A nyári hőség már reggel óta izzott a levegőben. Délutánra az aszfalt szinte olvadozott, a fák levelei is tikkadtan lógtak, a szél pedig valahol máshol nyaralt. A munkából hazafelé tartva már csak egy dolog lebegett a szemem előtt: a hűvös ház, a feleségem, Dóra ölelése, és két hűséges német juhászunk, Villám és Zivatar, akik mindig úgy örültek nekem, mintha a világ összes szeretete bennük összpontosulna.
De most… dermesztő csend várt. Sem egy vakkantás, sem egy mancsnyom a porban.
Megtorpantam a kertkapuban.
– Villám! Zivatar! – kiáltottam. Semmi válasz. Csak a diófa zizegése. A kennel üresen ásított rám. Nem volt ott semmi – se a szokásos friss gödrök, se a játékok, se a szőrszálak.
Bementem, egyre növekvő szorongással. A feleségem, Dóra nem volt otthon, valami családi dolgot intézett. Az elmúlt hetek különlegesek voltak: Dóra anyja, Ilona néni megérkezett hozzánk hosszabb nyaralásra, az apósom, János bácsi, velük tartott, és még a sógornőm, Anikó, meg a férje, Tamás is beköltöztek a gyerekeikkel. A ház olyan volt, mint egy zsúfolt nyaraló, ahol mindenki egy picit túl közel van a másikhoz – és mindenki túl sokat akar beleszólni mindenbe.
Dóra mindig próbálta egyensúlyozni a dolgokat. Főleg, hogy Ilonáéknak és a gyerekeknek súlyos allergiája volt a kutyaszőrre. A Villámékat ezért hátra költöztettük a nagy kennelbe. Nem tetszett, de beláttam: átmeneti megoldás.
A kezem remegett, miközben beültem a dolgozószobába, és elindítottam a biztonsági kamera felvételeit. Tudni akartam. Látnom kellett.
Aztán jött a pillanat: 11:23.
A felvételen János bácsi állt a kennelnél. Mosolygott, hívogatta a kutyákat. Villám farkcsóválva rohant hozzá, Zivatar is utána. A férfi megsimogatta őket, majd betessékelte őket az öreg Zsiguli csomagtartójába. A kutyák nem sejtettek semmit. Játszottak. Boldogok voltak.
Aztán a kocsi elindult.
Három óra múlva visszatért – de már csak János bácsi volt, és a család gyorsan, szó nélkül összepakolt, Ilona, Anikó, Tamás és a gyerekek beszálltak, és eltűntek.
Felcsaptam a telefont.
– János bácsi? – a hangom alig remegett. – Hol vannak a kutyáim?
Pár másodperc csend. Aztán a rekedtes válasz:
– Gyere ide hozzám. Írd fel ezt a címet…
Nem emlékszem, hogyan száguldottam végig az országúton. Csak a szorításra emlékszem a kormányon, és Dóra csendjére. Ő ott ült mellettem, sápadtan, a tekintete az ablakon túlra meredt, mintha a tájban keresné a válaszokat.
– Mit mondott apád? – kérdeztem végül, mikor már nem bírtam tovább.
– Felhívtam anyát is – felelte halkan. – Azt mondta… azt mondta, jobb lesz mindenkinek, ha elaltatják őket. Mert így talán végre lehet gyerekünk.
– Tessék?! – csaptam rá a kormányra. – Ezt komolyan gondolta?
– Szerintük… szerintük ez a mi érdekünk – suttogta Dóra, majd elfordította a fejét. – Tamás meg Anikó is támogatták. Azt mondták, hogy a kutyák csak akadályoznak bennünket. Hogy miattuk nem jönnek szívesen hozzánk.
– És azt is gondolták, hogy nekünk ez nem számít? – kérdeztem, és már éreztem, ahogy elönt a harag. – Ezek az állatok a családunk részei, nem bútorok!
– Tudom – motyogta Dóra. – De apa… nem tette meg. Azt mondta, nem bírná elviselni. Elvitte őket egy barátjához, egy Mihály nevű férfihoz. Állítólag vadászkutyákat tart.
Ahogy megérkeztünk a címhez, a szívem a torkomban dobogott. Egy egyszerű vidéki ház volt, rendes udvarral, fából ácsolt verandával. És akkor… megláttam őket.
A kert végében, a csapnál, két ismerős, imádott sziluett játszott egy locsolócsővel. Villám és Zivatar.
– Itt vannak… – suttogtam. – Dóra, nézd csak, itt vannak!
A kutyák is megpillantottak bennünket, és őrült rohanásba kezdtek. Ugráltak, vinnyogtak, nyalták a kezem, dörgölőztek hozzám. Letérdeltem, és magamhoz öleltem mindkettőt, a könnyek pedig kontroll nélkül folytak az arcomon.
János bácsi akkor jött ki a házból. Megtörtnek tűnt, a vállai görnyedtek, a szeme alatt sötét karikák ültek.
– Ne haragudj, fiam – mondta lassan. – Nem volt szívem megtenni. Néztem a szemükbe… és nem ment. Elvittem őket Misihez, mert tudtam, ő ért hozzájuk. Tudtam, hogy biztonságban lesznek.
– De miért nem szólt? Miért tette titokban?
