Az idős Marika néni egész életét a gyermekeinek szentelte. Mindent, amije volt – az otthonát, az egészségét, az erejét, az álmait – nekik adta. Soha nem panaszkodott. Még akkor sem, amikor már fájt a hátán minden mozdulat, még akkor sem, amikor napokon át főzött, takarított, gyerekeket ringatott, betegágyat őrzött. Neki az anyaság nem teher volt – hanem küldetés.
– „Majd egyszer hálásak lesznek érte” – mondta sokszor, mikor a szomszédasszony, Erzsike csóválta a fejét. – „Hiszen a gyerekeink a jövőnk.”
A jövő azonban másként alakult.
Ahogy az idő múlt, Marika néni megöregedett. A lépcsők meredekebbek lettek, a bevásárlószatyor nehezebb, az ujjai görcsösebbek. Már nem tudott annyit segíteni. Már nem volt hasznos. És a gyermekei – három felnőtt ember: Zoltán, Katalin és András – lassan nem anyaként tekintettek rá, hanem teherként.
– „Anya már nem bírja a házimunkát. Állandóan panaszkodik a térdére” – súgta Katalin a bátyjának, miközben a nappaliban kanalazták a levest, amit Marika órákon át főzött.
– „Lehet, hogy jobb lenne neki egy kicsit külön lenni. Pihenni. Neki is nyugalom kell” – válaszolta Zoltán, miközben a mobilját pötyögte.
Egy hideg, csendes téli reggelen, amikor a hó apró pelyhekben fedte be a járdát, a gyerekek összeültek a nappaliban.
Marika épp a konyhában törölgette a bögréket, mikor behívták.
– „Anya, le kell ülnünk, beszélni szeretnénk veled valamiről” – kezdte András, a legfiatalabb.
– „Mi baj van?” – kérdezte Marika, miközben letelepedett a régi kanapéra, amit még a férjével vásároltak harminc évvel ezelőtt.
– „Ez a ház túl nagy neked egyedül. És őszintén szólva… nekünk is nehéz így” – mondta Katalin, kerülve anyja tekintetét.
– „Sokat költünk rezsire, élelmiszerre. Minden annyira drága. És hát... már nem tudsz úgy vigyázni magadra. Féltünk, anya” – folytatta Zoltán, kissé teátrális hangon.
– „Mit akartok ezzel mondani?” – kérdezte Marika halkan.
– „Van egy kis ház a falu szélén. Régi, de lakható. Ott lenne helyed. Ott pihenhetnél” – válaszolta Katalin.
A levegő megfagyott. Marika csak nézte őket. Egyikük sem bírta sokáig a tekintetét. A poharához nyúlt, megigazította a kendőjét, majd csak ennyit mondott:
– „Értem.”
Nem sírt. Nem kiabált. Nem kért számon. Csak bólintott, felállt, és visszament a konyhába.
A gyermekei azt hitték, beletörődött.
A költözés csendben zajlott. Nem volt sírás, nem volt búcsúölelés. Zoltán vezetett, Katalin pedig hátul ült, Marika mellé szorítva egy dobozt, amelyben néhány emlék, fénykép és egy régi keresztszemes terítő lapult.
– „Nézd, anya, mennyire nyugodt környék” – próbálta Katalin megnyugtatónak szánt hangon.
– „A semmi közepén?” – kérdezte Marika, de inkább csak magának.
A ház, amely „lakható” volt, valójában repedezett falú, huzatos, penészfoltos épület volt a falu szélén, ahol a kutya sem járt. A kéményből nem szállt füst, a fűtetlen szobákban csípős hideg keringett.
– „Majd hozunk pár dolgot, hogy otthonosabb legyen” – ígérte Zoltán, de soha nem jött vissza.
Az első éjszaka Marika kabátban aludt. Az ágy nyikorgott, a mennyezet sarkaiban pókháló ült. A szomszédban nem lakott senki, csak egy öreg diófa csikorgott a szélben.
Másnap reggel egyedül tett be fát a vaskályhába, amit az előző lakó hagyott ott. Nehéz volt, de nem kért segítséget.
Hetek teltek el. A gyerekek csak ritkán hívták. Többször megígérték, hogy meglátogatják, de mindig közbejött valami. Egyik nap Marika beült a konyhába, és elővett egy régi fémdobozt. Benne hivatalos iratok, banki papírok, egy levél, amit sosem küldött el.
Aztán felvette a kabátját, és elment a postára. Egy borítékban időpontot kért a közjegyzőtől.
