Tivadar, akit a faluban mindenki csak Tivadkának hívott, hajnalban ébredt, azzal az érzéssel, hogy a világ körülötte megváltozott.
Tegnap töltötte be a tizennyolcadik életévét, és ez nem csupán egy születésnap volt, hanem egy mérföldkő – egy határvonal gyermekség és felnőttkor között.
A faluban, amely elveszett a végtelen mezők és erdők között, az ilyen eseményeket ritkán ünnepelték nagy felhajtással. De tegnap az apja, csendesen mosolyogva, egy régi bőrszíjas karórát adott át neki.
Tivadka számára ez nem csupán ajándék volt – ez bizalmi jel volt, annak a jele, hogy immár férfi lett, akire számítani lehet. Az éjszaka során alig aludt valamit.
Időről időre felkelt, mezítláb odasomfordált a komódhoz, kezébe vette az órát, és visszatartott lélegzettel a füléhez tartotta. Tik-tak, tik-tak – az idő ritmusa, amely számára egy új élet dallamának tűnt.
Lehunyt szemmel elképzelte, hogyan fogja ez az óra kísérni őt az élet különböző állomásain: a földeken, a katonaságnál, vagy talán valamilyen ismeretlen, távoli sorsban. A sötétben elmosolyodva visszafeküdt az ágyba, de az álom sokáig nem jött.
Gondolatai úgy kavarogtak, mint őszi falevelek a szélben.
Reggel Tivadka a ház előtti kis padon üldögélt, és melegedett a még barátságos szeptemberi napsütésben.
A barátait várta: Gergőt, Bandit és Sanyit. Megbeszélték, hogy elmennek horgászni egy távoli tóhoz. Tivadka a karórával játszadozott, amit kapott, időnként a mutatóira pillantva, mintha attól tartana, hogy az idő kicsúszik a kezei közül.
A falu nyugodtan élt: valahol nyikorgott egy szekér, kutyák ugattak, a szomszéd udvarból pedig lányok csilingelő nevetése hallatszott. Tivadka felkapta a fejét, próbálta kilesni, ki nevet ilyen vidáman.
Egy csapat lány vonult el mellette, és közöttük meglátta Alízt, a szomszéd lányt. Mindig is ott volt – amióta az eszét tudta, Alíz lófarokkal rohangált a faluban, mindig a barátnőivel.
De ma valami más volt. Tivadka alaposabban megnézte őt: a szőke haja leomlott a vállára, és csillogott a napfényben, a mozdulatai pedig új, nőies bájjal teltek meg.
Már nem az a kis lány volt, aki egykoron bosszantotta őt. Egy nyár alatt Alízból elegáns, gyönyörű fiatal lány lett – és Tivadka érezte, hogy eláll a lélegzete.
Csak bámulta őt, képtelen volt levenni róla a szemét. A szíve olyan hevesen dobogott, hogy úgy tűnt, minden más hangot elnyom.
– Alíz! – kiáltott fel, maga sem tudta, honnan vette a bátorságot. A lány meglepetten fordult meg, az arca halványan kipirult.
A barátnői kuncogtak, de Alíz, kissé tétován, különvált tőlük, és odalépett.– Mit akarsz, Tivadka? – kérdezte, miközben az orrkendője szélét morzsolgatta.
A fiú felpattant, és érezte, ahogy a vér az arcába tolul. Nem volt visszaút.
– Hozzám jössz feleségül? – robbant ki belőle, és egyenesen a szemébe nézett.
Alíz mozdulatlanná dermedt. A szeme elkerekedett, az arca bíborszínű lett. A barátnők a háttérben vihorásztak, de Tivadka meg sem rezzent.
Csak a választ várta, és abban a pillanatban számára a világ leszűkült a lány arcára.
– Te bolond! Még csak tizenöt vagyok! – szólalt meg végül Alíz, de a hangjában nem volt harag.
Zavarodottan mosolygott, és Tivadka megértette, hogy nem haragszik.
– Megvárlak – mondta határozottan. – Lesz időm bevonulni a seregbe. Megvársz?
Alíz lesütötte a szemét, majd szinte suttogva felelte:– Megvárlak.
– És hozzám jössz feleségül? – kérdezte újra Tivadka, miközben érezte, hogy valami melegség árad szét benne.
