A harmincadik születésnapomat fejfájással és hívatlan vendégekkel ünnepeltem. Amikor az óra delet ütött, a hálószobám ajtaja hatalmas csattanással kivágódott.
– Kelj fel, te lustaság! Nézd meg magad! Minden félelmet elveszített! – harsogta anyósom, Irénke néni rikácsoló hangja.
– Úgy fekszik az ágyban, mint valami királynő, miközben a lakás úszik a rendetlenségben, a vacsora meg sehol! – folytatta, miközben energikusan az ablakhoz rohant, és határozott mozdulattal félrerántotta a sötétítőket. A szobába beáramló napsütés szinte megvakított, és a fájdalom azonnal felerősödött a halántékomnál.
– Azonnal kelj fel! – parancsolta, figyelmen kívül hagyva az állapotomat.
– Ott van például a Marika, ő sosem beteg, csodásan főz, és ragyog a háza. Ó, ha Andriska csak soha nem vette volna el ezt a nőt! – dünnyögte.
– Boldog születésnapot, drága! – köszöntöttem gondolatban magam, próbálva túlélni a lüktető fejfájást. – Hiszen Andris maga választott engem, nem Marikát.
– És te pontosan tudod, miért vagyok beteg, vagy talán már elfelejtetted a balesetet? – suttogtam halkan magamban.
Hat hónappal ezelőtt történt. A férjem, András, úgy gondolta, jó ötlet télen, jeges úton nagy sebességgel hajtani az autópályán. Az eredmény? Az autó kisodródott, és egy árokban kötöttünk ki.
Ő megúszta pár karcolással, de én agyrázkódást kaptam, és azóta rendszeresek a fejfájásaim. Irénke néni pontosan tudta, mi történt, de valami különös perverzióval élvezte, hogy újra és újra emlékeztet rá, mennyire „haszontalan” vagyok.
Nem értettem, miért. A férje anyjával is hasonlóan bánt, mintha ebben lelné örömét. Valószínűleg nosztalgiát ébresztett benne az a fajta házastársi szenvedés.
Ezért úgy döntött, velem is így bánik, hogy nekem se legyen könnyű dolgom. Próbáltam a lehető legkevesebbet érintkezni vele, de nem sokra mentem.
Közvetlenül az esküvő után András kulcsot adott neki a lakásunkhoz – az én beleegyezésem nélkül. Azóta Irénke néni akkor jön, amikor csak kedve tartja, és úgy viselkedik, mintha ő lenne a főnök.
Szemrebbenés nélkül átnézte a szekrényemet, átrendezte a dolgainkat, vagy épp minden függönyt leszedett, mert „ideje már kimosni vagy kidobni őket”. Egyszer még kenyérmorzsát is szórt az akváriumba.
Hiába mondtam neki többször is, hogy van külön táplálék a halaknak, ő csak legyintett. Már hat halat vesztettünk miatta.
És még csak most jön a java: a tiszta edényeket is képes volt újra elém rakni a konyhaasztalra, és rám parancsolni:
– Mosd el újra, ezek nem elég fényesek!
Szerinte rossz háziasszony vagyok. Minden, amit csináltam, az rossz volt – a főzés, a takarítás, a férje (azaz a fiam) körüli teendők. Nem ellenőriztem, van-e zsebkendő a zsebében, nem pucoltam ki a cipőjét, nem választottam ki neki reggelente a megfelelő nyakkendőt.
Egyszer végre összeszedtem magam, és elmondtam Andrásnak:
– A te anyád megaláz minden egyes alkalommal, amikor találkozunk.
Ő pedig csak sóhajtott, és szomorúan válaszolt:
– Ne beszélj így anyámról. Ő ilyeneket nem tesz. Ha hibát lát, azt észreveszi. Ő mindig mindenben igazat mond, fogadd el, és tanulj belőle.
Ez a beszélgetés úgy ért véget, hogy csak elvonultam egy másik szobába. Nem volt értelme vitázni. Irénke néni úgyis mindig „győzött”.
Csak csendben tűrtem, amikor reggel a takarómat lerántotta rólam, és elkezdett cibálni:
– Mozgasd már meg magad! Nem itt fekszel egész nap, ugye?
Felkeltem, és a fürdő felé vettem az irányt.
– Hát ez aztán tényleg szép szülinap – morogtam magamban.
A férjem valahová eltűnt reggel, a telefonja ki volt kapcsolva. Valahol mélyen reménykedtem benne, hogy meglepetést készít – talán virágot hoz, és azt a nyakláncot, amiről már oly sokszor beszéltem neki.
