Kata egy csendes magyar faluban nőtt fel, ahol mindenki ismert mindenkit, és az élet lassan, de biztosan haladt előre. Egy takaros, régi parasztházban élt a szüleivel: édesanyja, Irén, korábban irodalomtanárként dolgozott a helyi általános iskolában, míg édesapja, István, kisebb gazdaságot vezetett, zöldséget és gyümölcsöt termesztettek. Bár nem dúskáltak a javakban, otthonuk mindig tele volt melegséggel, szeretettel és nevetéssel. Kata egyke volt, már egészen kicsi korától besegített a ház körül – hol a földeken, hol a piacon, de az iskolát sem hanyagolta el. Bár nem volt kitűnő tanuló, mindig lelkiismeretesen készült, tisztelettudó volt a tanárokkal, és szerette a könyveket.
Miután leérettségizett a közeli város gimnáziumában, hazatért a faluba, és munkát vállalt a helyi kisboltban. A bolt egy apró épület volt a falu szélén, ahol minden volt: kenyér, tej, cukor, édesség, szóda, gyufa – a falubeliek számára ez volt a „mindenes” üzlet. Kata gyorsan beletanult a munkába, kedves volt a vásárlókkal, mindig volt egy jó szava mindenkinek. A falu lakói – legyenek rokonok, barátok vagy csak régi ismerősök – mind szerették őt, tisztelték a szorgalmáért és nyíltságáért.
Így ismerte meg Pétert, aki néhány kilométerrel arrébb, egy eldugott benzinkútnál dolgozott. A kút korábban alig szolgált valamire: két régi töltőoszlop, egy kicsi iroda, meg egy lepukkant WC. A tulajdonos azonban úgy döntött, kicsit fejleszt rajta – lett belőle kávézós megálló, ahol a hosszú útról érkezők is pihenhettek. Péter ott dolgozott mindenesként: tankolt, kasszázott, takarított. Rendkívül megbízható és kitartó ember volt, bár Kata eleinte alig tudta, mivel is foglalkozik pontosan – csak annyit látott, hogy mindig dolgozik, mindig elfoglalt, és valahogy mindig mosolyog.
Ahogy teltek a hónapok, egyre gyakrabban találkoztak. Péter néha beugrott a boltba egy gyors harapnivalóért vagy egy kávéért, Kata pedig mindig ott volt a pult mögött, és elbeszélgettek pár percet. Ezek a rövid beszélgetések idővel mélyebb érzelmeket ébresztettek mindkettejükben. Kata szíve hevesebben vert, ha megpillantotta Pétert a nyikorgó biciklijén vagy a céges furgonban. Péter pedig észrevette magán, hogy valahányszor meglátja a bolt világító kirakatában Kata mosolyát, különös melegség önti el.
Nem is kellett sok idő, és összeházasodtak. A falu népe nem lepődött meg, mindenki tudta, hogy egymásnak lettek teremtve. Szerény, de szívhez szóló esküvőjük volt: a legközelebbi rokonok, pár barát, házi koszt, néptánc, és egy házi készítésű fehér krémes torta rózsaszín cukorvirágokkal. Mindenki boldog volt, különösen Kata, aki azt érezte, végre a helyére került.
Néhány hónappal később jött a nagy hír: Kata várandós lett. Péter szó szerint szárnyalt az örömtől – minden este beszélt a még meg sem született babához, suttogott a pocaknak, és Kata szinte újra szerelmes lett férjébe ezekért a gyermeki, megható gesztusokért. Az egész család örömmámorban úszott. Irén, Kata anyja, újra életre kelt, és már elkezdte horgolni a kis sapkákat meg kiszabni a pelenkákat.
És akkor jött a hirtelen csapás.
