Az alábbi tanulságos történetet Tünde osztotta meg velünk:
“Két örökmozgó kisfiam van, az egyik nyolc, a másik öt éves. Mindkettő igazi imádnivaló rosszcsont… Állandóan szaladgálnak, csatatérré változtatják a lakást.
Volt, hogy a kedvenc lámpám végezte a padlón, egyszer pedig a telefonom az akváriumban.
Az persze hagyján, hogy a mi lakásunkat leamortizálják a lurkók, de mikor vendégségben vagyunk, állandóan azon aggódom, ott mit tesz majd tönkre ez a két szeleburdi… Mindig a lelkükre kötöm, hogy nagyon vigyázzanak, és ne verjenek le semmit.
A minap anyósoméknál voltunk. Elöljáróban annyit, hogy kész szerencse, hogy anyósom szokva van a gyerekekhez – csak neki van négy(!) fia, mindenhol unokák, akik edzésben tartják…
Anyósom tündéri volt, süteménnyel és kakaóval várta a gyerekeket. Sőt, mindenki kapott még egy üveg mézet is! Ők persze hozzá is láttak a majszoláshoz, én pedig kimentem segíteni a konyhába. Férjem kint volt papával a kertben, szóval a két gyerkőc egyedül maradt.
Egyszer csak robaj, majd kisvártatva a nagyobbik csemetém, Bence sírva rohan a konyhába. Kiderült, annyira vigyázott, hogy ki ne öntse a kakaót, hogy helyette a mézet ejtette le. Egyenesen a nagyi kedvenc szőnyegére.
Bementünk felmérni a kárt.
Csurom méz volt az egész szőnyeg. A kisebbik addigra már össze is járta. Folyt a ragacs mindenfelé.
Bevallom, én lefagytam, szólni se nagyon tudtam, mert ilyet még nem láttam.
És ekkor olyan dolog történt, hogy talán még egy könnycsepp is kiült a szemembe, pedig nem vagyok egy érzelgős fajta!
Anyósom ugyanis először is megölelte Bencét! Nem kiabált, nem szörnyülködött. Aztán így szólt:
„Semmi baj, Kicsim, maradt még méz elég, rögtön kapsz egy másikat!”
Értitek?! Nem őrjöngött a szőnyeg miatt, arra figyelt, hogy Bence ne legyen szomorú.
Ekkor értettem meg: a tárgyak csak tárgyak, szeretteink, barátaink azok, akiket óvni kell, hisz belőlük nincs még egy!!!
