Egy reggel, egy szomszéd kavicsot borított a házunk elé és megtagadta, hogy eltakarítsa: Ez volt, amit tennem kellett
Néhány évvel ezelőtt, egy férfi költözött a békés falunkba és felforgatta a megszokott világunkat. Mint később kiderült, az új szomszéd egy volt katona volt. Ő és a felesége azonnal felkeltették a szomszédok figyelmét. Az emberek gyanakvással néztek rájuk: túlságosan különböztek a falu lakóitól. De őszintén szólva, nem értettem, miért voltak ilyen előítéletesek velük szemben. Jogosan vásárolták meg a telket, senkit sem zavartak.
A telkük tele volt mindennel. Így egy szombaton, amikor megérkeztünk a nyaralónkhoz, „kellemes meglepetés” várt ránk: éppen a bejáratunk előtt hatalmas kavicskupac hevert. Az első reakcióm az volt, hogy azonnal eltakarítsam, de úgy döntöttem, hogy ezt másnap reggelre halasztom.
Ekkor rájöttem, hogy ezzel az emberrel nem lehet békén hagyni a dolgokat. Nem akartam megvárni, amíg ő „jónak látja”. Így este, egy lapáttal áthordtam a kavicsok felét a saját telkemre. Reggelre a szomszéd meglepődött. Ott állt a kapuban, nézte a megcsonkított kavicshalom és láthatóan próbálta felfogni, mi történt. Amikor odalépett hozzám, nyugodtan mondtam neki:
– Mivel úgy döntöttél, hogy kavicsot borítasz az ajtóm elé, ez azt jelenti, hogy ennek a halomnak egy része mostantól az enyém. Tekintsd ezt bérleti díjnak.
Hosszú ideig csendben állt, majd motyogott valamit, hogy: „Ez aztán az esz! Nem?” – kérdezte.
– Ez aztán az esz, ugye? – ismételtem meg.
Most van készleten kavicsunk, amit felhasználhatunk az út javítására. És a szomszéd elkezdett kerülni minden közvetlen kommunikációt.