Megmostam az arcom, és álmodozni kezdtem. Ha a férjem szeretne, ma itthon lenne. De mivel nincs itthon, valószínűleg valaki mással van. Egy "kedves" lánnyal, akinek nincs migrénje meg baleseti nyoma.
Irénke néni persze csak elégedetten mormogott a háttérben:
– Aki nem tud férfit megtartani, az nem is nő igazán.
Miközben a fürdőszoba peremén ültem, és egy tablettát vettem be, azon gondolkodtam, hogy vajon miért is mentem hozzá Andráshoz. Az esküvő előtt teljesen más embernek tűnt. Vidáman éltem a szüleivel egy fedél alatt, felújítottuk a lakását, és boldog voltam. Az anyja kedvesnek mutatta magát, aztán…
A nászút után Irénke néni olyan lett, mint egy ragadozó.
– Gyere ki onnan! Mit művelsz? Mozgás! – ordította kintről.
Fel kellett állnom. Ez nem az az élet, amit szeretnék élni. És most, ma, ezen a napon… eldöntöttem: vége.
A gyógyszer lassan hatni kezdett, és a fejfájás enyhült egy árnyalatnyit. Eszemben sem volt engedelmeskedni Irénke néni parancsainak, úgy döntöttem, előbb eszem valamit.
Készítettem magamnak egy szendvicset sonkával és sajttal, töltöttem egy pohár vizet a forralóból, és leültem enni.
Ekkor Irénke néni szinte berobbant a konyhába, és dühösen az asztalra csapta a tányéromat.
– Még mindig itt ülsz? Mi ez a lazaság? A férjed bármelyik percben hazaérhet, te meg csak eszel? – visította.
Majdnem hozzávágtam a tányért – nagyon közel álltam hozzá, hogy meg is tegyem –, de csak felnéztem rá, és halkan, de határozottan kérdeztem:
– Megőrültél? Ez nem a te házad. Miért viselkedsz úgy, mintha itt te lennél az úrnő?
Erre drámai sóhajjal a mellkasához kapott.
– Hogy mersz így beszélni velem? Én vagyok az anyósod! Elmondom Andrásnak!
Ebben a pillanatban kulcs fordult a zárban. Irénke néni úgy pattant ki a konyhából, mintha egy díjátadón lenne. Egyből a folyosóra rohant, szinte színpadiasan panaszkodva:
– Ez a nő tiszteletlen, lusta, és még csak meg sem próbál normálisan viselkedni! Ilyet nem lehet elviselni, Andriskám!
Felsóhajtottam. A telefonom halkan pittyentett – egy új üzenet.
Egy ismeretlen számról érkezett kép. Először azt hittem, tévedés. De nem. A képen egy kellemes külsejű, mosolygó nő volt.
Rögtön felismertem: Olga, András titkárnője. És a kép nem egy hivatalos eseményen készült – András épp Olga nyakát csókolta. A nyakán ott volt az a medál, amiről én beszéltem neki hónapokkal ezelőtt.
– Hát ezért volt kikapcsolva a telefonod, András – suttogtam magamban.
Irénke néni eközben tovább siránkozott:
– Nem főz, nem takarít, egész nap csak magát sajnáltatja. Szörnyű nőszemély!
András belépett a konyhába. Nem mondott semmit, nem kívánt boldog születésnapot. Csak rám nézett és fáradtan közölte:
– Elegem van belőled. Már nem bírlak tovább.
Felálltam, ellöktem magam elől a tányért, és szinte nyugodtan válaszoltam:
– Én is pontosan így érzek. És ideje, hogy ezt rendbe tegyük.
Elhaladtam mellette, be a hálószobába. Három évig tűrtem ezt – őt és az anyját. De miért? Már nem tudtam.
Most viszont eldöntöttem: elég volt.
Néhány perc alatt felöltöztem. Ahogy kiléptem a folyosóra, András ott állt, karba tett kézzel.
– Elmész? Végre! Akkor siess, de el ne ess az ajtóban – gúnyolódott.
– Remek lesz nélküle is! – kontrázott Irénke néni.
Nem válaszoltam. A kabátzsebembe nyúltam, elővettem a mini paprika spray-met, és egy határozott mozdulattal András arcába fújtam.
Üvöltve kapott az arcához, én meg hidegvérrel odafordultam Irénke nénihez.
– Te sem maradhatsz ki – és egy kisebb adaggal őt is elintéztem.
A következő másodpercben már csuktam is be az ajtót, és az ablakon keresztül, amelyet mindig résnyire nyitva hagytak a „jó levegő miatt”, kiszöktem a házból.
