Az 5 éves kislányom felhívott a munkahelyemen: „Anya elment otthonról a cuccaival, és azt mondta, várjak rád, Apa”
Tamás sosem gondolta volna, hogy a felesége egyszer csak eltűnik. De amikor az öt éves kislánya felhívja őt a munkahelyén, rémülten és egyedül, az egész világa összeomlik. Éva elment, hátrahagyva egy titokzatos levelet. Egy héttel később Tamás megtudja a nagy titkát. És ekkor szembesülnie kell az igazsággal: Éva sosem akarta ezt az életet. Ő a világot akarta.
Sosem hittem volna, hogy én leszek az a férfi, akinek a felesége egyszerűen… eltűnik.
De egy héttel ezelőtt pontosan ez történt. És ahogy megtudtam? Az öt éves kislányomtól.
Egy teljesen átlagos kedd volt. Olyan, amit az ember elfelejt, mielőtt még véget érne. E-mailek. Meetingek. Gondolkodás a vacsorán – mexikói estét terveztünk, és Éva fantasztikus tacót szokott készíteni.
Aztán megszólalt a telefonom.
Majdnem figyelmen kívül hagytam, mert épp egy végtelennek tűnő táblázattal szenvedtem, de aztán megláttam a hívóazonosítót.
Valami furcsa érzés futott végig a hátamon. Éva sosem hívott munkaidőben, hacsak nem történt valami komoly. Általában csak üzenetet küldött, kérve az ilyenkor szokásos dolgokat.
Hozz kenyeret, kérlek, Tamás!Anna és én palacsintát kívánunk. Hozzak tésztát hozzá?
A telefonom tovább csörgött.
Felvettem.
– Szia, Évi – kezdtem.
De nem a feleségem hangját hallottam meg a vonal másik végén.
Valami apró, törékeny hang szólalt meg.
Mély levegőt vettem, a székem hátracsúszott, ahogy felálltam.
– Anna? Drágám? Miért hívsz? Minden rendben? Hol van anya?
– Elment – mondta a kislányom egyszerűen.
A pulzusom felgyorsult.
– Mit értesz azalatt, hogy elment? Anna?
– Elvitte a nagy bőröndjét, tudod, azt, amiben mindig Bogi, a cicánk alszik. Meg pár ruhát is vitt.
Anna szipogott. A háttérben hallottam Bogi panaszos nyávogását.
– Nagyon szorosan megölelt, és azt mondta, várjak rád.
A kezem szorosan a telefonom köré fonódott.
– Mondott bármit, hova megy?
– Nem… csak azt, hogy legyek nagy lány.
A levegő hirtelen túl sűrűnek tűnt, mintha nem kapnék rendesen levegőt.
– Figyelj rám, kicsim. Maradj ott, ahol vagy, rendben? Rögtön hazamegyek. Ne menj ki az utcára. Mindjárt ott leszek.
Őszintén szólva, alig emlékszem arra, hogy hogyan jutottam el az autómig. Csak arra a süket csengésre a fülemben, ami végigkísért, ahogy a gázpedált lenyomva szinte repültem hazafelé.
Mit tett Éva?
Amikor beértem a házba, olyan erővel téptem fel az ajtót, hogy az nekicsapódott a falnak.
A ház üres volt. Nem csak üres – üreges. Mintha egy árnyék lenne csupán abból az otthonból, amit ismerünk.
Hogyan hagyhatta itt Annát?
A kislányom a kanapén kuporgott, még mindig pizsamában, a plüss nyusziját szorongatva.
Ahogy meglátott, azonnal felpattant, és egyenesen a karjaimba rohant.
– Apa! – nyöszörögte, az apró kezeivel a pólómba kapaszkodva. – Hol van anya? Mikor jön vissza?
Végigsimítottam kócos haján. A torkom összeszorult. Nem tudtam, mit mondjak.
– Nem tudom, kincsem. De most itt vagyok, rendben?
A konyhába vittem Annát, és ekkor vettem észre azt.
Egy fehér boríték feküdt az asztalon. A nevem volt ráírva.
Leraktam Annát a földre, és már remegő kézzel nyitottam ki a borítékot.
Nem tudom ezt így tovább csinálni. Mire ezt olvasod, már messze járok. De egy héten belül megtudod, mi történt velem. Vigyázz Annára. Mondd meg neki, hogy szeretem. Mindig szeretni fogom.
Ez nem lehet igaz.
Megpróbáltam hívni őt. Kikapcsolva.
Megkerestem a barátait.
– Tamás, azt mondta, hogy egy kis időre van szüksége.
Felhívtam a munkahelyét.
– Ööö... Éva? Két hete felmondott.
Két hete?!
Tehát Éva tervezte ezt.
Miközben reggelit csinált Annának. Miközben este jó éjt puszit adott. Miközben együtt nevettünk a kanapén egy filmet nézve.
Egész idő alatt azt tervezte, hogy elhagy minket.
És én semmit sem vettem észre.
A rendőrségnél bejelentést tettem.
– Uram, egy felnőtt nőről beszélünk. Önként ment el.
– De itt hagyta a kislányát!
