Aznap reggel csak egy kis bevásárlásra indultam. Tej, csirke és málna – furcsa kombináció, de éppen ezek kellettek. A tej a kávéhoz és a reggeli müzlihez, a csirke a vacsorához, a málna pedig a fehér csokoládés málnás muffinokhoz, amiket a férjem imádott.
Azt hittem, ez is csak egy átlagos bevásárlás lesz. De egy igazsággal távoztam, amire nem is tudtam, hogy szükségem van.
A tejtermékek részlegénél állt a szomszédunk. Fiatal, szőke és frissen elvált. Láthatóan élvezte az életet, mintha semmilyen gondja nem lenne a világon. És talán tényleg nem volt.
Ami a fülében lógott, az azonban megbénított engem.
Az anyám fülbevalói voltak.
A levegő bennem rekedt. Rosszul lettem. A kezem ráfeszült a bevásárlókosár fogantyújára, az ujjaim elfehéredtek a szorítástól.
Nem. Ez nem lehet igaz.
Minden erőmmel azon voltam, hogy ne mutassak semmit az arcomon, miközben odaléptem hozzá.
– Melinda! Szia! – szólítottam meg. – Gyönyörű fülbevaló!
Felragyogott, az ujjai gyengéden megérintették az ékszert, mintha a világ legértékesebb kincse lenne.
Ami az is volt.
– Ó, köszönöm, Laura! Egy különleges embertől kaptam ajándékba.
Egy ajándék. Egy különleges embertől. Egy házas férfitól?
A világ forogni kezdett velem. Mélyen nyeltem, hogy ne robbanjak fel azonnal.
– Tényleg gyönyörű darab – mondtam erőltetett mosollyal. – De... nem volt hozzá egy medál és egy karkötő is? Az egész szett csodás lehetne együtt.
Melinda zavartan pislogott.
– Ó, ha lett volna, biztosan megkaptam volna. De csak a fülbevaló van meg.
A föld megszilárdult a talpam alatt.
Ott volt a bizonyíték.
Bence nemcsak zálogba csapta anyám ékszereit, hanem a szeretőjének is adott belőlük.
Ez egy aljas és átgondolt terv volt.
Egy dolgot azonban nem vett számításba.
Engem.
Porszívóztam az ágy alatt, és valami furcsát vettem észre. Egy kis doboz bukkant elő a porból.
Azonnal tudtam, mi az.
Felvettem. Felnyitottam a tetejét.
ÜRES VOLT.
Az anyám öröksége. A legféltettebb kincseim. Eltűntek.
Az agyam hirtelen üres lett. A térdeim megremegtek. Nem, ez nem lehet igaz.
A szemem végigpásztázta a hálószobát, mintha az ékszerek csak úgy varázsütésre előkerülhetnének.
De nem voltak sehol.
Egyetlen ember volt, aki tudta, hogy ezek az ékszerek ott vannak.
Bence.
A férjem.
De vajon tényleg képes lett volna ellopni őket?
Lerohantam a nappaliba.
Bence ott ült a kanapén, laptoppal az ölében, teljes nyugalomban.
– Bence! – vágtam rá élesen.
Felnézett, és bosszúsan felhorkant.
– Laura, mi ez a kiabálás? Korán van még ehhez...
Tűrtőztettem magam.
– Az anyám ékszerei. – A hangom remegett. – Elvetted őket?
Ráncolta a homlokát.
– Nem. Talán a gyerekek vitték el játszani. Tudod, mostanában szeretnek beöltözni.
A gyomrom összeszorult.
A gyerekeim soha nem nyúltak volna a szobámban lévő dolgokhoz.
Felrohantam a játékszobába, ahol Nóra, Lili és Ádám játszottak a földön.
– Drágáim! – próbáltam nem sírni. – Elvettétek a dobozt anya szobájából?
Három ártatlan arc nézett fel rám.
– Nem, anya.
De Nóra, a legidősebbem, habozott.
– Láttam apát a dobozzal – mondta végül. – Azt mondta, titok. És hogy kapok egy új babaházat, ha nem mondom el senkinek.
A vérnyomásom az egekbe szökött.
A férjem ellopta az ékszereimet.
Lerohantam a nappaliba.
– Bence. Tudom, hogy elvetted. Hol vannak?
Sóhajtott, a halántékát dörzsölte, mintha én lennék a probléma.
– Jól van. Igen, elvittem őket.
Megmerevedtem.
– Miért?
Ekkor jött a hazugság, amit a legjobban utáltam tőle. Az a leereszkedő, türelmetlen hang.
– Olyan szomorú voltál anyád halála után. Gondoltam, egy utazás jót tenne neked. – Kortyolt egyet a söréből. – Szóval zálogba tettem őket, és vettem egy nyaralást.
A kezem ökölbe szorult.
– Bence... te tényleg... – A szavak elakadtak a torkomon. – Zálogba tetted az anyám ékszereit?
– Laura, szűkösen vagyunk. A hangja felháborodottan csengett. – A jelzálog, a számlák... A gyerekeknek is kellett valami. Nem érted?
Nem, nem értettem.
– Hol vannak most?
Felvont szemöldökkel nézett rám.
– Laura, miért vagy ilyen keserű?
Elfordultam tőle.
Mert nemcsak az ékszereket vesztettem el.
Elvesztettem a férfit is, akit valaha szerettem.
Amikor másnap megláttam Melinda fülében az anyám fülbevalóit, tudtam, hogy Bence még ennél is rosszabb hazugságokat mondott.
De bosszút fogok állni.
Megkerestem az ékszereket a zálogházban. Visszavásároltam őket.
Aztán felkerestem Melindát.
Megmutattam neki az anyám végrendeletét. Megmutattam a családi fotókat, amelyeken anyám a teljes ékszerszettet viselte.
Végül elvettem az utolsó darabot is.
Majd Bencéhez fordultam.
A munkahelyén, a főnöke és kollégái előtt, átadtam neki a válási papírokat.
– Azt hitted, hogy ellophatsz tőlem mindent? – néztem a szemébe. – Most én veszek el tőled mindent.
A történet végére ért. De Bencéé még csak most kezdődött…