Az 55. születésnapomra a mostohalányom, Eszter meglepett egy váratlan ajándékkal: egy elegáns, piros kabrióval.
Ez a gesztus különösen meglepő volt, mert a kapcsolatunk mindig is feszült volt.Amióta meghalt az apja, Gábor, a kommunikációnk udvarias, de távolságtartó lett. Inkább a kötelesség érzése vezérelte, mintsem valódi érzelmi kötődés.
Aznap este Eszter meghívott vacsorázni egy kis budapesti étterembe a Margit híd közelében. Egy modern, de otthonos hely volt, gyertyafényes asztalokkal és halk zongoraszóval a háttérben.
Amikor megérkeztem, ő már ott ült. Egy halványkék blézert viselt, a haja feltűzve, a tekintete szinte zárkózott. Felállt, és odanyújtotta a kezében lévő kis kulcscsomót.
– Boldog születésnapot – mondta halkan. – Ez a tiéd.
Kezem remegett, mikor elvettem a kulcsokat. A kis medálon egy vörös kabrió képe volt gravírozva. Nem tudtam megszólalni.
– Eszter… ez… ez komoly?
– Igen – bólintott kurtán. – A parkolóban vár. Egy kis meglepetés.
A hangja inkább mechanikus volt, mint meghatott. Mintha csak kipipált volna valamit a kötelességek listáján. Mégis… ott volt benne valami, amit nem tudtam hova tenni.
A vacsora során udvariasan beszélgettünk: az időjárásról, a munkámról a könyvtárban, az ő ügyvédi karrierjéről. Semmi személyes. Már-már azt hittem, hogy az este is éppolyan lesz, mint a többi találkozásunk – távolságtartó, udvarias, hideg.
De amikor kiléptünk az étterem ajtaján, Eszter megállt a kabrió mellett – egy csillogó, piros Peugeot 308 CC volt az.
– Nézd meg a kesztyűtartót – mondta halkan.
Furcsán néztem rá, de engedelmeskedtem. Kinyitottam az ajtót, leültem, és kihúztam a kis rekeszt. Egy kis mappa volt benne, amit gyerekkori rajzokkal tömtek tele. Mindegyik rajzon egy pálcikafigura volt látható, aláírva egy szóval: „Anya”.
Megdermedtem.
– Ezek… ezek tőled vannak? – kérdeztem suttogva.
Eszter bólintott. A szeme sarka megremegett, mintha visszatartaná a könnyeket.
– Igen. Évekkel ezelőtt rajzoltam őket… még amikor Gáborral éltem, és te már a család része voltál. Elrejtettem őket, sosem mertem megmutatni.
– De miért nem? – kérdeztem, még mindig a rajzokat bámulva. A kis színes ceruzarajzok szinte kiugrottak a papírból: én voltam a játszótéren, a konyhában, a kanapén mesét olvasva.
Eszter letette a kezét a térdére, mintha a szavakat keresné.
– Mert… mindig szerettem volna úgy nézni rád, mint anyára. De… édesanyám emléke… az ő elvesztése… nem akartam hűtlen lenni hozzá. Úgy éreztem, ha téged „anyának” nevezlek, azzal elárulom őt.
Szinte belém mart a fájdalom. Lehajtottam a fejem, és csak annyit suttogtam:
– Én mindig is úgy néztem rád, mint a saját lányomra.
A következő pillanatban már sírtunk – mindketten. Nem hangosan, csak csendes, mélyről jövő könnyekkel. Eszter áthajolt a középkonzolon, és szorosan megölelt.
– Sajnálom, hogy ennyi ideig vártam – mondta a fülembe. – De most szeretném, ha tudnád: mindig is szerettelek.
– És most már tudom – feleltem. – És ez mindennél többet jelent.
Az ölelésünk nem tartott sokáig, de valami mély, évek óta bennünk feszülő fal dőlt le abban a néhány másodpercben. Amikor elengedtük egymást, Eszter szeme vörös volt, de valahogy könnyebbnek tűnt.
