AZ ÚJ SZOMSZÉDOM TÚLZOTTAN ÉRDEKLŐDÖTT A PINCÉM IRÁNT – AMIKOR MEGNÉZTEM, SOKKOLÓAN MEGÉRTETTEM, MIÉRT
A szomszédomat, Évát, egy nappal azután ismertem meg, hogy beköltöztünk. Minden rendben ment, amíg furcsán nem kezdett el érdeklődni a pincém iránt, és újra meg újra kérdezgetni róla. Mi lehetett ott lent, ami ennyire izgatta őt? És miért volt annyira kíváncsi rá?
Egy új kezdet... vagy valami egészen más?
Egy új otthonba költözni mindig egy új kezdet ígéretét hordozza magában. Új falak, új emlékek, egy hely, amit teljesen a magadénak érezhetsz. Pontosan ezt reméltem, amikor megvettük ezt a bájos, kétszintes házat egy csendes kisvárosi utcában.
De a sorsnak más tervei voltak.
A környék gyönyörű volt, fákkal szegélyezett utcákkal, barátságos emberekkel, akik integettek egymásnak a verandájukról, és gyerekekkel, akik bicikliztek, míg az utcalámpák fel nem gyulladtak. Egyszerűen biztonságosnak tűnt.
Az új szomszédok barátságosan fogadtak minket, néhányan már az első nap beköszöntek és bemutatkoztak. De volt valaki, aki különösen kitűnt közülük.
Ő egy ötvenes éveiben járó nő volt, és amikor először megláttam, az anyámra emlékeztetett. Nem csak a kora miatt – hanem a kisugárzása is hasonló volt. Megnyugtató, közvetlen, mintha mindig is ismertük volna egymást.
Másnap délelőtt kopogtatott az ajtómon, kezében egy frissen sütött pitével.
– Üdv a környéken – mosolygott kedvesen.
– Ó, wow, köszönöm! Ez igazán figyelmes tőled – mondtam meglepetten, miközben átvettem a még mindig meleg süteményt. – Nem kellett volna fáradnod ezzel.
Legyintett. – Ugyan már. A költözés rengeteg munka, és egy kis pite még senkinek sem ártott meg.
Elnevettem magam. – Ebben igazad van. Egyébként, Lara vagyok.
– Éva – mutatkozott be. – Örülök, hogy megismerhetlek, drágám.
Beszélgettünk egy kicsit a környékről, az élelmiszerboltok kínálatáról, és arról, hol lehet a legjobb kávét kapni a városban. Kedves, közvetlen és érdeklődő volt. Úgy éreztem, szerencsés vagyok, hogy ilyen szomszédot kaptunk.
Ezután mindig integettünk egymásnak, amikor találkoztunk.
A furcsa kérdések kezdete
Eleinte azt hittem, Éva egyszerűen csak kedves. De idővel elkezdtem azon gondolkodni, hogy vár-e tőlem valamit cserébe. Vagy talán csak... magányos volt?
Néhány héttel később ismét megjelent az ajtómban. Ezúttal egy alufóliával letakart tállal a kezében.
– Túl sok lasagnét készítettem – mondta. – Gondoltam, te és a családod örülnétek neki.
– Ó, Éva, nem kellene állandóan így kényeztetned minket – mondtam, de közben hálásan vettem át az ételt.
Elmosolyodott, de valami volt a tekintetében. Valami szomorúságféle.
– Szeretek főzni másoknak – mondta halkan. – A gyerekeim már felnőttek, a férjem pedig... nos, ő nincs túl sokat itthon.
Meghívtam, hogy üljön le egy kávéra, és beszélgettünk az étkezőasztalnál.
– Szereted a házat? – kérdezte, miközben lassan kavargatta a kávéját.
– Igen, tökéletes nekünk.
– Én is így gondoltam – mormogta, szinte csak magának. Majd rám nézett. – Berendeztétek már a pincét?
Meglepődtem a kérdésen. – Nem igazán – mondtam habozva. – Egyelőre csak tárolásra használjuk.
Bólintott. – Remek helyiség. Sok benne a lehetőség.
Kis szünet után hozzátette:
– Segíthetek esetleg valamiben odalent? Felhozhatok valamit?
Megráztam a fejem. – Nagyon kedves tőled, de köszönjük, megoldjuk.
– Ó, persze, csak kíváncsi voltam – kortyolt a kávéjába. – Hogy néz ki most?
Egy pillanatig haboztam. – Hát... olyan, mint egy pince. Alapvető dolgokkal.
Éva ujjai finoman doboltak a csésze peremén. Akkor még nem gondoltam semmi különösre, de most visszatekintve...
Mindig a pincéről kérdezett.
Mintha túlságosan is érdekelte volna.
A rejtély mélyül
Egyik este Éva ismét átjött hozzám. Egy csésze teát kortyolgattunk a konyhában, amikor valami furcsa érzésem támadt.
Talán az volt az oka, ahogyan a folyosó felé pillantgatott. Vagy az, ahogyan az ujjai finoman kopogtatták a konyhapultot, mintha várna valamire.
Egy ponton elnézést kértem, és kimentem a mosdóba.
De amikor visszamentem... ő eltűnt.
Elsőre azt hittem, talán kiment telefonálni vagy valami. De amikor megnéztem a bejárati ajtót, az belülről zárva volt.
Ez azt jelentette, hogy még mindig bent van.
Valami fura érzés futott végig a hátamon.
– Éva? – szóltam, miközben átsétáltam a nappalin. Semmi válasz.
