Az anyós éveken át megalázta a menyeit – mígnem egy napon kilakoltatási értesítést kapott. A dokumentumot maga a menye írta alá.
Kriszta az irodájában ült, gondolataiba mélyedve. Az asztalán fontos ingatlanpapírok hevertek. Jelentős örökséget kapott a szüleitől: három lakást a város egyik legelőkelőbb negyedében és egy kisebb bevásárlóközpontot a külvárosban. Ujjai ösztönösen követték a bérleti szerződés sorait, ahol egy név különösen szemet szúrt: Voronova Szeréna.
A férje anyja, Szeréna néni soha nem sejtette, hogy a lakbér, amit minden hónapban befizetett, közvetlenül a saját menyéhez került. Kriszta mindent egy ingatlankezelő cégen keresztül intézett, hogy titokban tartsa a dolgot. Három évvel ezelőtt, amikor kapcsolata Danival még épp csak kibontakozóban volt, úgy döntött, nem fedi fel anyagi helyzetét.
– Drágám – mondta akkor Daninak, gyengéden rámosolyogva –, nem érdekel, mennyit keresel. Engem csak az számít, hogyan bánsz velem.
Dani elpirult, kissé zavarba jött. Egy építőipari cégnél dolgozott mérnökként, és a fizetése épphogy fedezte az alapvető szükségleteit.
– De hát ez hogy lehet? Gyönyörű vagy, okos… Biztos, hogy egy ilyen egyszerű élet elég lesz neked?
Kriszta nevetett, és átölelte.
– Szeretlek, édesem. Minden más csak másodlagos.
Így döntött végül: titokban tartja a vagyonát. Mindenkinek azt mesélte, hogy egy bevásárlóközpontban dolgozik, mint menedzser, de kihagyta azt az apró részletet, hogy ő az épület tulajdonosa. A lakást, ahol laktak, örökségként mutatta be.
Két év házasság után Kriszta egyre gyakrabban kezdte megbánni döntését, különösen az anyósa folyamatos támadásai miatt. Már az első naptól kezdve Szeréna néni megvetéssel kezelte.
– Hogy választhattál egy ilyen nőt?! – ismételgette gyakran a fiának. – Nem tud főzni, nem tud háztartást vezetni. Egész nap csak dolgozik!
Kriszta mindezt csendben tűrte, bár minden szó mélyen fájt neki. Férje iránti szeretetéből hajlandó volt elviselni az anyós vádjait – még akkor is, amikor azok egyre kegyetlenebbé váltak.
Egy nap, miközben vacsorát készített, meghallotta Szeréna nénit telefonálni.
– Képzeld, Katalin, ez a nő megint vett egy új ruhát! – panaszkodott hangosan. – Nem értem, honnan van rá pénze. Biztos Dani rákölt minden megtakarítást!
Kriszta kis híján elejtette a serpenyőt. Igen, a ruha drága volt, de abból a pénzből vette, amit a bérlőktől kapott a saját üzletközpontjából.
– A fiam teljesen meghibbant! – folytatta Szeréna. – Ha nem lenne ő, ez a nő valószínűleg az utcán élne. Nincs rendes végzettsége, nincs normális munkája…
Kriszta keze dühében remegett. Két diplomája volt, mindkettőt kitüntetéssel szerezte. De Dani megkérte, ne mondja el az anyjának – mert az lenézte az „túl okos” nőket.
Szeréna támadásai egyre durvábbak lettek. Minden látogatása Kriszta számára egy igazi túlélőtúra volt.
– Ez a borscs ehetetlen! – fintorgott Szeréna az első kanál után. – Bezzeg az én időmben a lányok főzni tanultak, mielőtt férjhez mentek.
Kriszta ökölbe szorította a kezét az asztal alatt. Remekül tudott főzni – sőt, házasságkötésük előtt külön gasztronómiai tanfolyamra járt, hogy elkápráztassa a férjét. De anyósának semmi sem volt elég jó.
