Magányos volt a halála, hiába vettük körbe sok-sok év kihagyás, gyűlölködés és vita után, hiába bocsátottam meg neki mindent, a törődés hiányát, hogy mindig idegen maradtam a számára, hiába bocsátotta meg nekem, hogy egyszer nekiestem, ütöttem-vertem, és azt kiabáltam, nem vagy az apám! – Szelfibojkott sorozatunkban Hidas Judit írását olvashatják.
Minden halál más. Az övé száraz volt és csendes.
Ülök mellette a teraszon. Egy nyugágyon fekszik, a lába kockás takaróba bugyolálva, de még így is borzong a hidegtől. Késő tavasz van, a levegő szokatlanul hűvös, különösen annak, aki nem tud mozogni, és az életét az elektromos fotel és a teraszon lévő napágy közötti néhány lépés teszi ki. Pedig ez még maga volt a világ ahhoz képest, hogy nem sokkal később már lábra sem tudott állni. A sípcsont, mint a kés pengéje, átmetszette a papírvékony bőrt, amely ráfeszült. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen éle van, hogy a hús ennyit eltakar.
Nézem őt a nyugágyon, könyvekről beszélgetünk. Amióta pár hónapja beteg lett, egymás után olvassa a kortársakat, hordom neki ötösével hetente a jobbakat, mindent ismerni akar, ami az utóbbi években kimaradt. Mindig ez volt köztünk a legmélyebb kapocs, irodalom, film, színház, képzőművészet. Vele voltam először kiállításokon, zagyva installációkat próbáltunk megfejteni a Műcsarnokban tizenéves koromban, otthon a polcok könyvekkel és hanglemezekkel voltak tele, Giotto és Bosch szenvedő, brutális alakjait nézegettem sokszor albumokban, amikor még olvasni is alig tudtam.
A zenéit kevésbé hallgattam. A gyűjteménye a szobájában állt, abc szerint szigorú rendben, precízen műanyag tokba rakva. Tilos volt hozzányúlni bármihez is. Csak titokban vettem elő egy-egy lemezt, aztán visszacsempésztem a helyére. De néha elfelejtettem visszazárni a lemezjátszó kart rögzítő gyűrűt, akkor odahívott magához, rám nézett, és én úgy éreztem, feneketlen kútba zuhanok, elnyelnek azok a fekete szemek.
Semmit sem szeretett kölcsönadni, sem ruhát, sem könyvet, sem lemezt, néha eldugott egy kis édességet is magának, hogy csak az övé legyen. Magából sem adott kölcsön semmit, közöttünk élt, mégis egyedül, sziget volt, ahova csak néha mehettem be, látogató voltam, mint bárki más, aki csak egy-egy csücsköt nézhetett meg, és ha véletlenül tiltott területre tévedtem, úgy taszított onnan ki, mint egy totális idegent. Vad tájak laktak benne. És én sosem tudom már meg, mit őrzött ennyire.
Pusztító volt, félelmetes, kiismerhetetlen, mégis ő volt számomra a minden. Tőle kaptam a legfontosabbat, irodalom, művészet, törekvés a világ és benne önmagam megértésére mindenek felett.
Valami mégis hiányzott, kibírhatatlanul, kegyetlenül. Szűk térbe voltam zárva, mintha rám csukták volna a lemezjátszó karon a gyűrűt, moccanni sem bírtam, csak kívülről néztem a világot, amely szélsebesen rohant el mellettem. Majdnem egy fél élet telt el gyilkos tehetetlenségben, és én hiába üvöltöttem, dörömböltem, nem hallotta senki sem.
Sosem bátorított. Azt mondta, mielőtt még bármibe belefogtam volna, hogy nem lehet mindenki tehetséges. Később az iskolában is sokszor hallottam ezt. Merjünk kicsik lenni. Nálunk így szokás támogatni a gyerekeket, nem szokás magunkévá tenni az életet, az alkotás, a cselekvés mások dolga, nem része a mindennapoknak, valahol fent művelik a Parnasszuson, a kiváltságosok ügye, a többiek pedig csendben tűrnek, és felzabálja a húsukat a gyűlölet.
