz házba jöttem-e.
Aztán meghallottam… Zsuzsa hangját.
– Te, nem is mondtad, hogy jön a húgod – mondta gyanakvóan.
Majd egy férfihang nevetett: – Mi van, a kis aranytojást tojó liba? Holnap úgyis megy vissza.
Kirohantam, mintha lángra kapott volna minden. A garázshoz siettem. Nem tudtam, mit remélek ott találni, de az oldalsó ablakon kiszűrődött a fény.
Óvatosan benyitottam.
Ott voltak.
Apu egy széken ült, egy rozsdás zsanért próbált megjavítani. Anyu egy összecsukható széken ült, a télikabátját viselte. A sarokban egy kempingágy. Egy kempingfőző. Egy asztal, két szék. Ennyi.
Meg se tudtam szólalni. Csak álltam ott. Anyu felém fordult.
– Ó – szólalt meg halkan. – Drágám…
– Anyu? Ez… mi ez? – kérdeztem elhaló hangon.
Lehajtotta a fejét.
– Átmeneti megoldás – suttogta.
Apu rám sem nézett.
– Anyádnak fázik a keze – mondta halkan. – Mondtam neki, hogy vegyen fel kesztyűt.
– Mit kerestek itt? Mi történt? – kérdeztem remegő hangon.
Összenéztek. Végül anyu válaszolt.
– Semmi különös. Zsuzsa meg Bálint épp felújítják a házat. Kellett nekik a hely.
– A házban? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Csak egy kis időre – suttogta újra anyu.
Nem sírtam. Nem ordítottam.
Csak néztem rá, és nagyon halkan annyit mondtam:
– Csomagolj. Egy óra múlva visszajövök.
Pislogott.
– Tessék?
– Jól hallottad.
Apu letette a csavarhúzót.
– Hová megyünk?
– Ti ebben a garázsban egy éjszakát sem töltötök többet.
Beültem a kocsimba, még mindig remegve. A kezem úgy szorította a kormányt, mintha az életem múlna rajta.
Tíz perccel később már a város legjobb szállodája előtt parkoltam. Kandalló a hallban, élő növények, tiszta luxus.
– Egy szoba, két ággyal, egy hétre – mondtam a recepciós lánynak.
Visszatérve a garázshoz, már ott volt nálam a kártyakulcs.
– Most megyünk – mondtam.
– Drágám, nem akarunk botrányt – próbálkozott anyu.
– Majd én csinálok – feleltem. – Induljunk.
És nem is vitatkoztak tovább.
Miután elhelyeztem a szüleimet a hotelben – meleg ágy, kábel-TV, rendes párnák –, visszamentem a saját szállodai szobámba. Elővettem a laptopomat, és leültem az asztalhoz. Tudni kell rólam, hogy szerződéskezelési menedzser vagyok. Élek-halok az apró betűs részekért. Az iratok, szabályzatok, papírok – ez az én terepem.
Zsuzsa játszhatja a kis házi diktátort, de én szabályok szerint játszom. És most a szabályok nekem kedveznek.
Először az öreg családi pendrive-ot vettem elő, ahol a szüleim minden fontos dokumentumot őriztek. Átnéztem az állományokat, keresve valami használhatót. Másnap reggel anyuval visszamentünk a garázsba, és kinyitottuk azt a rozsdás fém szekrényt, amit még a régi időkből ismertem.
Anyu szeme elkerekedett.
– Biztos, hogy ezt kéne? – kérdezte.
– Igen – bólintottam határozottan. – Bízz bennem.
A szekrény tele volt: tulajdoni lap, biztosítások, régi adóbevallások… és igen, ott volt az ingatlan tulajdoni lapja is. És tudod mi nem szerepelt rajta? Zsuzsa neve.
Csak anyué és apué. Jogilag Zsuzsa nem volt más, mint… egy vendég.
És a vendégek bizony kiköltöztethetők.
De mielőtt belecsaptam volna a lecsóba, egy kis meglepetést tartogattam a nővéremnek. Üzentem neki:
„Szia, lenne kedved holnap ebédelni velem? Csak mi ketten?”
Azonnal visszaírt:
„Komolyan? Nem vagy dühös?”
„Nem. Sokat gondolkodtam. Beszélnünk kell.”
Másnap egy hangulatos kávézóban találkoztunk. Zsuzsa úgy érkezett, mintha castingra jött volna: bézs trenchkabát, vörös rúzs, és az a műmosoly, amit mindig bevet, amikor manipulálni akar.
Leült, és még ki se hozták a menüt, már beszélni kezdett:
– Örülök, hogy írtál. Tudom, voltak feszültségek, de szerintem végre egy hullámhosszon vagyunk.
Mosolyogtam.
– Én is így érzem.