Ahogy közeledett a házassági évfordulójuk, Kriszta elhatározta, hogy meglepi Danit. Titokban lefoglalt egy kéthetes utat egy luxusszállodába Törökországban – az első külföldi nyaralásuk lett volna együtt.
A jegyeket elrejtette az íróasztal fiókjába, és elmosolyodott. Talán ezután az utazás után Szeréna néni megváltoztatja a véleményét. Vagy… talán még ennél is rosszabbra fordul minden.
Aznap este, amikor Dani hazaért, Kriszta észrevette az arcán a feszültséget. Csendben vacsoráztak, míg végül a férfi megszólalt:
– Tudod, ma hívott anyám… – kezdte óvatosan.
Kriszta megmerevedett. Minden alkalommal, amikor Dani beszélt az anyjával, utána elhidegült tőle.
– Azt mondta, megemelték a lakbérét… Most nehezen fogja kifizetni a számlákat.
– És mit javasol? – kérdezte Kriszta, bár már sejtette a választ.
– Talán segíthetnénk neki… Tudom, hogy mi sem állunk túl jól anyagilag, de mégis… ő az anyám…
Kriszta döbbenten nézett rá. Az anyósa hazudott, hogy manipulálhassa a fiát.
– Dani, én… – próbált válaszolni, de hirtelen hangos kopogás szakította félbe.
Szeréna néni állt az ajtóban, és még csak nem is vette le a cipőjét.
– Ó, itt vagytok! – kiáltotta, és egyenesen a konyhába sétált. – Tudtam, hogy vacsoráztok.
– Anyu, mi történt? – kérdezte Dani.
– Elzárták a vizet a lakásomban. Felújítás van. Néhány napig itt fogok maradni! – jelentette be, és ledobta a táskáját az asztalra.
Kriszta úgy érezte, minden összeomlik. Holnap lett volna az évfordulójuk, holnapután pedig indultak volna Törökországba.
– Szeréna néni, talán… – próbálta Kriszta.
– Talán mi? – vágott közbe a nő megvetően. – Azt akarod mondani, hogy nincs jogom a fiam házában maradni?
– Anyu, kérlek, nyugodj meg… – próbálta Dani csillapítani.
– Nyugodjak meg?! Tudtam én, hogy meg akarsz szabadulni tőlem! Látod, kivel nősültél össze?
– Elég legyen, anyu… – sóhajtott Dani.
– Nem, nem elég! Itt maradok, és megtanítom, milyen az igazi feleség!
Kriszta kétségbeesetten félrehúzta Danit.
– Holnap van az évfordulónk – suttogta halkan. – Meglepetést szerveztem…
– Mi lehet fontosabb az anyámnál? – szakította félbe a férfi.
Kriszta némán állt, ráébredve: minden, amit eddig elviselt, hiábavaló volt.
– Tudod mit? – mondta ridegen. – Ha úgy gondolod, hogy ő több joggal van ebben a lakásban, mint én… akkor menjetek.
– Tessék?! – nézett rá döbbenten Dani.
– Jól hallottad. Vidd el anyádat, és költözzetek ki az én lakásomból.
– Nem tehetsz ki minket!
Kriszta odament az íróasztalhoz, elővette az iratokat, és a férje kezébe nyomta.
– Olvasd el alaposan. Ez a lakás az én nevemen van. Nincs jogod itt élni, ha én nem engedem.
Dani átlapozta a papírokat, elsápadva.
– De hát…
– Elég volt.
Másnap reggel Kriszta felöltözött elegánsan, de határozottan, és bement az irodájába. A szívében még sajgott a tegnap este fájdalma, de most már nem volt visszaút. Átnézte a szerződéseket, elővette a megfelelő nyomtatványt, és aláírta a kilakoltatási értesítést – címzett: Voronova Szeréna.