Nem csinált semmit egész életében. Adta-vette a lemezeket, utazgatott, nézelődött, olvasott és zenét hallgatott. Kívülről figyelte az életet, az életét, szenvtelenül, mint a gombostűre szúrt bogarat a gyerek, a saját halálát is csak nézegette, csendesen ült a teraszon a nyugágyban, vagy a nappaliban az elektromos székben, aztán amikor beköszöntött a nyár, már csak feküdni tudott, egy darabig még tornáztatta pálcikavékony lábát, aztán már azt is másnak kellett, és ő csak üvöltött a fájdalomtól, ha rosszul mozgattuk meg.
De sosem panaszkodott, sosem omlott össze, csendesen tűrte, amit rámért a sors, és megint ott volt körülötte az a megfejthetetlen titok, vajon mire gondol, mit érez, mi fáj neki, merre tart most a lelke, vajon gyötri-e, amit elmulasztott egész életében?
Magányos volt a halála, hiába vettük körbe sok-sok év kihagyás, gyűlölködés és vita után, hiába bocsátottam meg neki mindent, a törődés hiányát, hogy mindig idegen maradtam a számára, hiába bocsátotta meg nekem, hogy egyszer nekiestem, ütöttem-vertem, és azt kiabáltam, nem vagy az apám! Mert nem volt az, csak papíron, egyébként szélnek eresztett a nagyvilágba, majd lesz veled valami, te lány, megoldod ezt, hiszen ma már nem kell vigyázni a lányokra, tökösen megállod úgyis a helyed ebben a nagy egyformaságban. Ezzel is mire mentünk. Egyformák lettünk az elhagyatottságban, megkaptuk a kiszolgáltatottságot, mint jussot, és azt hisszük, ha hangosabban üvöltünk, követelőzünk, vadabbul gyűlölünk, akkor elérjük, amire vágyunk.
Sosem értette, mit akarok tőle. Mindig a kemény nőket szerette, akikre azt hitte, nem kell vigyázni, akik nem mutatták ki, mi fáj nekik, akik nem akartak függni tőle, hiszen ő sem függött senkitől, rá se kellett vigyázni, hangoztatta sokszor, akkor másra miért kéne. Erre volt a legbüszkébb, ő, ’68 szabad fiatalja, az örök hippi, nem függött senkitől, se nőktől, se gyerektől, se államtól, se munkahelytől. Ez volt az élete fő műve.
És akkor beteg lett. A rák fél év alatt vitte el. Felzabálta a csontokat, és ő egyre kisebb és öregebb lett, segítség nélkül mozdulni sem tudott. Mint a nagyanyám 92 évesen. Pedig ő csak 68 volt.
Július elsején töltötte be. Csokitortát vittem neki, meglepetés volt, mint ahogy az is, hogy elmegyek hozzá azon a napon. Már csak a fejét tudta megemelni, megfogta a kezem, az arcán patakokban csorogtak a könnyek, és olyan hálásan nézett rám, mintha a világot tettem volna a lába elé.
Mire volt jó mindez, kérdeztem magamban, mert a számon nem jött ki a szó, miért nem jöttünk rá korábban, miért műveltük ezt, ki akarta, hogy így történjen? Adni sosem akartál, csak kapni, semmiért egészen, vajon mitől féltél, özönlöttek a kérdések, miközben már nekem is csorogtak a könnyeim. Apa, miért nem tudtál sosem így rám nézni, így fogni a kezem, magadhoz ölelni? A lényeg olyan egyszerű, rátalálni mégis olyan nehéz.
Ülök az ágya mellett a nappaliban, amely még a forró nyár közepén is hűvös és sötét. Fogom a kezét. Jéghideg.
Nyugodjék békében.
Hidas Judit
(a fotó az esküvőmön készült 2007-ben, a szöveg 2015-ben jelent meg a Literán, és később a Boldogság tízezer kilométerre című novelláskötetemben Csokitorta címmel, és ebből íródott a Nem vagy többé az apám című regényem)
