Iván Mária zihálva riadt fel az éjszaka közepén. Homloka verejtékben úszott, szíve úgy kalapált, mintha versenyt futott volna. Álmában újra hallotta Zalán hangját – élesen, tisztán, kétségbeesetten:
– Anya… a föld alatt vagyok… Élek… Segíts!
Mária remegő kézzel kapcsolta fel az éjjeli lámpát, és leült az ágy szélére. Már harmadszor álmodta ugyanazt ezen a héten. És minden alkalommal egyre valóságosabbnak tűnt. Nem volt ez egyszerű álom. Valami több. Valami, amit nem tudott figyelmen kívül hagyni. Valami, amit egy anya a szívében érez meg – ott, ahol az ész már tehetetlen.
Reggel, karikás szemekkel, mély elszántsággal tért vissza a megyei hadkiegészítő parancsnokságra. Nem érdekelte többé a formaság, a semmitmondó magyarázatok, a vállvonogatás.
– Szeretném megkapni minden részletes információt a fiam eltűnéséről – jelentette ki határozottan a pultnál álló tisztnek. – Pontosan hol volt a bevetés? Melyik egységgel? Kik voltak a társai?
– Asszonyom… Ivánné… Értjük a fájdalmát, de…
– Nem, maga nem érti! – csattant fel Mária. – Ha értené, akkor nem próbálna elhallgatni semmit. A fiam él. Érzem. És szüksége van rám!
A tiszt hosszan nézett rá. Aztán nagyot sóhajtott, és bement egy hátsó irodába.
Tíz perccel később egy nevekkel ellátott papírt csúsztatott Mária elé.
– Itt van a századparancsnok neve. Varga Károly százados. Ő vezette a csapatot a Donbász régióban. Talán ő tud többet mondani.
Mária még aznap délután vonatra ült.
Az utazás hosszú és nyomasztó volt. Ahogy a vonat zötyögött előre, a megszokott magyar táj lassan háború sújtotta, rideg és sebesült vidékké változott. Mária az ablakra hajtotta a fejét, és a fák csontvázait nézte a homályos üvegen át. Nem tudta, mit fog csinálni, ha odaér. Csak azt tudta, hogy mennie kell.
A kisvárosi állomáson egy őszes, negyvenes éveiben járó férfi várta. Komor tekintet, barázdált arc – látszott rajta, hogy sokat látott.
– Iván Mária? – kérdezte.
– Igen.
– Varga Károly vagyok. Jöjjön, meghívtam egy kávéra. Beszélhetünk nyugodtabban.
Egy eldugott kis presszóban ültek le, ahol a háttérben katonai rádió morajlott halkan.
– A fia… Zalán egy harckocsiban szolgált, – kezdte Károly csendesen. – Egyik bevetés során leszedték őket egy szűk völgyben. A tank felborult, majd kigyulladt. Mire odaért a mentőegység, csak füstölgő roncs maradt. A tűz erős volt. Semmilyen azonosítható maradványt nem találtunk.
– De... nem találtak semmit konkrétan, ugye? Sem csontokat, sem ruhát, sem személyes tárgyat?
– Nem. Az egész tank szinte elolvadt a hőtől. Négyen voltak benne, senkiről nincs biztos adat.
– Akkor nem bizonyított, hogy meghaltak, – suttogta Mária. – Zalán él. Mondom, hogy él! Ő maga mondta. Álmomban. Már háromszor!
A százados nem nevetett ki. Nem is sajnálkozott. Csak hosszasan, gondterhelten nézett rá.
– Tudja… ott a völgy környékén vannak régi szovjet katonai alagutak. Még a hidegháború idején épültek. Többnyire összeomlottak, de elég nagyok ahhoz, hogy valaki elbújjon bennük.
– Meg akarom nézni.
– Az öngyilkosság lenne. Az egész terület még mindig tűz alatt van. Még én sem mehetek oda engedély nélkül.