A dokumentum elküldése után csak ült a székében, és hallgatta a csendet. Furcsamód nem érzett bűntudatot. Évek óta tűrte az anyósa sértegetéseit, Dani közönyét, az állandó megaláztatást. Most először érezte, hogy kézbe vette az életét.
Egy órával később dörömbölés hallatszott az ajtón. Kriszta kinyitotta, és ott állt Szeréna néni, az arca vörös, szemei villámokat szórtak.
– Hogy képzeled?! – kiabálta. – Kilakoltatási értesítés?! Ez valami vicc?
– Nagyon is komoly – válaszolta Kriszta higgadtan. – Holnap reggel tízig el kell hagynod az ingatlant. Az én ingatlanomat.
– Az én fiam felesége vagy! Hogy mersz így bánni velem?!
– Többé nem vagyok a felesége – mondta Kriszta csendesen. – Már aláírtam a válókeresetet is. A papírokat Dani még ma megkapja.
– Te őrült vagy! – förmedt rá Szeréna. – Azt hiszed, ezzel győztél?
– Nem érdekel a győzelem – felelte Kriszta. – Csak végre békét akarok. Magamtól. Az életemtől. És tőled is.
Szeréna feldúltan elviharzott, és másnap valóban elhagyta a lakást – de nem hagyta annyiban. Elkezdte hívogatni Danit, zokogott, fenyegetőzött, hogy bíróságra megy, hogy „ezt még megbánják”. Dani azonban nem válaszolt. Úgy tűnt, végre megértette, mennyire elrontott mindent.
Az elkövetkező hetek csendben teltek. Kriszta egyedül maradt, de nem magányosan. Naponta látogatta a bevásárlóközpontját, ellenőrizte a bérlőket, belemerült a munkába. Az egyik reggelen, miközben a pékség új kínálatát kóstolta, az egyik eladó, egy kedves negyvenes férfi, Lajos, rámosolygott.
– Maga mindig ilyen céltudatos? – kérdezte játékosan.
Kriszta elmosolyodott. – Mostanában kezdtem el az lenni.
– Jó látni egy nőt, aki tudja, mit akar.
– Azt hiszem, sokáig csak másoknak akartam megfelelni. Most már inkább magamnak.
A beszélgetésük könnyedén folytatódott, és Kriszta úgy érezte, mintha valami új kezdődne. Lajos udvarias volt, figyelmes, nem akart rátelepedni. Csak ott volt. Idővel egyre többször sétáltak együtt az üzletsoron, egyre hosszabbakat beszélgettek.
Egyik este Lajos megkérdezte:
– Szeretnél egyszer eljönni velem egy kávéra? Nem mint üzletasszony, csak... mint nő.
Kriszta elmosolyodott. – Azt hiszem, ideje lenne újra kinyitni a szívem.
Ez nem volt szerelem első látásra. Inkább egyfajta megnyugvás. Mintha az élet finoman azt mondta volna: „Látod? Van tovább. Sőt, van jobban.”
Közben Dani is próbálkozott. Küldött egy hosszú e-mailt, amelyben bocsánatot kért. Leírta, hogy most látja csak igazán, mennyire elnyomta Krisztát, mennyire hagyta, hogy az anyja uralja a házasságukat.
„Túl késő,” – válaszolta Kriszta.
„Tudom. De köszönöm, hogy legalább most válaszoltál.”
Kriszta nem haragudott már. Csak továbblépett. Az évfordulóra végül egyedül utazott el Törökországba. Nem, nem egészen egyedül. Magával vitte azt az új nőt, akivé vált – erős, független, méltóságteljes.
Egyik reggel, a tengerparton ülve, kinyitotta a naplóját, és ezt írta bele:
„A fájdalom megtanított szeretni magam. És ez volt a legnagyobb ajándék.”
Egy év telt el azóta, hogy Kriszta kilépett abból az életből, amit addig úgy hitt, örökké fog tartani. A naptár éppen március nyolcadikát mutatott – a nőnapot. Kint a tavasz még csak óvatosan bontogatta szirmait, de Kriszta szívében már nyár volt.