– Igen – válaszolta komolyan Alíz, majd hirtelen sarkon fordult, és visszaszaladt a barátnőihez. Ők azonnal körbevették, vihorászva és suttogva, miközben Tivadka ott állt, mint akit villám sújtott.
Abban a pillanatban tudta: az élete soha többé nem lesz a régi.
Innentől kezdve a gondolatai körülötte forogtak.Még a horgászásnál is – ahova a barátaival rendszeresen kijártak – gyakran elkalandozott, mire Gergő gyakran megcsipkelte:
– Na mi van, Tivadka, szerelmes vagy, mi?
Ő csak legyintett, de legbelül tudta: ez bizony igaz.
Tivadkát besorozták a haditengerészethez, három teljes évre.
A vasútállomáson, búcsúzáskor megölelte az édesanyját, kezet fogott az apjával, majd félrevonva őt, szigorúan így szólt:
– Figyelj, anyu! Tartsd rajta a szemed Alízon! Meg ne szöktesse valami jöttment, amíg én nem vagyok itthon!
– Ne félj, fiam – mosolygott az anyja, és megsimogatta az arcát. – Alíz hűséges lány. Megvár téged.
A szülei teljes mértékben támogatták a választását.Alíz dolgos, jóravaló, megbízható családból származott.
– Hát mi kell még? – mondta az apja. – Tökéletes meny lenne!
– Örömömre szolgálna egy ilyen menyecske – bólogatott az anyja is.
Tivadka elindult, eltökélten:
– Ha visszajövök a seregből, azonnal elveszem feleségül!
A haditengerészetnél a szolgálat nehéz volt, de Alíz levelei, amelyek rendszeresen érkeztek, erőt adtak neki.
Írt a falubéli hírekről, arról, hogyan segít az édesanyjának a háztartásban, hogy néha elmegy a helyi táncházba – de mindig ott volt a végén az a mondat:
„Várlak, Tivadka.”
Ezek a szavak olyanok voltak, mint egy horgony, amely megakadályozta, hogy elsodródjon a nehéz napokon.
És Alíz valóban hűséges maradt.
Három év alatt rengetegen próbálkoztak nála, hiszen egyre csak szépült, de ő mindenkinek csak ennyit mondott:
– Tivadkára várok.
A faluban idővel mindenki elfogadta, hogy az ő hűsége nem múló lányos álmodozás – hanem sziklaszilárd elhatározás.
Mikor Tivadka leszerelt, a falu hősként köszöntötte. Megnőtt, szélesebb lett a válla, és a szemében már férfias, nyugodt eltökéltség csillogott.
Az első útja természetesen Alíz házához vezetett.
A lány a kapuban állt – mintha pontosan tudta volna, hogy ma jön haza.Hosszú percekig csak nézték egymást, szavak nélkül. Aztán úgy ölelték meg egymást, mintha attól félnének, újra elválasztja őket valami.
Az esküvőre a falu minden régi hagyományát betartották.Tivadka szülei kenyérrel és sóval mentek át Alíz családjához, és bár a lány apja eleinte kicsit megilletődött, gyorsan bólintott:
– Tivadka rendes gyerek. Jó férj lesz belőle!
Az esküvőt a Mária-oltár napjára időzítették, ahogy az öregek mondták, így szerencsés lesz a frigy.
A lakodalom után a fiatal pár Tivadka nagymamájának házába költözött – a ház üresen állt, mióta az asszony elhunyt, amíg Tivadka a tengeren szolgált.
A kis faház kicsi volt, de meleg, erős gerendákból épült, és télen egyetlen kályha is be tudta fűteni az egészet.
Alíz magával hozta a hozományát: dunyhát, párnákat, rongyszőnyegeket, törölközőket és ágyneműt. A szülei adtak még öt tyúkot és egy kecskét is, hogy legyen miből elindítani a saját háztartást.
És így kezdődött el az ő boldog életük.
Tivadka számára Alíz nemcsak gyönyörű, hanem gondoskodó és szerető feleség volt.Minden reggel, mikor mellette ébredt, hálát adott a sorsnak, hogy összekötötte őket.
Alíz pedig egyre jobban megszerette férjét.Tivadka jósága, figyelmessége és a képessége, hogy megvédje őt – elég volt ahhoz, hogy nap mint nap beleszeressen újra.
