Az esküvőm előtti este a fiam könyörgött, hogy vigyázzak az unokámra a lakásában. Amikor azonban reggel felébredtem, rájöttem, hogy eltűnt a telefonom, és az ajtó zárva van. Csapdába estem! Aztán megláttam egy cetlit… és a pánik helyét a megtört szívem foglalta el, amikor megtudtam, miért zártak be.
Húsz évig egyedül neveltem a gyerekeimet azután, hogy az apjuk elhagyott minket egy fiatalabb nőért. A legnehezebbek az első napok voltak, amikor a pelenkázás, a számlák és a szívfájdalom között próbáltam egyensúlyozni.
Mindenemet arra fordítottam, hogy megadjam nekik a lehető legjobb életet. A hosszú éjszakák házi feladatokkal és anyagi számításokkal teltek, de amikor láttam, hogy erős, független felnőttekké válnak, minden áldozatot megért.
Azt hittem, ennyi volt nekem. Azt hittem, dolgozom a nyugdíjig, majd beszerzek egy macskát, és élvezem a kis dolgaimat.
Aztán jött Gábor.
Egy könyvklubban találkoztunk, és újra olyan voltam, mint egy iskolás lány. A figyelmemet először egy heves vita keltette fel Jane Austen Meggyőző érvek című regényéről. Mennyire ironikus, hogy egy második esélyről szóló történet hozott minket össze!
Gábor özvegy volt, és olyan férfi, akinek a szemében ott volt az élet bölcsessége, a mozdulataiban pedig egy régimódi udvariasság, amitől újra nőnek éreztem magam, nem csak valaki anyjának.
A könyvklub utáni kávézásokból órákon át tartó vacsorák lettek, ahol mindent megbeszéltünk… és semmit.
Hat hónappal később, egy hűvös őszi estén, megkérte a kezem.
Habozás nélkül mondtam igent.
Végre újra mertem álmodni, valamit, ami csak rólam szólt, nem az anyaságról, nem a kötelességekről… hanem rólam.
Az eljegyzési parti minden várakozásomat felülmúlta.
A lányom, Anna, csodás dekorációt készített, és a kis hátsó udvaromat tündérkertté varázsolta fényfüzérekkel és friss virágokkal. Amikor elérkezett az idő, Gábor és én bejelentettük az eljegyzésünket.
A vendégek örömmel tapsoltak… kivéve a fiamat, Dánielt.
Az arckifejezése erőltetett mosolyt takart, és olyan erővel tette le a pezsgőspoharát, hogy a folyadék majdnem kifröccsent.
Az este későbbi részében félrehívtam.
„Dániel, minden rendben? Egész este alig szóltál.”
Nem nézett a szemembe, inkább valahová a vállam felett bámult.
„Anya, nem gondolod, hogy ez egy kicsit… túl gyors?”
Felnevettem. „Dániel, két éve együtt vagyunk! Ez nem kapkodás.”
„De nincs szükséged házasságra, anya! 52 éves vagy. Nagymama vagy… az unokáddal kellene foglalkoznod, nem esküvőt tervezni. Emmának szüksége van rád.”
Mintha arcul csapott volna.
„Egyszerre lehetek nagymama és egy nő, akinek álmai vannak.”
„Én csak azt gondolom—”
„Tudom, mit gondolsz”, vágtam közbe, és próbáltam nyugodt maradni. „De ez nem a te döntésed. Két évtizeden át mindent mások elé helyeztem. Most én következem.”
„Önző vagy”, mormogta, de olyan halkan, hogy alig hallottam.
A szavai mélyen megsebeztek.
„Önző?” – hátráltam egy lépést. „Mindent feladtam érted és a testvéredért. Mindenemet. És most, hogy végre boldog vagyok, el akarod venni tőlem?”
„Nem… Csak… nem érted.”
A beszélgetés keserű ízt hagyott bennem, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. Nem hozta fel többet, így én sem.
Amikor azonban egy nappal az esküvő előtt felhívott egy kéréssel, nem gondoltam semmi rosszra.
„Tudom, hogy rosszkor jövök ezzel”, mondta bűnbánó hangon, „de Jenivel Houstonba kell mennünk. A nővére kórházban van. Vigyáznál Emmára ma éjjel?”
Habár kicsit hezitáltam, nem tudtam nemet mondani.
„Persze, drágám! Ne aggódjatok, minden rendben lesz.”
Dániel elment értem, és a lakásában hagyott. Mielőtt elindult, többször is megölelt és hálálkodott.
„Holnap reggel korán visszaérek, ígérem!” – mondta, majd elment.
Visszagondolva észre kellett volna vennem, hogy kerülte a tekintetemet, és hogy a búcsúja túlzottan mesterségesnek hatott.
Hajnalban Dániel sehol nem volt.
Elővettem a telefonomat, hogy felhívjam, de… sehol sem találtam.