A bevásárlóközpontja azóta új szárnnyal bővült, és egy kis kávézót is nyitott benne – „Kriszta Sarok” néven. Nem volt hivalkodó, de otthonos, tele könyvekkel, növényekkel és sok mosollyal.
Lajos ott dolgozott, mint üzletvezető. Ő volt az első férfi Kriszta életében, aki nem akart belőle többet kivenni, mint amennyit ő önként adott. Nem voltak nagy szavak, csak csendes jelenlét. Támogatás. Társaság. És nevetés, rengeteg nevetés.
Egy reggel, miközben Kriszta a pultnál kavargatta a tejeskávéját, Lajos odalépett hozzá, és halkan megszólalt:
– Tudod, egy éve ilyenkor még csak távolról figyeltelek.
– És mit láttál? – kérdezte Kriszta, félrebillentett fejjel.
– Egy nőt, aki elbújt a mosolya mögé. Most meg egy nőt látok, aki ragyog. Mindenféle bujkálás nélkül.
Kriszta elnevette magát. – Megint bókolsz. A végén még megszeretlek.
– Már megszerettél – válaszolta Lajos egy huncut mosollyal.
Kriszta elhallgatott. Nem mondta ki, de tudta: igaza van. És ez nem volt ijesztő – sőt, talán először érezte, hogy a szíve tényleg szabad. Úgy szabad, hogy képes újra szeretni.
Közben Dani sorsa is változott. Az elválás után még hónapokig próbálta elérni Krisztát, de egy idő után feladta. Végül elköltözött egy másik városba, és visszatért a munkába. Hallott róla Kriszta közös ismerősöktől – azt beszélték, jó irányba indult el. De többé nem próbálta megkeresni őt. Talán végre megértette, hogy a szerelem nem elég, ha nem jár együtt tisztelettel.
Szeréna néni? Nos, ő természetesen nehezen viselte, hogy elveszítette az irányítást a fia és a „ház felett”. Egy ideig mindenkit hibáztatott – Krisztát, Danit, a világot. Végül azonban rájött: egyedül maradt. Egyre kevesebbszer hívta fel a fiát. Talán ráébredt, hogy az anyai szeretet nem parancsokat, hanem öleléseket jelent.
Egy különös véletlen folytán egyszer betért Kriszta bevásárlóközpontjába. A régi menye épp egy bérlővel beszélgetett, magabiztosan, nyugodtan, sugárzó kisugárzással. Szeréna megállt pár méterre, figyelte, aztán sarkon fordult. Egyetlen szót sem szólt. De a távozó léptei lassúbbak voltak, mint érkezéskor.
Aznap este Kriszta és Lajos a kávézó zárása után egy palack borral ültek ki a tetőteraszra. A város fényei alatt minden valahogy egyszerűbbnek tűnt.
– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Lajos.
– Persze – felelte Kriszta.
– Ha egy éve valaki azt mondja neked, hogy ez lesz belőle… elhitted volna?
Kriszta elgondolkodott.
– Akkor azt hittem, minden romokban van. Most már tudom, hogy a romokból lehet új otthont is építeni. Csak nem mindig azokkal, akikkel eredetileg terveztük.
Lajos bólintott. – És mit szeretnél még építeni?
Kriszta elmosolyodott. – Talán egy új fejezetet. Egy lassú, őszinte történetet. Nem tündérmesét. Hanem valami igazat.
Lajos megfogta a kezét. – Én benne lennék abban a történetben.
– Akkor írjuk együtt – suttogta Kriszta.
És valóban: egy új történet kezdődött azon az estén. Nem volt benne sem kastély, sem herceg. De volt benne két ember, akik már tudták, kik ők, mit akarnak – és mit nem hajlandóak többé eltűrni.
**
A boldogság néha nem az, amikor minden tökéletes – hanem amikor végre elég erősek vagyunk kilépni abból, ami nem az.