A lány barátnői gyakran sóhajtoztak:
– Te aztán mázlista vagy, Alíz. Egy ilyen férjért érdemes volt várni!
Hamarosan Alíz örömmel újságolta:
– Tivadka, kisbabánk lesz!
A fiatalok öröme határtalan volt.Tivadka gondosan óvta Alízt – nem hagyta, hogy nehezet emeljen, esténként pedig a kályha mellett ültek, és a jövőről álmodoztak.
– Ha lány lesz, nevezzük Olgának – mondta Alíz.– Legyen – mosolygott Tivadka, elképzelve, ahogy ringatja a kisbabájukat.
Tavasszal, mikor Alíz már a hetedik hónapban járt, úgy döntöttek, elmennek a malomba őrletni.
Felszórták a zsákokat a szekérre, befogták a lovat, és elindultak.
Tivadka hajtott, Alíz mellette ült, meleg sállal betakarva. Az út az erdőn keresztül vezetett. A levegő tele volt fenyőillatú tavaszi párával.
A félúton Alíz hirtelen megszólalt:
– Tivadka… álljunk meg egy kicsit.
Leszállt a szekérről, és eltűnt a bokrok között.Tivadka türelmesen várt – nézelődött a fák között, de amikor a felesége visszatért, az arca sápadt volt, szemei könnyekkel teltek.
– Mi történt, drágám? – kérdezte aggódva, és magához ölelte.
Alíz remegő hangon mutatott a bozótos felé.
– Ott… egy nőstény farkas…
Tivadka ráncolta a homlokát, és odament megnézni.
Amit látott, még őt is megrázta. Egy halott farkas feküdt a bokrok között – valószínűleg vadászkutyák marcangolták szét. De mellette egy apró farkaskölyök feküdt, és sírós hangon az anyja oldalához dörgölőzött. Teljesen ártatlan, védtelen kis jószág volt. A sírása szívszaggató volt.
Tivadka visszament a szekérhez.
– Semmi baj, édesem. Ez az élet rendje az erdőben. Ne sírj – simogatta meg a fejét.
De közben nem tudta kiverni a fejéből a farkas szemét – azt a fájdalmas, utolsó pillanatban is reménykedő tekintetet.
Aztán hirtelen megszólalt:
– Nem hagyhatom ott.
Alíz tiltakozott volna, de már késő volt. Tivadka visszament, és óvatosan felemelte a kölyköt. Az állatka nem ellenkezett.
Alíz nézte, majd bólintott.
– Hozd. Ne hagyjuk ott. Sajnálom őt. Anyaként megértem…
A kis farkaskölyök, akit Alíz nevezett el Viharnak, beilleszkedett. Alíz azt mondta:
– Ez a kis lélek, mint egy vihar jött az életünkbe… és valamiért úgy érzem, hogy pont akkor és pont ott kellett megtalálnunk őt.
Nem telt bele sok idő, Vihar már a házhoz tartozott. Bár kint aludt, reggelente ott volt az ajtó előtt, és este is az udvaron ólálkodott, mint egy hűséges őrző.
De néhány nappal a farkaskölyök megtalálása után Alíz koraszülésnek indult.
Az orvos szerint a stressz okozta a komplikációt – talán az erdőben látott jelenet kavarhatta fel annyira a lelkét. A szülés nehéz volt, de végül egészséges, gyönyörű kislányuk született, akit, ahogy megígérték, Olgának neveztek el – becézve Olginak.
Ahogy az újszülöttet hazavitték, Vihar megszaglászta a kiságyat, majd… lefeküdt mellé. Úgy tűnt, mintha megfogadta volna magának, hogy ő lesz Olga testőre, barátja és őrangyala.
Ahogy telt az idő, Olgi nőtt, Vihar pedig nőtt vele együtt – fizikailag is, de még inkább lelkileg.
Ha a kisbaba sírt, Vihar már előtte felébredt. Ha elindult mászni, ő volt az első, aki finoman megtolta a popsiját az orrával, hogy ne boruljon fel. Mikor Olga elindult járni, a farkas folyamatosan mellette lépkedett, úgy, hogy ha megbillent, legyen mibe kapaszkodnia.
