Amikor visszatértem a munkába a szülési szabadságom után, úgy éreztem, hogy a legjobb bébiszittert találtam meg a gyermekeim számára. Kata kedves volt, gondoskodó, és úgy tűnt, imádja a gyerekeket. Biztos voltam benne, hogy minden rendben megy, amíg egy este a négyéves kislányom, Lili, meg nem rántotta az ingujjamat, és súgott valamit, amitől végigfutott a hideg a hátamon.
Akkor jöttem rá, hogy ki kell derítenem az igazságot – még akkor is, ha ezzel tönkreteszem a legközelebbi kapcsolataimat.
Az anyaság mindent megváltoztat. Olyan dolgokra tanít meg, amiket azelőtt el sem tudtál képzelni. Feláldozol mindent a családodért, a gyerekeidért, és úgy érzed, mintha egy részed végleg elveszne ebben az önzetlenségben.
Amikor Levente megszületett, még csak hat hónapos volt, és a napjaimat teljesen kitöltötte Lili és az ő nevetése, kíváncsisága, állandó kérdései a világról. Amikor meglátta Leventét, teljesen elvarázsolta. Minden nap bebújt a kiságyához, és kuncogva figyelte, ahogy ásít.
De tudtam, hogy el fog jönni a pillanat, amikor vissza kell mennem dolgozni. Az a gondolat, hogy el kell hagynom a gyerekeimet, összeszorította a mellkasomat, de nem volt más választásom.
És akkor jött Kata.
Már hónapokkal azelőtt felvettük, hogy visszatértem a munkába, hogy lássuk, mennyire illik be a családunkba. Minden tökéletesnek tűnt.
Az első nap, amikor találkozott Lilivel, Kata széles mosollyal guggolt le hozzá.
– Szia, tündérke! Úgy hallottam, szeretsz rajzolni. Megmutatod nekem a remekműveidet?
Lili egy pillanatig habozott, majd izgatottan megfogta Kata kezét, és a kis rajzsarkához húzta.
És Levente? Amint Kata felvette, azonnal megnyugodott. Eddig csak én és a férjem, Péter tudtuk ilyen könnyen megnyugtatni.
Néhány hét elteltével teljesen biztos voltam benne, hogy megtaláltuk a tökéletes bébiszittert.
„Ő egy áldás” – mondtam egy este Péternek, miközben a konyhából figyeltem, ahogy Kata Lilivel kirakózik, miközben Leventét az ölében ringatja.
„Valóban az” – bólintott Péter. „Ma már ritka, hogy valakiben ennyire megbízhass.”
Ráadásul Kata folyamatosan tájékoztatott a nap folyamán, hogy mi történik otthon:
„Levente épp most ette meg az ebédjét, és már el is bóbiskolt. Olyan édes kis álomszuszék! 😊”
„Lili megrajzolta az űrhajós unikornis hercegnőt. Igazi mestermű lett!”
A legjobb az volt, hogy nemcsak a gyerekekkel foglalkozott, hanem még a házimunkában is segített. Előkészítette a vacsorához az alapanyagokat, így munka után nem kellett kapkodnom.
Egy este, amikor Péter épp a tésztát kevergette a tűzhelyen, felnézett rám:
„Nem tudom, hogyan voltunk eddig meg nélküle. Komolyan, Kata a legjobb dolog, ami a házunkkal történhetett.”
Akkoriban én is így gondoltam. Nem tudtam, hogy néhány héttel később már teljesen másképp fogok érezni.
Egy vasárnap délután volt, teljesen átlagos nap.
Levente az ágyában szundikált, Péter kint a teraszon barkácsolt valamit, én pedig a konyhában pakoltam, amikor Lili halkan meghúzta a blúzom ujját.
Lenéztem rá, és az arcáról rögtön láttam, hogy valami nincs rendben.
– Anya… – suttogta, olyan halkan, hogy alig hallottam. – Katának van egy titka.
Egy furcsa hideg érzés futott végig a gerincemen.
Leguggoltam hozzá, kisimítottam egy rakoncátlan tincset az arcából.
– Titka? Milyen titka, kicsim?
Lili zavartan mocorgott.
– Azt csinálja, amikor lefektet aludni…
Összeráncoltam a homlokom.
– Mit csinál?
A kislány körbenézett, mintha attól tartana, hogy valaki meghallja.
– Egyszer… vagyis… többször is követtem őt. – suttogta. – Csak úgy tettem, mintha aludnék. De nem aludtam.
Már éreztem, hogy a szívem egyre gyorsabban kezd verni.
– És akkor mi történt? – kérdeztem óvatosan.
Lili vett egy mély levegőt.
– Amikor azt hitte, hogy elaludtam… bement a hálószobádba. És… levette a ruháit.
Mintha egy szikla esett volna a gyomromba.
– Mi?! – alig bírtam megszólalni.
Lili bólintott, az arca komoly volt.
– És… furcsa hangokat hallottam.
A gyomrom összeszorult.
– Milyen furcsa hangokat, Lili?
A kislány elgondolkodott.
– Nem tudom. Csak… furcsák voltak. Nem néztem sokáig. De mindig ezt csinálja, amikor alszom.