– Nem kérek engedélyt. Egy anyának nincs szüksége rá.
Aznap éjjel, abban az olcsó panzióban, amelyben Julianna megszállt, ismét álmot látott. De ezúttal még valóságosabb volt, még részletesebb. Zoltán nemcsak azt ismételte, hogy él, hanem elmondta, hol van: sötét alagutak, nedves falak, penész- és fémszag. És még valami. Egy régi kőkereszt, egy bejárat közelében.
Julianna felült az ágyban, és hangosan kimondta:
– A régi temető! A nő is említette azt a keresztet…
Már pirkadt, amikor taxit hívott, és a sofőr minden tiltakozása ellenére visszatért a faluba. Figyelmen kívül hagyta a veszélyes zónáról szóló figyelmeztetéseket, és gyalog elindult az öreg temető felé, amely egy enyhe dombon húzódott meg a faluszél közelében.
A temető elhagyatott volt, vadul benőtt sírokkal és bedőlt keresztek tömegével. A közepén, ahogy az álomban is látta, egy hatalmas, kopott kőkereszt állt, szinte teljesen benőve borostyánnal és mohával. A vésetek alig voltak olvashatók.
Julianna elkezdte körbejárni a keresztet, minden követ, repedést, mozdítható tárgyat megvizsgálva. Már egy órája kutatott eredménytelenül, amikor végre meglátta: egy lapos, vastag kőlap, részben elrejtve a növényzet alatt, néhány méterre a kereszttől. A lap szélén finoman megemelkedett a föld.
Fékezhetetlenül dobogó szívvel térdre ereszkedett, és kaparni kezdte a mohát és gazt. A kőlap alól egy szűk nyílás bukkant elő. Hideg, dohos levegő áramlott ki belőle.
– Zoltán… – suttogta, mintha máris hallaná.
Kivette a táskájából a zseblámpáját, és előrehajolt, hogy belessen. Épp elindult volna lefelé, amikor lépteket hallott a háta mögül.
– Tudtam, hogy meg fogja próbálni – mondta egy ismerős hang. – Ez túl veszélyes, asszonyom.
Szabó százados állt ott, komor arccal, de egyfajta elismeréssel a hangjában.
– Maga tudott erről a bejáratról? – kérdezte Julianna, dühösen felpattanva.
– Csak pletykákat hallottam – ismerte el Szabó. – De soha senki nem tudta megmutatni, hol van pontosan. És amit mi találtunk a környéken, az instabil, omladozó járatok voltak, tele patkányokkal és…
– A fiam ott van lent – vágott a szavába Julianna. – Tudom. Ha nem akar segíteni, legalább ne tartson vissza!
A férfi sokáig nézte, majd lassan bólintott.
– Rendben. De nem megyünk egyedül. Hoztam két katonát, akik jártasak az ilyen típusú kutatásokban. És megfelelő felszerelést is.
A járatok pontosan olyanok voltak, mint ahogy Julianna álmaiban megjelentek: sötétek, nyirkosak, rozsdás fémcsövek, betonfalak, amelyekről csöpögött a víz. A föld alatti rendszer labirintusként ágazott szét, és könnyen el lehetett volna tévedni benne.
A kis csapat lassan haladt, a falakat jelölve, hogy vissza tudjanak találni. Minden lépésnél a padló alatti mélység, az omlás veszélye és a sűrű sötétség súlyos csendje nyomta a vállukat.
– Ez már nem az a hálózat, amit korábban ismertünk – suttogta Szabó, miközben egy nagyobb terembe léptek be. – Valószínűleg valami régi irányítóközpont lehetett. Nem tudtuk, hogy ez létezik.
Az egyik katona, Péter, a poros betonpadlóra világított, majd hirtelen felkiáltott:
– Itt friss nyomok vannak. Valaki járt itt az utóbbi hónapokban!
Julianna szíve hevesen kezdett dobogni.
– Ugye megmondtam? Valaki él még idebent!