Egy tűzeset Péter munkahelyén – a meghibásodott elektromos rendszer miatt – teljesen átrendezte az életüket. Péter odaveszett a tűzben, több kollégájával együtt. A hír olyan váratlanul és kegyetlenül érkezett, hogy Kata először nem hitte el. Azt gondolta, hogy valami félreértés, egy másik Péterről lehet szó, biztos rossz adat került nyilvántartásba. De az igazság hamar kiderült. A fájdalom és a kétségbeesés teljesen megbénította.
Szülők, rokonok, szomszédok próbálták tartani benne a lelket, de Kata már csak árnyéka volt önmagának. Aludni sem tudott, enni sem bírt, sírt, némán bámulta a semmit. A terhesség, amit addig csodaként élt meg, most már inkább félelmetes, kilátástalan teherként nehezedett rá.
Irén, az édesanyja, ezt mondta neki egy este, mikor Kata újra a földre rogyva zokogott:
– Kislányom, tudom, hogy semmi nem lesz már olyan, mint volt. De benned ott van az ő gyermeke. Az a kis élet ott a pocakodban – ő lesz a kapaszkodód, az új értelmed. Péter biztosan azt akarná, hogy erős legyél.
Kata csak némán bólintott, miközben könnyek szántották arcát.
Néhány hónappal a tragédia után megszületett a kisbaba – egy gyönyörű, egészséges kislány. Kata a Lili nevet adta neki, mert Péter mindig azt mondta, hogy ha lányuk lesz, virágról szeretné elnevezni, „olyan tisztáról, mint amilyen te vagy” – mondta egyszer a terhesség alatt, miközben a hasához hajolt. Lili születése olyan volt, mint egy fénysugár a legsötétebb éjszakában. Amikor Kata először megfogta őt, nem bírt megszólalni – csak sírt. De most először nem a veszteségtől, hanem attól a hatalmas, mindent elsöprő szeretettől, ami Lili kis teste iránt támadt benne.
Ahogy teltek az évek, Lili egyre különlegesebb gyereknek bizonyult. Már háromévesen úgy kérdezett, mint egy kis filozófus. Egyszer az udvaron sétálgatva Kata fejére mutatott, és azt kérdezte:
– Anya, ha apa már a csillagok között van, akkor ő most néz minket?
Kata megállt, és lassan válaszolta:
– Igen, Lilikém. Biztosan figyel minket, és büszke rád.
Lili négyéves korára már olvasni próbált, és saját kis „matekfeladatokat” talált ki a reggelizőpelyhes dobozokon lévő számokból. Irén, a nagymamája, mindig csak hümmögött:
– Ez a gyerek különleges, Kata. Nem láttam még ilyen éles eszűt a saját osztályaimban sem, pedig volt pár „kis Einsteinem”.
Kata minden percét élvezte anyaságának, még ha néha sírva is aludt el este. Mert Péter hiányzott. Minden egyes eredmény, mosoly, első lépés… mind olyasmi volt, amit vele akart megosztani. De próbált erős maradni – Lili miatt.
Mikor Lili hatéves lett, elérkezett az iskolakezdés ideje. Kata sokat vívódott, hová írassa: a falusi kisiskolába, ahol ő is tanult, vagy egy városiba, ahol több lehetőség nyílik a tehetséges gyerekek számára. Végül a városi mellett döntöttek. Mindennapos buszozás lett belőle – 45-50 perc oda, ugyanannyi vissza, de Kata bízott abban, hogy megéri.
Az iskola jó döntésnek bizonyult. Lili hamar kitűnt a többiek közül: gyorsan tanult, érdeklődött minden iránt, és szinte mohón falta a tudást. A tanárok csodálták, de sajnos a gyerekek nem mindig. Néhány osztálytársa csúfolta őt: „okoskodó”, „stréber”, „idegesítő”. Lili próbált beilleszkedni, de érezte, hogy más. Nem a ruhája miatt, nem a származása miatt – az agya volt más.