Nem kaptam levegőt.
Kata. Az én hálószobámban. Meztelenül. Furcsa hangokkal.
És a legrosszabb? Tudtam, hogy Péter az elmúlt hetekben korábban járt haza a munkából.
Még meg is jegyeztem neki:
– Ó, ma korábban jöttél!
Péter csak vállat vont.
– Igen, ma nem volt sok dolgom az irodában. Gondoltam, hazajövök, pihenek kicsit.
Pihenni.
Ökölbe szorult a kezem.
Lehetséges lenne…?
A fejemben egyre csak zakatoltak Lili szavai. "Bement a hálószobádba... levette a ruháit..."
Próbáltam nyugodt maradni. Nem akartam elhamarkodott következtetéseket levonni. De ha ez igaz volt... akkor az egész világom darabokra hullhat.
Egy terv kezdett formálódni a fejemben.
Másnap nem szóltam senkinek, de munka után nem mentem vissza az irodába. Ehelyett leparkoltam pár házzal arrébb, és vártam.
A szívem a torkomban dobogott, ahogy az órát néztem.
Kata azt hitte, hogy dolgozom. Péter azt hitte, hogy dolgozom.
De én ott voltam. És figyeltem.
Amikor elérkezett Lili délutáni alvásideje, pontosan tudtam, hogy Kata mit fog tenni.
Láttam, ahogy becsukja Lili ajtaját, és egy pillanatig hallgatózik.
Majd elindult a hálószoba felé.
A kezem remegett, ahogy előkaptam a telefonomat, és elkezdtem felvenni, ahogy a kilincs lassan lenyomódik.
Kata óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.
Már nem volt visszaút.
A szívem kalapált.
Mély levegőt vettem. Aztán megindultam.
Óvatosan megnyomtam a kilincset, és az ajtó nyikorogva kinyílt.
A látványtól földbe gyökerezett a lábam.
Kata nem volt meztelen.
De ott állt a szobámban, a ruháim között.
Egy hatalmas halom ruha hevert az ágyon, és Kata éppen egy gyönyörű, ismeretlen ruhát próbált fel.
A szobában egy varrógép is volt.
Az asztalon gyönyörű ruhák, gondosan összehajtogatva.
Még mindig döbbenten néztem, ahogy Kata meglepődve rám kapta a tekintetét.
– Te… nem a munkában vagy? – kérdezte zavartan.
Most rajtam volt a sor, hogy válaszokat követeljek.
– Kata, mégis mi folyik itt? – kérdeztem, próbálva kordában tartani a hangom. – Mit csinálsz a hálószobámban?
Kata lehajtotta a fejét, majd sóhajtott.
– Ezt neked készítettem.
Körülnéztem a szobában. Az ágyon gyönyörűen kidolgozott ruhák feküdtek.
– Hogy mi?!
– Régóta figyelem, hogy mindig csak a gyerekekre és a házra költesz, de magadra soha. – Kata óvatosan megérintette az egyik ruhát. – Láttam, hogy ugyanazokat a ruhákat hordod nap mint nap. Szóval gondoltam... varrok neked néhány újat.
Ledermedtem.
– Szóval… te nem…? – hebegtem.
Kata arcán egy halvány mosoly jelent meg.
– Nem, nem csalom meg a férjedet, ha erre gondolsz.
Elpirultam.
Azt hittem, hogy Kata titokban viszonyt folytat Péterrel. A valóság? Ő csak segíteni akart nekem.
Kata felkapott egy ruhát, és a kezembe adta.
– Próbáld fel. Csak egyszer. Kérlek.
Még mindig hitetlenkedve néztem rá, de végül magamra húztam a ruhát.
Amikor belenéztem a tükörbe, alig ismertem magamra.
A ruha tökéletesen állt rajtam.
Kata mosolygott.
– Tudtam! Nézd meg magad! Gyönyörű vagy.
És akkor rájöttem valamire, amit eddig észre sem vettem.
Annyira elvesztem a feleség, az anya és a háziasszony szerepében, hogy teljesen megfeledkeztem magamról.
Kata volt az egyetlen, aki ezt észrevette.
És csendben, a háttérben, valami csodálatosat készített nekem.
Aznap este, amikor Péter hazaért, még mindig abban a ruhában voltam.
Lili tapsolva ugrált körülöttem, ahogy megforgattam magam előtte.
Péter döbbenten nézett rám.
– Wow… – szólalt meg végül. – Csodálatosan nézel ki.
Elmosolyodtam.
– Köszönet az új ruhatervezőnknek. – intettem Katára.
Kata elpirult.
Péter csodálkozva nézett rá, majd rám.
El kellett volna mondanom neki, hogy milyen gyanúm volt?
Talán.
De úgy döntöttem, hogy nem.
Mert néhány dolgot jobb, ha nem mondunk ki.
Ha tetszett a történet, oszd meg másokkal is! 💖
💬 Neked volt már olyan eseted, amikor azt hitted, valami szörnyűség történt – de végül teljesen más volt az igazság? Írd meg kommentben! ⬇️