Szabó azonban próbált higgadt maradni.
– Lehet, hogy csak helyiek… vagy más katonák…
De a hangja már nem volt olyan meggyőző, mint korábban.
Ekkor halk nesz ütötte meg fülüket. Egy oldalsó, keskenyebb járat felől jött, amelyet korábban észre sem vettek.
– Zoltán?! – kiáltotta Julianna, fittyet hányva a katonák intésére, hogy maradjon csöndben. – Fiam, itt vagy?!
Csend.
Majd egy halk, alig hallható hang:
– Anya…?
A csapat egy emberként rohant a hang irányába. A járat egy kis, elhagyatott raktárhelyiségbe vezetett. És ott… ott térdelt egy sáros, rongyos, borostás férfi. Az arca beesett, a szemei karikásak, de élt. Zoltán volt az. Élve.
Mellette egy másik fiatal férfi, szintén megtépázottan: Mihály, Zoltán harcostársa.
– Anya… azt hittem, ez is csak álom – nyögte Zoltán, miközben Julianna zokogva ölelte át.
– Nem álom, fiam… soha nem volt az – suttogta Julianna.
A katonák azonnal elkezdték az ellátást, vizet és élelmet adtak nekik, miközben Szabó rádión keresztül segítséget hívott.
– Hogy… hogy éltétek túl? – kérdezte Julianna, miközben próbálta felfogni, hogy valóban itt van előtte a fia.
Zoltán rekedt hangon kezdett mesélni:
– A tankot eltalálták, de még mielőtt felrobbant volna, Mihállyal ki tudtunk ugrani. Napokig bujkáltunk, próbáltuk elkerülni az elfogást. Aztán találtunk egy lejáratot… egy omlás miatt viszont bezáródtunk.
– És ott ragadtatok… – suttogta Julianna.
– Igen… próbáltunk kijutni, de minden járat vagy beomlott, vagy az ellenséges zónába vezetett. A készleteink elfogytak. Ami volt, azt megettük. Patkányokat… rovarokat… vizet gyűjtöttünk a falakról. Aztán már csak a gondolatok maradtak.
– Minden este… – folytatta csendesen – lefekvés előtt rád gondoltam. Elképzeltem, hogy beszélek hozzád. Hogy könyörgök, találj meg.
Julianna könnyek között mosolygott.
– Meg is hallottalak, fiam. Hallottam a hívásod.
Zoltánt és Mihályt azonnal kórházba szállították. Testük gyenge volt, de életben maradtak. A vizsgálatok szerint súlyosan alultápláltak és kiszáradtak, de csodával határos módon nem szenvedtek maradandó sérülést.
Julianna minden áldott nap ott ült a kórházi ágy mellett. Fogta Zoltán kezét, olvasott neki, mesélt arról, mi történt otthon, míg ő távol volt. Néha csak csendben ült, de Zoltán mindig érezte: az anyja jelenléte tartotta életben odalent, a sötétben is.
– Anya… – szólt egyszer halkan Zoltán, miközben az ablakon át nézte, ahogy az őszi levelek táncolnak a kórház udvarán – mikor érezted először, hogy élek?
Julianna elmosolyodott.
– Amikor először álmodtam veled. Olyan világosan hallottam a hangod, mintha a szobában lettél volna. És amikor másodszor, harmadszor is ugyanez történt… tudtam. Te hívtál engem. Az anyai szív nem téved, Zoltán.
Zoltán elérzékenyült. Arcán nem volt szégyen a könnyekért – ez a harcos fiatal férfi most újra gyermek volt az anyja szemében.
– Köszönöm, hogy nem adtál fel, anya.
– Egy anya nem adja fel soha – mondta Julianna, megsimogatva fia haját. – Soha.
Egy évvel később, Zoltán már otthon lakott, a kis lakásban, ahol felnőtt. Az orvosok ugyan engedélyezték a leszerelését, de a háborús emlékek, a klausztrofóbia és az éjszakai rémálmok még mindig kísértették.