Amikor Lili ötödik osztályba került, Kata úgy döntött, új iskolát keres. Egy nagyobb városban, jó nevű általános iskola indított speciális osztályt tehetséges gyerekeknek. Kata felvette a kapcsolatot az igazgatónővel, majd jött a felvételi – Lili természetesen kitűnően szerepelt. Így került az új osztályba, ahol találkozott Miklós tanár úrral, aki matekot és informatikát tanított, és egyben az osztályfőnök is lett.
Miklós körülbelül 45 éves lehetett – magas, kissé őszülő halántékkal, vékony szemüveggel és egyfajta nyugodt derűvel a tekintetében. Nem volt szigorú, inkább kíváncsi és lelkes – különösen, ha tehetséges diákokat látott maga előtt.
Az első órán, amikor kihívta Lilit a táblához, és a lány egy középiskolás szintű feladatot is könnyedén megoldott, Miklós megdöbbent. Megkérdezte:
– Honnan tudod ezt a módszert?
Lili vállat vont:
– Kitaláltam. Úgy tűnt, gyorsabb, mint a szokásos.
Ez volt az a pillanat, amikor Miklós tudta: ez a lány különleges.
Az órák után gyakran maradtak bent kettesben. Miklós hozott nehezebb feladatokat, Lili pedig megoldotta. Később már a csillagászat, a logika, a kvantumelmélet és filozófiai kérdések is szóba kerültek. Olyan volt, mintha a két agy egy nyelvet beszélne.
Egyik nap Lili megszólította:
– Tanár úr, anyukám ma nem tud értem jönni. Elvinne?
Miklós meglepődött. Tudta, hogy nem lenne jó, ha az emberek félreértenék – mégis, nehezen mondott nemet. Végül udvariasan visszautasította, de észrevette Lili szemében a halvány csalódottságot.
Másnap este volt a szülői értekezlet. Miklós sorolta az osztály eredményeit, értékelte a gyerekeket, és természetesen külön kiemelte Lilit. Amikor végeztek, és a szülők kezdtek eloszlani, egy nő maradt csak a teremben. Miklós odalépett hozzá:
– Segíthetek? Valami kérdése lenne?
A nő ránézett… és elsápadt.
– Péter? – kérdezte alig hallhatóan. – Te… te vagy az?
Miklós megtorpant. A nő szemei könnybe lábadtak, hangja remegett.
– Bocsánat – mondta. – A férjem… ő halt meg. De… ön… ön pontosan úgy néz ki, mint ő. Ugyanaz a testalkat, az arcvonások, még a hang is…
Ez a nő Kata volt.
Az a pillanat, amikor Kata először kimondta:– „Péter?”,mintha megfagyasztotta volna az időt. Miklós tanár úr, aki addig a magabiztos pedagógus nyugalmával irányította az estét, most zavartan állt a padló közepén, mintha hirtelen eltévedt volna egy olyan múltban, amely nem is az övé.
– Bocsásson meg, asszonyom... azt hiszem, összetéveszt valakivel. A nevem Miklós Attila.
De Kata tekintete nem engedte el. Az a tekintet, amely tíz éve már egyszer elvesztett valakit – és most újra meglátta.– Ugyanaz a tartás, ugyanaz az arc... Istenem, még a hangja is… csak kicsit mélyebb.
– Én... nagyon sajnálom, ha emlékeztetem valakire.– válaszolta Miklós halkabban, most már maga sem tudva, miért remegett a hangja.
Lili is belépett a terembe, aggodalmas arccal nézett anyjára:– Anya? Mi történt?
Kata odafordult hozzá, és csak ennyit súgott:– Semmi baj, kicsim… csak valami nagyon különös dolog történt.
Aznap este Kata nem tudott aludni. Egymás mellé rakta a régi fényképalbumból Péter képeit, és Miklós arcát próbálta felidézni. A hasonlóság már-már hátborzongató volt – de nemcsak a külső… a tekintet, a mozdulatok, még az a kis huncut félmosoly is, amit Péter a családi képeken viselt, ott volt Miklós arcán is.