A falu eleinte bizalmatlanul figyelte ezt a különös barátságot – de az idő őket igazolta. Hamarosan senki sem kételkedett benne, hogy Vihar nemcsak egy farkas. Ő már családtag volt.
Aztán egy nyáron Alíz húga, Dóra megérkezett a városból látogatóba. Dóra mindig is városi nő volt: parfüm, magassarkú, hajlakk. A falusi egyszerűség, pláne egy farkassal egy udvaron osztozni? Szó sem lehet róla.
– Ez a vadállat meg mit keres itt? Hogy tarthatjátok egy fedél alatt egy kisgyerekkel?! – méltatlankodott.
Vihar érezte a feszültséget. Mikor Dóra átvonult az udvaron, felmordult, megmutatta a fogait. Nem támadt, de világosan jelezte: "Nem tetszel nekem."
Tivadka nehéz szívvel ugyan, de kikötötte Vihart. Olga sírt. A farkas csak nyüszített. Esténként nem volt mese, nem volt mosoly.
– Apa, miért gonosz Dóra néni? – kérdezte Olga.Tivadka felsóhajtott.– Türelem, kicsim. Hamarosan visszamegy a városba.
De Dóra maradt. És maradt. És maradt.Egy hónap múlva is ott volt. Még akkor is, amikor egy napon Olga nem jött haza az erdőből, ahol a többi gyerekkel szedett málnát.
Mikor este Alíz hiába hívogatta vacsorára, pánik tört ki. A gyerekek, akikkel játszott, már rég otthon voltak. De Olga nem volt köztük.
Az egész falu keresni kezdte. Az erdőt járta mindenki, mécsesekkel, elemlámpával, kiabálták a nevét:
– OLGI! OLGIKÁM!
De semmi. Csak csend.
És ekkor Vihar kiszakította magát a láncból.Tivadka nem habozott. Kibújt a farkas útjából:
– Menj, Vihar! Találd meg őt!
És a farkas eltűnt a fák között, mint egy árnyék.
Másnap reggel a keresők újra gyülekeztek, mikor a falu végében valaki felkiáltott:
– NÉZZÉTEK!!!
Ott állt Olga. Koszos volt, reszketett, a ruhája szakadt volt, de élt. Mögötte Vihar lihegve, boldogan ugrándozott körülötte, mint aki visszahozta a világ legdrágább kincsét.
Mint kiderült, Olga beleesett egy régi, elfeledett kútba, ami az erdő szélén állt. Kiabált, de senki nem hallotta meg.
Csak Vihar.
A farkas ágakat húzott a kút széléhez, megkapta Olga kapucniját, és addig húzta, míg a kislány ki nem tudott mászni. Aztán végig mellette maradt.
A falu sírva hallgatta a történetet.Még Dóra is – aki azóta elhallgatott örökre, ha Viharról volt szó.
Évek teltek el. Olga iskolás lett, aztán gimnazista. Vihar már öreg volt, de minden reggel kikísérte a házig, és minden délután ott várta.Senki nem tudta, honnan tudta, mikor van vége az óráknak. Csak ott volt. Minden nap. Minden évben.
Aztán egy ősz reggelen Vihar nem kelt fel többé.
A kislány – aki akkor már tizennyolc volt –, leült mellé. Ölébe vette a fejét.Sírt. Hosszan. Csendesen.
– Tudtam, hogy egyszer eljössz utoljára. De köszönöm, hogy vártál eddig.
A falusiak sírva segítettek neki eltemetni. A ház mögötti nagy fa tövébe. Oda, ahol Olga először kapaszkodott meg Vihar szőrében, hogy elinduljon járni.
És onnantól minden évben, azon a napon, amikor Vihar elment, Olga egy mécsest gyújtott. És megköszönte, hogy valaki, akit mások vadállatnak hívtak, neki az életét jelentette.
Tivadka és Alíz azóta is boldogan éltek – talán szegényebben, de gazdagabb szívvel.A kis faház meleg maradt. A kályhában mindig égett a tűz. És a polcon, egy bekeretezett fotó:
Olga és Vihar.Egy kislány, aki nevet, egy farkas, aki figyel.
És alatta csak ennyi volt írva:
„Nem mindig az emberek a leghűségesebbek.”