Egy őszi délután volt, amikor a konyhában ültek, Julianna teát főzött, Zoltán pedig az ablakon át figyelte a forgó faleveleket.
– Még mindig nem értem… – mondta halkan. – Hogy tudtál rám találni, amikor mindenki más halottnak hitt?
Julianna egy kicsit hallgatott, aztán leült vele szemben, kezében a két csésze teával.
– Zoltán… vannak dolgok, amik nem férnek bele az ész logikájába. A lélek mélyebb szálakkal kapcsolódik. Te minden este rám gondoltál, és én minden este éreztelek. Ez több volt, mint álom. Ez kapocs volt. Láthatatlan, de valóságos.
Zoltán megitta a teát, aztán megfogta anyja kezét.
– Sokat gondolkodtam… talán újra kéne tanulnom élni. Másképp. Többet adni másoknak. Mert én egy második esélyt kaptam. És azt nem lehet csak úgy elpazarolni.
Julianna büszkén nézett rá.
– Az élet nem csak a túlélésről szól, fiam. Hanem arról, hogy megtanulj szeretni. Adni. És te már most jó úton vagy.
Pár hónappal később, Zoltán már önkéntesként dolgozott a helyi mentőcsapatnál, segített eltűnt emberek felkutatásában. Meglepő módon ő volt a legjobb a legreménytelenebb ügyekben. Mintha megérzett volna valamit… mint annak idején az édesanyja.
Egy alkalommal, amikor egy eltűnt gyermeket kerestek az erdőben, Zoltán hirtelen megállt.
– Erre menjünk – mondta. – Nem tudom miért… de érzem.
És ott volt. Egy kisgyerek, aki már órák óta eltévedve, sírva kuporgott egy farakás mögött. A kollégái megdöbbenve néztek rá.
– Honnan tudtad?
Zoltán csak annyit felelt:
– Mert valaki egyszer engem is megtalált, amikor mindenki más lemondott rólam.
Egy év múlva, Mihály, Zoltán egykori harcostársa is visszatért. Ő pszichológusként kezdett dolgozni. A két túlélő gyakran találkozott. Csendben üldögéltek, teát ittak, néha beszéltek, néha csak néztek maguk elé.
– Tudod – mondta egyszer Mihály – amíg ott voltunk lent, én már feladtam. De te… te minden este beszéltél az anyádhoz, mintha tényleg hallana.
– Mert hallott is – felelte Zoltán mosolyogva. – És most már tudom: ez nem hit kérdése. Ez az élet.
Egy vasárnap délután, amikor a kertben ültek hármasban, Julianna, Zoltán és Mihály, a madarak csicseregtek, a nap melegen sütött. Julianna egy régi könyvet tartott a kezében – Zoltán naplóját, amit később kezdett írni a megmeneküléséről.
– Talán másoknak is segíthetnél – mondta halkan az asszony. – Megírhatnád a történeted. Hogy lássák, mit jelent, ha egy anya nem adja fel. Hogy a szeretet képes csodákat tenni.
Zoltán bólintott.
– Megírom. De azt is, hogy ne csak az anyák legyenek ilyenek. Hogy mindenki képes legyen meghallani a másikat. Mert néha a túlélés egyetlen oka az, hogy valaki… még mindig figyel rád.
Aznap este, mikor Zoltán visszatért a szobájába, felnyitotta az ablakot, és mélyen beszívta az őszi levegőt. A fák lombja lassan susogott, mintha valami régi dallamot suttogna vissza hozzá.
– Köszönöm, anya – mondta halkan. – A hangod világított az éjszakámban.
A szobában csend lett. De valahol a szív mélyén, mintha egy halk válasz érkezett volna.
– Soha nem hagylak el. Soha.
Ha tetszett a történet, oszd meg másokkal is. Mert néha egyetlen szó – „Élek” – képes hegyeket mozgatni.