Ő rendelt: levendulás lattét meg avokádós pirítóst – a kedvence. Én csak teát kértem. Hagyta, hogy beszéljek. A házról áradozott, a „felújításról”, meg arról, milyen nehéz egyedül ennyi felelősséggel.
Akkor előrehajoltam, és megszólaltam:
– Tudod… lehet, igazad van. Lehet, hogy anyunak és apunak tényleg szüksége van némi struktúrára, segítségre.
Felragyogott az arca.
– Pont ezt próbálom elmagyarázni!
– Beszéltem pár ingatlanossal is – mondtam, miközben előhúztam a telefonom. – Ha eladjuk a házat, a pénzt felhasználhatnánk hosszú távú gondozásra. Sőt, még neked és Bálintnak is juthat belőle egy saját helyre.
Már majdnem ujjongott.
– Tudtam, hogy végül megérted!
És ekkor belenéztem a szemébe, és halkan hozzátettem:
– És felvettem ezt az egész beszélgetést.
Lassan, nyugodtan felálltam, letettem a borravalót, és sarkon fordultam.
Nem néztem hátra.
Három nappal később visszatértem a szülői házhoz. De nem egyedül. Ott álltam az ajtóban rendőri kísérettel és egy nyomtatott kilakoltatási végzéssel a kezemben.
Nem szóltam előre a szüleimnek, mit tervezek. Nem akartam őket felzaklatni. Még mindig a hotelben voltak, pihentek, régi filmeket néztek, nyugodtan teáztak – mintha csak nyaralnának. Én pedig mindent megtettem, hogy ne tudják, micsoda cirkusz készülődik.
Odaérve, Bálint nyitott ajtót. Apa köntösét viselte, és egy bögrét tartott a kezében, mintha ő lenne a ház uralkodója.
Fölényesen vigyorgott.
– Eltévedtél, drágaság?
Nyújtottam felé a borítékot.
– Nem, de te hamarosan el fogsz – válaszoltam.
Elvette a papírt, rápillantott, majd rám. Arca lassan komorrá vált. Abban a pillanatban Zsuzsa is megjelent mögötte, és mikor meglátta, mi van a kezemben, elpárolgott a mosolya.
– Nem mondod komolyan – sziszegte.
– Ó, dehogynem – feleltem hidegen.
Próbált azonnal visszaváltani kedves hangnemre, ahogy mindig.
– Nézd, csak egy kis időt kérünk. A ház felújításra szorult, anyuék is beleegyeztek…
– Nem vagy a tulajdonos – vágtam a szavába. – Nem vagy rajta a szerződésen, nem vagy a papírokon. Vendég vagy. A vendégek pedig nem uralják le a házat.
Bálint nevetett, gúnyosan.
– A családot nem lehet kirakni csak úgy.
Ekkor a rendőr előrelépett.
– Valójában hivatalosan értesítve lettek. Javaslom, olvassák el a papírokat – mondta határozottan.
Csend lett.
Zsuzsa arca megmerevedett. A tekintete ide-oda cikázott köztem és a rendőr között, mintha azt próbálná eldönteni, ez valami tréfa-e.
De nem volt az.
Egy héttel később szüleim ott voltak, ahol a helyük volt – a saját otthonukban.
Anyu belépett a nappaliba, és megpillantotta a váza virágot az asztalon. Odalépett, megérintette.
– Azt hittem, ez már elveszett… – suttogta.
– A padláson volt – mosolyogtam. – Volt egy olyan érzésem, hogy még szükségünk lesz rá.
Aznap délután apu félrehívott. Egy dossziét adott a kezembe.
– Ha valami történik velünk, ez a tied. Te voltál az, aki visszajött – mondta, és megölelt.
Sokáig csak álltunk ott. Nem volt szükség szavakra.
És Zsuzsa?
Nos, mostanság mindenféle kanapékon alszik, ott, ahol valaki még felveszi a telefont, ha hívja. Azt mondogatja mindenkinek, hogy elárultam. Hogy hátba szúrtam. Hogy „elloptam a jövőjét”.
Bálint? Két nappal a kilakoltatás után nyomtalanul eltűnt. Nem láttuk, nem hallottunk róla semmit.
Közben a szüleim végre biztonságban vannak. Meleg van, rendes étel, a saját ágyuk. Már nem a garázsban élnek. Nincs több kempingfőző, nincs több télikabát a nappaliban.
Az a húsvét végül grillezéssel zárult, a vázában tulipánokkal, a levegőben nevetéssel – ahogy régen is volt.
És hosszú idő óta először minden pont ott volt, ahol lennie kellett.
Ha tetszett a történet, bátran oszd meg – a szívből jövő történetek mindig megtalálják az útjukat más szívekhez is! ❤️