– Mert nem lett volna időm vitatkozni. Ilona könyörgött, Anikó meg sírt, hogy a gyereke fuldoklik, ha csak ránéz a kutyákra… és mind azt mondták, ha igazán törődöm veletek, akkor megteszem. De amikor kinyitottam a kocsit… és megláttam, hogy milyen bizalommal ülnek be… – a hangja elcsuklott. – Azt éreztem, mintha az unokámat vinném a vágóhídra.
Ekkor kijött a házból Mihály is, egy hatvan év körüli, kemény arcélű, de jóindulatú férfi.
– Jó kutyák ezek – bólintott. – Első nap kicsit féltek, de hamar oldódtak. János szó szerint remegett, amikor idehozta őket. Azt mondta: „Misi, segíts! Nem tudom megtenni.”
– És te segítettél – bólintottam. – Köszönöm.
– Gyere be, fiam – mondta Mihály, miközben meghívott a verandára. – Igyunk egy teát, higgadj le kicsit.
A tea íze olyan volt, mint nagymamám kertjében régen: ribizli, méz, fűszerek. A kutyák a lábunknál hevertek, a nyelvüket lógatták, boldogan.
– Tudod – kezdte János bácsi –, én sok mindenben hibáztam. Hallgattam a többiekre. De mikor megláttam a kutyák szemét, már tudtam, hogy nem vagyok hajlandó részt venni ebben.
Ránéztem. A dühtől remegő kezem most megnyugodott. Csak bólintottam.
– Ők nem állatok. Ők a család.
Hazafelé úton Villám és Zivatar békésen szuszogtak a hátsó ülésen, mintha ők semmit sem éreztek volna a drámából. Csak mi, emberek gyűrtük magunkban a gondolatokat, árulásokat, félelmeket. Dóra csendben ült mellettem, a keze az enyémben pihent.
– Sosem gondoltam volna, hogy anyám ilyesmire képes – suttogta végül.
– Azt hittem, ismerem őket – válaszoltam keserűen. – Azt hittem, a család azt jelenti, hogy támogatjuk egymást, nem titokban döntünk mások felett.
Amikor hazaértünk, a telefon már vörösen izzott. Üzenetek özöne várt. Ilona néni hosszú hangüzenetben fejtette ki csalódottságát. Azt mondta, „megsértettük a szent hagyományt”, és „a gyerekvállalás fontosabb, mint bármiféle kutya”. Sőt, szerinte „önzőek vagyunk”, és „nem normális, hogy jobban ragaszkodunk két ebhez, mint az unokákhoz”.
A sógorom, Tamás egyenesen leírta:
„Nektek fontosabb két büdös kutya, mint a saját családotok. Beteges.”
Dóra egy ideig csak nézte az üzeneteket. Aztán felállt, és odalépett hozzám.
– Nem akarom, hogy a gyerekünk ilyen embereket tekintsen családnak – mondta halkan, de határozottan. – Aki ilyen döntéseket hoz mások felett, annak nincs helye az életünkben.
– Te biztos vagy ebben? – kérdeztem.
– Igen. Tudod, mikor döntöttem el? Amikor láttam a kutyákat játszani a slaggal. Láttam rajtuk, hogy bíztak bennünk. És azt is láttam, hogy majdnem elvették tőlük az életüket – a „szeretteink”.
Aztán este, miután megetettük a kutyákat, és ők elheveredtek a teraszon, kiültünk melléjük. A csillagok ragyogtak, a levegő friss volt, és csendes. Olyan csendes, amit már régen nem éreztünk nyugalmasnak. Most mégis békét hozott.
– Lehet, hogy igazuk van – mondta Dóra egy idő után. – Lehet, hogy tényleg itt lenne az ideje, hogy gyereket vállaljunk… de nem így. Nem az ő életük árán.
Átöleltem.
– Lesz gyerekünk. Lesznek kutyáink. És lesz egy olyan családunk, amilyet mi álmodunk. Nem mások elvárásaira szabva, hanem a saját szeretetünk szerint.
Aznap este nem olvastunk több üzenetet. Nem válaszoltunk a vádakra. Csak Villám bundájába temettük az arcunkat, és éreztük a jelen valóságát.
Másnap reggelre Ilona néniék végleg hazamentek vidékre. Sem búcsú, sem köszönet. Csak egy hűtőre ragasztott cetli maradt utánuk:
„Nem is tudjuk, hogy kik vagytok valójában.”
Dóra elolvasta, majd összegyűrte.
– Pontosan tudják. És ez zavarja őket – mondta.
Hetek teltek el. A kert újra a miénk lett. A kutyák újra bent aludtak, mint régen. Dóra megnyugodott. És egy szép napon... ő jött oda hozzám mosolyogva, és kezében szorongatott valamit.
– Nézd – nyújtotta felém. Egy pozitív terhességi teszt volt.
A kutyák lábunknál szundikáltak, mit sem sejtve arról, hogy kisgazdájuk úton van. Elnevettük magunkat, és csak ültünk ott a kerti padon, ölelésben, jövőt álmodva.
– Sosem felejtem el – mondtam –, hogy ha nem harcoltunk volna értük, most ők nem lennének itt. De ahogy értük harcoltunk, úgy fogunk a gyerekünkért is.
Dóra lehajolt Villámhoz, megsimogatta a fülét.
– Emlékszel, mit mondtam, mikor először megláttam őket? – kérdezte.
– Hogy egy férfi, aki ennyire szereti a kutyáit, nem lehet rossz ember – idéztem mosolyogva.
Ő bólintott, majd hozzám bújt.
– Akkor tudtam meg, hogy veled akarom leélni az életem.