Aztán meghallottam valamit. Egy halk zörejt... a pincéből.
A gyomrom görcsbe rándult, és sietve indultam lefelé.
A pincébe érve a tekintetem azonnal Évára szegeződött.
Ott állt a sarokban, és egy fiókban turkált.
– Éva?! – szólítottam meg élesebb hangon, mint terveztem.
Felkapta a fejét, és rémült szemekkel nézett rám.
– Ó, Lara, én... – hebegte.
– Mi a fenét csinálsz itt?! – csattantam fel. – Ez már betörés! Mit akarsz a pincémből?!
A kezei remegtek, ahogy becsukta a fiókot.
Folytatása következik...
Éva ajka megremegett. Láttam rajta, hogy zavarban van, talán még szégyellte is magát.
– Én… én nagyon sajnálom – dadogta halkan. – Nem kellett volna...
– Nem kellett volna?! – visszhangoztam dühösen. – Éva, betörtél a pincémbe! Mégis mit kerestél itt?
Nem válaszolt. Csak a fejét rázta, mintha magának sem akarta volna bevallani az igazságot.
Ekkor vettem észre, hogy a fiók, amelyben kutatott, résnyire nyitva maradt. Egy apró, fakó papírdarab lógott ki belőle.
– Mit néztél meg ebben a fiókban? – kérdeztem határozottan.
– Lara… kérlek – nézett rám könyörgő tekintettel.
Nem érdekelt. Határozott mozdulattal kihúztam a fiókot és belenéztem.
Régi fényképek voltak benne.
A legtöbb megfakult, némelyik széle már felkunkorodott. Ahogy átfutottam rajtuk, az egyik kép azonnal felkeltette a figyelmemet. Egy idős férfi nézett vissza rám a fotóról – az a férfi, aki előttünk élt ebben a házban.
A férfi, aki pár hónappal ezelőtt elhunyt.
Láttam már ezt az arcot az ingatlanhirdetésben, amikor a házat megvettük. A közvetítő is mesélt róla: özvegyember volt, évekig itt lakott, aztán hirtelen elhunyt, és a felesége gyorsan eladta a házat.
De ami igazán sokkolt...
HirdetésA férfi mellett, a fotón, ott állt egy nő.
Láttam rajta, hogy felismerte a képet, mert az arcára kiült a fájdalom.
– Szóval ezért… ezért voltál ennyire kíváncsi a pincére? – suttogtam. – Ezekért a képekért?
Éva lehajtotta a fejét, de nem tagadta.
A fiók mélyén egy régi, kopott doboz hevert. Óvatosan kivettem és felnyitottam. Tele volt fényképekkel kettőjükről.
Volt köztük egy tengerparti kép – boldogan mosolyogtak egymásra, a szél játszott a hajukkal. Egy másik képen egy padon ültek, összekulcsolt kezekkel. Egy harmadikon együtt főztek valamit, nevetve.
És akkor összeállt a kép.
– Szerettétek egymást. – A hangom alig volt több suttogásnál.
Éva mély levegőt vett.
– Több mint harminc éven át – mondta halkan, ahogy az egyik képet a kezébe vette. – Titokban.
Szinte lefagytam.
– De… de te férjnél vagy – dadogtam.
Szomorúan elmosolyodott. – Igen. És ő is nős volt. Mindig is más emberekkel éltünk, de valahogy… mindig visszataláltunk egymáshoz.
Megcsóváltam a fejem. Ez nem egy romantikus szerelmi történet volt. Ez házasságtörés volt.
– Ezért akartál ennyire bejutni a pincémbe? – kérdeztem megdöbbenve. – Azt hitted, itt vannak a közös emlékeitek?
Éva lehunyta a szemét, és halkan bólintott.
– Amikor meghalt, nem maradt semmim. A felesége mindent eltüntetett, minden fényképet, minden emléket. De tudtam, hogy itt tartotta őket. Azt mondta, hogy a felesége soha nem nyúl ezekhez a dolgokhoz, mindig a pincében tartotta elzárva. Amikor eladták a házat… attól féltem, mindennek vége.
Meglepetten hallgattam.
– És azt hitted, hogy majd én csak úgy odaadom őket neked?
Felnevetett – keserűen, megtörten.
– Nem. De reméltem, hogy megtalálhatom őket, mielőtt késő.
Egy hosszú, feszült csend ereszkedett ránk. Csak a pince tompa, nyomasztó csendje vett körül minket.
A kezembe vettem a dobozt.
– Tartsd meg.
Éva rám nézett.
– Ez a múltad. Az életed része. Akármi is volt köztetek, én nem fogom elvenni tőled.
Könnyek csillantak a szemében.
– Köszönöm – suttogta.
Nem volt több mondanivalóm. Felálltam, és lassan elindultam felfelé. Éva egy pillanatig még ott maradt, a keze gyengéden simogatta a régi fényképeket.
Aztán ő is elhagyta a pincét.
A történet vége… vagy valami más kezdete?
Ezután Éva már soha nem látogatott meg. Nem hozott több süteményt, nem kopogtatott a lasagnéval, nem beszélgettünk a kávézókról.
Mintha megszakadt volna valami közöttünk.
Sosem tudtam eldönteni, hogy amit hallottam, egy szerelmi történet volt… vagy egy árulás története.
Mert néha a szeretet összeköti az embereket.De néha… tönkre is teszi őket.
Mit gondolsz? Vajon a szerelem mindig helyes?