– Tudod – kezdte halkan, miközben megtörölte a szemét –, sokáig próbáltam magamnak bemagyarázni, hogy nincs szükségem másra. Hogy majd megoldom egyedül. De amikor nemrég elmentem apu sírjához… valami megváltozott.
– Mit éreztél? – kérdeztem óvatosan.
– Haragot. Szomorúságot. De főként bűntudatot. – Megállt, mély levegőt vett. – Mert rád sosem adtam esélyt igazán. Mindig úgy néztem rád, mint egy betolakodóra. Pedig te voltál az egyetlen, aki végig ott maradt.
Szavak nélkül fogtam meg a kezét. Nem volt mit mondani – minden ott volt a tekintetünkben. A parkolóban álltunk a tavaszi este csöndjében, a kabrió mellett, amit sosem kértem, mégis a legnagyobb ajándékká vált számomra.
– Azt hiszem… – törte meg végül a csendet Eszter –, most már készen állok arra, hogy ne csak emlékekbe kapaszkodjak. Hanem kapcsolatokba is. Élőkbe.
– És én mindig itt leszek – válaszoltam. – Mindig is itt voltam.
Mosolygott. Az a fajta mosoly volt, amit csak akkor látni valakin, ha végre letette egy rég cipelt terhét.
– Megtanítasz vezetni? – kérdezte hirtelen, játékos csillogással a szemében. – Tudod… a kabriót. Nem tudok manuális váltós kocsit vezetni.
Elnevettem magam.
– Hát persze, hogy megtanítalak! De csak akkor, ha megígéred, hogy nem hagysz cserben egy kereszteződésnél.
– Csak ha te sem – felelte nevetve, és újra megölelt.
A következő hetekben valóban tanítgattam vezetni. Minden vasárnap találkoztunk – néha korán reggel a Rákos-patak mentén, máskor a Hármashatár-hegy környékén. Az első pár alkalom kaotikus volt: az autó lefulladt, Eszter dühös lett, én túlságosan aggódtam. De aztán… valami megváltozott.
Ahogy Eszter egyre ügyesebb lett, úgy lett nyitottabb is. Egyre többet mesélt magáról, a munkájáról, a párkapcsolati nehézségeiről, és arról, hogy milyen volt egyetlen gyerekként felnőni egy erős, de zárkózott apa mellett.
– Sosem beszélt az érzelmeiről – mesélte egyik alkalommal, miközben a Lánchídon gurultunk át a naplementében. – De te… mindig próbáltál. Csak én nem akartam hallani.
– Nem baj – válaszoltam. – Most hallod. És ez számít.
Egyik vasárnap reggel egy kis dobozt hozott magával. Egy egyszerű, barna papírdoboz volt, átkötve vékony aranyszínű szalaggal.
– Ez mi? – kérdeztem.
– Valami, amit már rég el kellett volna mondanom – felelte, és átnyújtotta.
Kinyitottam. Benne egy kicsi, kézzel festett porcelánbögre volt. Rajta pálcikafigura, egy gyerekrajz-másolat. És egy szó alatta, amitől a szívem kihagyott egy ütemet: „Anya”.
– Most már hivatalos – mondta Eszter. – Nem csak a rajzokon.
Könnyek szöktek a szemembe.– Köszönöm…
– Nem. Én köszönöm – vágott a szavamba. – Hogy sosem adtad fel. Hogy nem próbáltál erőltetni semmit. Csak ott voltál. És most végre készen állok arra, hogy viszonozzam ezt.
Azóta sok minden megváltozott. Eszter nem csak a nevemen szólít, hanem gyakran rám ír csak azért, hogy elmondja, hiányzom. Néha hoz virágot, máskor csak megölel. A kabrió pedig? Nos, a kabrió a mi kis közös járművünk lett – nem csupán az úton, hanem egy újfajta kapcsolat felé is.
És minden alkalommal, amikor a kulcsot a kezembe veszem, emlékeztet: a szeretet néha csendben nő, és hosszú idő kell hozzá, hogy megmutassa magát – de ha egyszer megtörténik, nincs ennél erősebb kötelék.