– Zoltán, nézd ezt! Ez egyszerűen elképesztő!” – kiáltott fel Anikó, miközben a földre szegezte tekintetét.
Zoltán, a budapesti tudományegyetem biológusa odalépett társnőjéhez. Az erdő, ahol dolgoztak, korábban a híres-hírhedt Csernobil területén terült el – pontosabban a "Vörös Erdőnek" nevezett részen. Most, évtizedekkel a baleset után, kutatócsoportjuk engedélyt kapott, hogy feltérképezze a természet regenerálódását.
„– Ez itt... egy vadló patája?” – kérdezte Zoltán csodálkozva.
„– Igen, de figyeld meg a méretét! Ez nem átlagos... és itt van még valami.”
A talajon hatalmas, szabálytalan nyomok húzódtak, mintha egy teljes ménes robogott volna végig a radioaktív területen.
„– Emlékszel, amikor azt mondták, hogy soha nem fog újra élet lenni ezen a területen?” – kérdezte Anikó.
Zoltán bólintott.
„– Most nézd meg... Ez az erdő újra él. Sőt, talán még erősebben, mint valaha.”
A környék fái egykor rőt színűvé váltak a sugárzástól – innen a „Vörös Erdő” név. A dús erdő azonban most új életnek adott otthont. A tudósok egyre több ritka állatfajt és különös jelenséget dokumentáltak: farkasokat, hiúzokat, medvéket... és somokat. Hatalmas, emberméretű somokat.
„– Ezek a halak…” – kezdte Anikó. „– Láttam róluk felvételeket. Egyes példányok állítólag öt méter hosszúak!”
„– Az őrület,” – rázta a fejét Zoltán. „– De ezek nem mutánsok. Egyszerűen hosszú életűek, és semmi sem zavarja őket. Nincsenek halászok, nincsenek ragadozók. Csak ők és a csend.”
Az erőmű hűtőcsatornáiban még mindig élnek ezek a hatalmas somok, s ahogy a helyiek – mármint a korábbi munkások és kutatók – elmesélték, a halak rendszeresen visszajártak a kantin mögötti vízbeömlő részhez.
„– Zsófi, a helyi vezető azt mondta, hogy egyszer egy kolbászt is megettek!” – nevetett Anikó.
Zoltán elmosolyodott.
„– Ezek a somok jobban étkeznek, mint mi...”
A csapat ekkor egy elkerített ösvényre lépett, ahol mérőműszereik azonnal jelezni kezdték a sugárzást. A háttérsugárzás itt még mindig magas volt – nem halálos, de érezhető. Mégis, az élet itt új formát öltött.
„– Tudod, mit gondolok?” – kérdezte Zoltán.
„– Mondd.”
„– Talán mi emberek vagyunk azok, akik veszélyt jelentenek a természetre. Amint eltűntünk innen, az erdő fellélegzett.”
Anikó bólintott.
„– Lehet. De most itt vagyunk, hogy tanuljunk tőle – hátha egyszer végre jól csináljuk.”
A nap lenyugvóban volt, az erdőt arany fény töltötte meg. A kutatócsapat – Anikó, Zoltán, a fiatal gyakornok Bence, és az idős geológus, Irén – letáboroztak egy tisztáson. Mindenki fáradt volt, de a nap eseményei olyan izgalmasak voltak, hogy senki sem akart még aludni.
„– Irén néni, maga már dolgozott Csernobil környékén, ugye?” – kérdezte Bence, miközben a tábortűzre tett néhány ágat.
A nő lassan bólintott, és távolra nézett.
„– Akkoriban még fiatal mérnökként dolgoztam Ukrajnában. Nem közvetlenül a reaktornál, de elég közel ahhoz, hogy mindent érezzünk. Amikor megtörtént... nos, azt nem felejti el az ember.”
Csend lett. A tűz ropogott, a háttérben baglyok huhogása hallatszott.
„– De tudjátok, mi lepett meg a legjobban?” – folytatta Irén. „– Az, hogy az állatok visszajöttek. Sőt, egyesek soha nem is mentek el. Évekig figyeltük őket. A természet nemcsak túlélte, hanem alkalmazkodott.”
„– A farkasok például,” – szólt közbe Zoltán. „– A legfrissebb nyomkövetős adatok szerint ezek a példányok egészségesebbek, mint más területeken. Lehet, hogy kevesebb emberi zavarás miatt.”
„– De a sugárzás nem árt nekik?” – kérdezte Bence.
„– Nem úgy, ahogy gondolnánk,” – felelte Anikó. „– Vannak apró genetikai elváltozások, de a legtöbb állat normálisan él. Sokkal inkább az emberi jelenlét, a vadászat, a zaj ártott nekik. Most viszont békéjük van.”
Zoltán ekkor elővett egy jegyzetfüzetet.
„– Tudjátok, mit fedeztünk még fel ma? Ezt a furcsa mohafajt. Semmilyen ismert katalógusban nincs benne. Ráadásul úgy tűnik, hogy képes elnyelni a céziumot.”
„– Komolyan? Egy természetes szűrő?” – kérdezte Irén felélénkülve.
„– Igen. Ha ez igaz, és ha laborban is megerősítjük, akkor ez áttörés lehet. Talán még abban is segíthet, hogy más területeket megtisztítsunk.”
„– Mintha a természet maga keresne megoldást arra, amit mi rontottunk el,” – suttogta Anikó.
A következő reggel, amikor elindultak a mélyebb erdőrészbe, valami szokatlan történt. A Geiger-számláló elkezdett zakatolni – de nem vészesen, inkább mint egy pulzáló ritmus. A csapat egy tisztásra ért, ahol egyetlen fa állt, körülötte fura rendben elhelyezkedett kövek. Mintha valaki – vagy valami – tudatosan rendezte volna el őket.
„– Ez nem természetes...” – mondta Bence.
„– Mintha emlékezne a táj,” – suttogta Irén.
A fa törzsén különös jelek voltak, mintha égették volna őket, de nem friss tűztől – inkább valami energia nyomát hagyta rajta. Anikó lefotózta a jeleket, míg Zoltán megérintette a kérget.
„– Érzitek ezt a rezgést?”
Valóban, mintha a fa enyhén vibrált volna, mintha lélegzett volna.
„– Zoltán... ez már több mint tudomány.”
A csapat csendben állt a fák között. Talán valami régi energia, valami, amit nem értettek, de tisztelniük kellett. Valami, ami a természetből származik – de nem csak a fizikai világból.
Néhány hónappal később, Budapesten, egy konferencián Zoltán előadást tartott. A teremben több száz tudós figyelt.
„– Amikor elindultunk, arra számítottunk, hogy méréseket végzünk, talán új fajokat dokumentálunk. Azt nem gondoltuk, hogy tanúi leszünk a természet öngyógyító erejének – és annak, hogy ez az erő túlmutat a logikán.”
A dián egyetlen kép volt: a fa, a jelekkel.
„– A természet nem felejt. És lehet, hogy a válasza bölcsebb, mint bármelyikünké.”
A terem csendes volt, és még a legcinikusabb akadémikus is bólintott.
Mert amit Zoltán és csapata talált, az nem csupán biológiai érdekesség volt – hanem emlékeztető arra, hogy a természet nemcsak túlél, de tanít is.