A közjegyző, dr. Bálint Péter, egy halk szavú, őszülő férfi volt, aki maga is vidékről származott. Mikor Marika megjelent nála, kissé meglepődött.
– „Tessék, Marika néni, miben segíthetek?”
– „Az egész vagyonomat… azt szeretném valami értelmesre hagyni. Olyanokra, akik valóban értékelik. Akik nem néznek keresztül rajtam, mint egy kopott fotelen.”
Péter csak bólintott.
– „Jól meggondolta? A gyerekei…”
– „Ők meggondolták. Mikor kisemmiztek a saját otthonomból.”
Marika határozottan kihúzta magát.
– „Egy idősek otthonának szeretném adni a házat. A megtakarításaimból pedig ösztöndíjat alapítanék szociálisan hátrányos fiataloknak.”
A közjegyző megállt az írásban.
– „Ez… egészen nemes gesztus.”
Hirdetés– „Ez igazság” – válaszolta Marika.
A papírok elkészültek. Marika aláírta. Nem remegett a keze. Tudta, mit csinál. Ez volt az első döntés hosszú idő után, amit nem mások helyette, hanem ő maga hozott meg.
Tavasz lett, mire a gyerekek újra eszükbe juttatták Marikát. Nem azért, mert aggódtak – hanem mert eljött az idő, hogy megbeszéljék az „örökség körüli dolgokat.”
– „Az ingatlan most már hivatalosan is a miénk, nem?” – kérdezte Zoltán Katalintól telefonon.
– „Igen, a közjegyző majd küldi az értesítést. Már csak papírmunka kérdése” – felelte a nő, miközben új ülőgarnitúrát böngészett egy webáruházban.
De az értesítés, amit kaptak, nem az volt, amire számítottak.
Egy kézbesítő hozta ki a levelet, mindhármuknak külön-külön. Benne hivatalos nyelvezettel megfogalmazva:Marika néni minden vagyonát – a házat, a földet, a pénzt – jótékony célokra ajánlotta fel.
– „Ez valami tévedés!” – csattant fel Katalin, miközben olvasta.
– „Micsoda? Ez… ez nem lehet!” – ordította Zoltán, a papírt a földre dobva. – „El sem köszöntek tőle rendesen, és most még ez is?!”
Azonnal elindultak a falu szélére, mint három sértett királyi méltóság. Lépteik kopogtak a poros udvar kövén, és nemsokára a kis ház ajtaja előtt álltak, ahol Marika már várta őket.
Nem volt dühös. Nem volt szomorú. Csak fáradtan mosolygott.
– „Ti vagytok azok?” – kérdezte.
– „Anya, ez mi a fene?!” – robbant ki Zoltánból. – „Miért nem beszéltél velünk erről? Ez a ház a miénk!”
– „Nem. Ez a ház az enyém volt. Most meg már azoké, akik törődnek azokkal, akiket mások eldobnak.”
– „És nekünk mit szántál? Semmit?!” – kérdezte András, akinek épp egy új autóra kellett volna a pénz.
Marika lassan leült a kis konyhaszékre.
– „Ti elvettétek tőlem az otthonomat, az életemet, a méltóságomat. De a legfontosabbat felejtettétek el: a lelkiismeretet. A tiszteletet. A szeretetet.”
Katalin megszólalt volna, de nem jött ki hang a torkán.
– „Azt hittétek, csak úgy elfelejtem az éveket, amikor ti voltatok a világom középpontja? Azt hittétek, ha öreg leszek, már nem számítok? Az ember nem a korával válik értéktelenné, hanem azzal, ahogy mások bánnak vele.”
Csend lett. A szél játszott a kerítés mögött a száraz fűvel.
– „Még mindig a ti anyátok vagyok. De már nem a cselédetek. Amit adtam, szívből adtam. Amit most elvettem, azt a szívem védelmében tettem.”
A három testvér némán állt. Már nem volt mit mondaniuk.
Az örökség, amit akartak, másé lett. A pénz, amit elköltöttek volna, most árva gyerekek tanszerei lettek. A ház, amit felújítottak volna, most egy közösségi menedékhely lett idős emberek számára.
Marika soha többé nem kérte őket számon. Nem neheztelt. Csak csendesen, bölcsen élt tovább. A falu népe tisztelni kezdte. A gyerekek... nos, ők minden évben próbáltak egy szál virágot vinni neki anyák napján.
De Marika már nem a virágokra vágyott.
Csak arra, hogy soha többé ne kelljen bizonygatnia, hogy ő is számít.