– Egy biztonságos helyen hagyta. Ez nem bűncselekmény, ugye? Hacsak nem gondolja, hogy a gyerek nincs biztonságban önnel?
– Természetesen biztonságban van!
És ennyi volt. Senkit sem érdekelt.
A hetedik nap.
Bekapcsoltam a tévét.
És ott volt.
Ragyogó színpadfények. Mikrofon a kezében. Az a magabiztos mosoly az arcán.
Anna tátott szájjal nézte a képernyőt.
– Anya?!
A műsorvezető bejelentette:
– Hölgyeim és uraim, következő fellépőnk egy nő, aki végre a saját álmait követi. Adjunk egy hatalmas tapsot… ÉVÁNAK!
Éva belenézett a kamerába.
Aztán énekelni kezdett.
És én rájöttem:
Ő sosem akart minket. Ő a világot akarta.
Folytatom a második részben...
A hetedik nap – a felismerés pillanata
Miközben Éva hangja betöltötte a nappalit, én csak meredtem a képernyőre.
Hét év házasság. Hét év közös élet, közös otthon, közös álmok – legalábbis azt hittem, hogy közösek. És most itt van, az egész világ előtt, mintha mi soha nem is léteztünk volna.
A közönség tombolt. A zsűritagok döbbenten figyeltek. Éva hangja erős volt, szenvedélyes, tele érzelemmel. Mintha most először lenne igazán önmaga.
Aztán a műsorvezető előrehajolt, mikrofont tartva a kezében.
– Éva, elmondanád, miért döntöttél úgy, hogy most, ennyi év után végre színpadra állsz?
Éva vett egy mély levegőt.
– Rájöttem, hogy ha most nem követem az álmaimat, akkor soha nem fogom. Egy dolog feleségnek és anyának lenni... de teljesen más érzés nézni, ahogy az álmaid lassan elhalványulnak. Már nem tudtam tovább így élni.
A közönség tapsban tört ki.
Én pedig kikapcsoltam a tévét.
Anna rám nézett.
– Apa... anya nem jön vissza, ugye?
A torkom összeszorult.
– Nem, kincsem. Nem jön vissza.
Az utolsó csepp a pohárban
Miután Annát lefektettem, a telefonom halkan rezgett az asztalon.
Egy ismeretlen számról érkezett üzenet.
"Tudom, hogy láttad."
HirdetésPersze, hogy láttam. Hogyan is ne láttam volna?
Tudtam, hogy Éva az. De mégis mit akart mondani? Hogy sajnálja? Hogy reméli, megértem?
Néhány másodpercig csak bámultam a kijelzőt, majd válaszoltam.
"Miért nem mondtad el, Éva?"
Hosszú szünet. Aztán végre megérkezett a válasz.
"Mert tudtam, hogy megpróbálnál visszatartani."
Elöntött a harag.
"És Annát? Ő nem számít? Ő is csak egy akadály volt az álmaid útjában?"
Megint hosszú csend.
"Soha nem akartam bántani őt. Szeretem őt. De nem tudtam ott maradni."
Ekkor értettem meg.
Éva nemcsak engem hagyott el. Őt is.
A saját lányát.
És ekkor hoztam meg a végső döntést.
Elengedni valakit, aki sosem akart maradni
Éva az egész világot akarta. És ezt meg is kapta.
Én viszont már tudtam, hogy mi az igazán fontos.
Másnap ügyvédhez mentem, és beadattam a válókeresetet.
Kizárólagos felügyeleti jogot kértem Annára.
Nem vártam semmire. Nem reméltem, hogy Éva visszatér. Nem volt értelme olyasvalaki után futni, aki sosem akart maradni.
Mert nekem már nem az volt a fontos, hogy Éva mit akar. Nekem Annára kellett koncentrálnom.
Az élet megy tovább
Egy hónappal később Anna a konyhapulton ült, kis lábait lógázva, miközben gofrit sütöttünk.
A levegőben vaj és vanília illata szállt.
Anna figyelte, ahogy szirupot öntök a tálba.
– Apa... anya tényleg nem fog visszajönni? – kérdezte halkan.
Lassan letettem a szirupos üveget, és ránéztem.
– Nem, kincsem. Nem fog.
Néhány másodpercig hallgatott, majd az ujjával apró mintákat rajzolt a lisztbe a pulton.
– Én csináltam valamit rosszul?
A szívem megszakadt.
– Nem, Annácska. Soha nem te voltál az oka. Nem is én. Anyának volt egy álma, és azt választotta. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeretett minket. Csak... más utat választott.
Anna bólintott.
– Te még mindig szereted anyát?
Hosszú csend után válaszoltam.
– Igen, de téged jobban szeretlek.
A gofrisütő hangosan jelzett, jelezve, hogy kész az első adag.
– Akkor rakhatunk rá extra csokit? – kérdezte Anna egy kis mosollyal.
Elnevettem magam.
– Amennyit csak akarsz.
Befejezés
Éva talán megkapta az álmait. De mi is megkaptuk a miénket.
Nyugalmat. Biztonságot. Szeretetet.
És ez volt az egyetlen dolog, ami igazán számított.