Másnap írt egy üzenetet az osztálynaplóban keresztül. Semmi hivataloskodás, semmi tanár-diák szülői formalitás – csak egy egyszerű kérés:
„Tanár úr, lenne lehetőség egy személyes beszélgetésre valamikor a héten?”
Miklós válasza udvarias volt és gyors:
„Természetesen. Javasolhatom a péntek délutánt? Órák után ráérek.”
Pénteken, amikor Lili már hazament, Kata ott ült az iskolai kisasztal mellett. Miklós behozott két csésze teát a tanári szobából, leült, és csendben várt. Kata mély levegőt vett, majd belekezdett:
– Tudom, mennyire furcsán hangzott, amit azon az estén mondtam. Higgye el, nem vagyok őrült. Az a férfi, akit önre ismertem… ő volt a férjem. Meghalt tíz éve, munkahelyi balesetben. És ön... ön olyan, mintha...
Miklós nem nevetett. Nem kérdezte meg, hogy ez most egy vicc. Csak bólintott, és halkan válaszolt:
– Nekem soha nem volt testvérem, sem ikertestvérem, ha ez lenne a kérdése... Viszont… valamiért mégis úgy érzem, mintha ismerném magát. Tudom, ez abszurd, de amikor először találkoztunk, volt egy különös érzésem… mintha már jártam volna ott, ahol maguk élnek. Pedig sosem voltam a falujukban.
A csend, ami eztán következett, nem volt kellemetlen. Inkább olyan, mint mikor két ember egy elveszett dallamot próbál újra felidézni.
Miklós végül így folytatta:
– Lili… ő egészen különleges. Nemcsak az eszéért, hanem a szíve miatt is. Higgye el, sok gyerekkel dolgoztam már, de ő… mintha valami több lenne. Egy összekötő kapocs, talán.
Ezek után Miklós egyre gyakrabban járt át hozzájuk. Eleinte csak Lili miatt – házi feladat, matekversenyre való felkészítés, informatika. Aztán egyre több vacsora, közös nevetés, társasjáték, teázás a verandán. Kata lassan újra kezdett hinni abban, hogy a szívnek lehet több élete.
Lili is észrevette. Egyik este, amikor Miklós már elment, és Kata a haját fésülte lefekvés előtt, a kislány megkérdezte:
– Anya, Miklós bácsi olyan, mintha apa lenne, ugye?
Kata meglepődött a kérdésen.
– Miért gondolod ezt? – kérdezte óvatosan.
– Mert amikor rám néz, az olyan… biztonságos. Mint amikor álmodban valaki fogja a kezed. És tudod, hogy nem vagy egyedül.
Kata akkor tudta, hogy nincs mit titkolni. Egy este, amikor Lili már aludt, Miklós kezébe nyomta Péter egyik régi képét.
– Ez ő. A férjem. Lili apja.Miklós nézte a képet hosszasan. Aztán csak ennyit mondott:– Most már értem, miért hívtál először Péternek. A hasonlóság… tényleg ijesztő.
Aztán letette a képet, és Kata szemébe nézett.
– De én nem Péter vagyok. És nem akarom helyette lenni. Csak... ha megengeded, szeretnék lenni az, aki most melletted van.
A válasz nem szóban érkezett. Kata lassan előrehajolt, és megfogta a kezét.
Két évvel később, egy szűk családi körben tartott kis ünnepségen Kata és Miklós kimondták az igent. A háttérben virágos fák hajladoztak a szélben, Lili pedig ragyogva állt mellettük, hófehér ruhában, egy virágkoszorúval a hajában.
A kislány azóta is zsenialitásával tűnik ki minden közegből, de ami igazán különlegessé teszi őt, az a lelke – amely egyszerre hordozza a múltat és mutat utat a jövőbe.
És Kata? Ő megtanulta: lehet az embernek két élete. Az egyik az, amit elveszített – és a másik, amit ajándékba kapott.