A kiabálásukat nem hallgattam végig. Sosem éreztem még ekkora felszabadulást.
– Ennyi lett volna? Ilyen egyszerű lenne? – kérdeztem magamtól, miközben elmosolyodtam.
Nem fogok visszamenni a dolgaimért. Majd máskor, amikor senki sem lesz otthon.
Elképzeltem, milyen lesz a lakás, miután visszamegyek értük. Nevettem. Segítettem a festésben, a felújításban – ami az enyém, az az enyém marad. Tapéta, laminált padló, fürdőszobai csempe. Minden.
És ami a legszebb: Olga nem ismerte még a teljes valóságot.
Olga, az én volt osztálytársnőm, akiről a barátnőim szerint még most is pszichológushoz jár az iskolás éveink „túlpörgései” miatt. Hát, kívánok neki sok szerencsét. Andrással már fél éve külön alszunk, úgyhogy lelkiismeret-furdalás? Nulla.
Ahogy sétáltam az utcán, megpillantottam egy kis vörös cirmos cicát. Minden porcikája reszketett, halk nyávogása megremegtette a szívemet.
Lehajoltam hozzá, felemeltem, és a kabátom alá tettem.
– Ne aggódj, nem hagylak itt – súgtam. – Anyu már régóta szeretett volna egy vörös cicát. Ez lesz az ajándék neki ma.
Ahogy a cicát a kabátom alá bújtatva lépkedtem előre a járdán, minden lépés egyre könnyebbnek tűnt. A testem még sajgott – nem a balesettől, hanem az elmúlt három év terhétől. A lelkem viszont felszabadult.
Elővettem a telefonomat, és tárcsáztam.
– Szia, anya – szóltam bele halkan, de mosolyogva. – Úton vagyok hozzátok. És van egy meglepetésem.
– Jaj, kincsem! Boldog születésnapot! – kiáltotta anya boldogan. – Épp most akartalak hívni! Gyere csak, várunk!
Egy óra múlva már a szüleim lakása előtt álltam. A cirmos cica bátortalanul nyávogott a kabátom alatt, de amint az ajtó kinyílt, megérezte a melegséget.
Anyu könnyekkel a szemében ölelt meg, miközben a cica feje kikukucskált a gallérom alól.
– Te jó ég! Ez gyönyörű! – suttogta anyám, és óvatosan karjaiba vette az apró jövevényt. – Mindig is vágytam egy ilyen kis vörös cukiságra!
– Ez a te ajándékod – mosolyogtam. – És… talán az én új kezdésem első lépése is.
Apám is ott állt, csendesen, ahogy mindig, és ahogy átölelt, csak annyit súgott:
– Üdv itthon, kislányom.
Leültünk a régi, jól ismert konyhaasztalhoz. Anyu elővarázsolta a hűtőből a kedvenc tortámat – tejszínes málnás, sok habbal. Gyertyák nem voltak, de nem is hiányoztak. A szeretetük bőven elég volt.
– Mesélj, mi történt – kérdezte anya óvatosan, de szigorúbb hang nélkül.
És én elmondtam mindent. Irénke néni napirendjét, a reggeli tányértöréseket, a halpusztulást, András hűtlenségét, a képet Olgával, a paprika sprayt.
Nem szóltak közbe. Végighallgatták az egészet, majd anya csak ennyit mondott:
– Jól tetted, kislányom.
Apa pedig bólintott, mint mindig, de ez a bólintás most súllyal bírt.
– Amíg szükséged van ránk, itt maradhatsz. Ne siess vissza semmihez. A dolgaidat majd együtt visszük el. Te most pihenj.
És tudod, ekkor jöttem rá igazán: a család nem az, ahol megszületsz, hanem az, ahol szeretnek, bármi is történjen.
Este volt már, amikor végre ledőltem a régi szobámban, a halványkék ágynemű közé. A cica a lábamhoz gömbölyödött, dorombolt, és valami olyan béke ereszkedett rám, amit régóta nem éreztem.
Persze, sok minden áll még előttem. Válás. Új lakás. Talán új munka is. Újratervezés. Új élet.
De most először éreztem azt, hogy készen állok.
– Boldog születésnapot – suttogtam magamnak. – Boldog új életet.
És ahogy becsuktam a szemem, egy halvány, igazi, szívből jövő mosoly jelent meg az arcomon.
Tudtam, hogy a holnap már egy másik történet kezdete lesz. Egy olyan történeté, amelyben végre én vagyok a főszereplő.