A pulzusom emelkedni kezdett. Körbejártam a lakást, átkutattam a kanapé párnáit, a konyhapultot… A telefonom eltűnt.
Odamentem az ajtóhoz, hogy a szomszédtól kérjek segítséget. De amikor lenyomtam a kilincset, az ajtó zárva volt.
Nem hagyott nekem kulcsot.
Csapdába estem!
„Nem, nem, nem…” – suttogtam remegő kézzel. Pár óra múlva kellene az oltárhoz vonulnom!
Ekkor észrevettem egy cetlit a konyhapulton.
"Anya, ezt a te érdekedben teszem. Családod körében kellene lenned, nem valami álmot kergetni. Gondold át!"
– Dániel
Düh és fájdalom öntött el. A saját fiam bezárt, mintha egy kisgyerek lennék!
Nem… rosszabb volt ennél. Úgy érezte, hogy birtokol engem.
A düh és a fájdalom árhullámként söpört végig rajtam. A saját fiam, Dániel, bezárt ebbe a lakásba, mintha egy kisgyerek lennék.
De nem… rosszabb volt ennél. Úgy érezte, hogy birtokol engem.
Dühösen járkáltam fel-alá a lakásban, próbáltam kitörni. Megpróbáltam kinyitni az ablakokat, hátha sikerül kijutnom, de mindegyiket biztonsági rács védte. Átkutattam minden fiókot, hátha találok egy pótkulcsot, de semmi.
Az idő pedig rohant.
Minden egyes perccel, amit itt töltöttem, egyre távolabb kerültem az esküvőmtől.
Ekkor zajt hallottam az ajtó felől.
Odaugrottam és belestem a kitekintőn.
Gábor és Anna álltak ott.
„Gábor! Anna!” – kiáltottam. „Be vagyok zárva! Elvették a telefonom és a kulcsokat!”
„Tudtam, hogy valami nincs rendben, amikor nem válaszoltál” – szólt Gábor, aggodalommal a hangjában. „Dániel nem vette fel a telefonját, ezért Annát hívtam.”
„Végig sejtettem, hogy a bátyám valami ilyesmire készül” – tette hozzá Anna, dühösen. „Hívtunk egy lakatost, már úton van!”
A percek végeláthatatlanul hosszúnak tűntek.
Amikor végre kinyílt az ajtó, szó szerint Gábor karjaiba zuhantam. Könnyek folytak végig az arcomon.
Anna szorosan megölelt, és halkan azt suttogta:
„Annyira sajnálom, hogy Dániel ezt tette.”
„Én is” – feleltem elcsukló hangon, „de nem hagyom, hogy ezt is elvegyék tőlem.”
Bár az egész délelőttöm káosz volt, időben odaértünk a templomba.
Miközben Gábor kezét fogva az oltárhoz sétáltam, éreztem, ahogy az emberek suttognak.
A hír gyorsan elterjedt.
A háttérben, karba tett kézzel, vörös arccal ott állt Dániel. Pontosan tudtam, mit gondol.
Nem hagyhatom szó nélkül.
Ahogy megfordultam, és a tömeghez szóltam, a templomban síri csend lett.
„Dániel”, kezdtem, a hangom erős és határozott volt, „megpróbáltad megakadályozni ezt az esküvőt, mert azt hitted, hogy az életem rólad és a te elvárásaidról szól.”
Láttam, ahogy arckifejezése megváltozik. Nem várt ilyen nyilvános konfrontációt.
„De én nem csak egy anya vagyok.”
„Én egy nő vagyok, akinek jogában áll boldognak lenni.”
Hallottam, ahogy néhány vendég egyetértően mormol.
„Felneveltelek, önállóvá tettelek. De ettől én még nem tűnök el.”
Dániel kinyitotta a száját, mintha válaszolni akarna, de én felemeltem a kezem.
„Nem fogsz irányítani. Nem fogod megmondani, hogy mit tegyek.”
„Szeretlek”, mondtam, „de nem fogok a te kényelmed kedvéért lemondani a saját életemről.”
A templomban síri csend lett.
Minden szem ránk szegeződött.
De én már nem törődtem vele.
Megfogtam Gábor kezét, és kihúzott háttal elhagytam a templomot.
Anna mellém lépett, kezét az enyémre tette, csendben támogatva engem.
Ahogy Gábor és én elhajtottunk a templomtól, a visszapillantó tükörben láttam Dánielt, ahogy egyedül állt a lépcsőn.
Imádkoztam, hogy egyszer majd megértse.
Hogy egy anya szíve végtelen, és a saját boldogságom nem csökkenti az ő fontosságát az életemben.
Néha a szeretet azt jelenti, hogy kiállsz magadért – még azokkal szemben is, akiket a legjobban szeretsz.
Mert a szeretet nem birtoklás. A szeretet tisztelet.
És aznap… én győztem.