3 Hihetetlen Történet, Amikor a Pénz Szétrombolta a Családot Junie Sihlangu 17–21 perc
A pénzt gyakran nevezik minden rossz gyökerének, de ezek az élettelen papírdarabok nem változtatnak meg senkit; önmaga által változik meg mindenki. Az alábbi történetekben az emberek igaz valójukkal találkoztak, amikor szembesültek nagy összegekkel.
Az alábbi történetek közül az egyikben egy nő megpróbálta kisajátítani férje életét és vagyonát úgy, hogy kitette a férfi fiát a házból. Egy másik történetben valaki próbálta összebékíteni a viszályos családot a pénz segítségével. A harmadik történetben egy ember biztosítást kötött magára, majd halottnak tettette magát. Olvass tovább...
Amikor hazatértem a munkából, kimerült voltam. Nappal főiskolai óiskolai \xf3rák, éjjel munkák a játékboltban... véget nem érő kör. Sosem akartam ezt a részmunkaidős állást, hiszen apa fizetése fedezni tudta volna a kiadásaimat.
De a mostohaanyám, Katalin, ragaszkodott hozzá, állítva, hogy ez "felelősségre tanítja majd." Amikor beléptem a házba, apa és Katalin azonnal nekem estek. Katalin azonnal nekem esett: "Miért késett? Ma magának kellett volna takarítania!"
Megpróbáltam nyugodt maradni.
"Hosszú napom volt. Holnap kitakarítok."
Mostohaanyám keresztbe fonta karjait, élesen megkérdezte: "Holnap? Ez nem így működik, Márk."
Nem bírtam tovább. "Egész nap otthon van. Takarítani tényleg ilyen nehéz?"
Az arca elvörösödött. "Hogy mer ÍGY beszélni VELEM?!"
Ekkor apa is belépett a szobába, közénk nézve. "Mi folyik itt?"
"Márk megtagadja a takarítást," jelentette ki Katalin, keresztbe tett karokkal.
"Nem tagadtam meg. Azt mondtam, holnap megcsinálom. Fáradt vagyok," magyaráztam, elfojtva a dühömet.
Apa felsóhajtott, Katalinra pillantva. "Megcsinálja holnap. Hagyjuk ennyiben."
Megkönnyebbülten indultam a szobám felé, de apa megállított. "Ne menj el ma este, fiam. Van némi hírünk."
Bólintottam, majd felmentem.
Később, amikor apa hívott, letámolyogtam az asztalhoz, ahol egy hideg maradék vacsora várt. Ahogy a tányéromra néztem, éreztem Katalin és apa tekintetét magamon.
"Mi ez a nagy hír?" kérdeztem, fölnézve.
Apa gyors pillantást vetett Katalinra. "Gyermeket várunk!" jelentették ki együtt.
Megdermedtem, majdnem megfulladtam. "Ö… gratulálok," nyögtem ki, erőltetve egy mosolyt.
Apa izgatottnak tűnt, de Katalin arca hűvös maradt.
Apa komolyabbra fordította a hangot: "Fiam, nem is tudom, hogyan mondjam el... de..."
"Valójában, Márk," kezdte Katalin, félbeszakítva apát, "KI kell költöznöd."
"Mi?! Apa, miről beszél?!" hebegtem, apára nézve, sokkoltan.
Katalin arca nem ingott meg. "Gyermekem van úton, és fel kell készülnünk a házzal a fogadására, esetleg felújításokat végezünk. Te csak terhet jelentesz és akadály leszel. Sükségünk van a térre."
"Apa? Hova menjek? Nem tudom megengedni magamnak az albérletet... Részmunkaidőben dolgozom és tanulok! Istenem, ez az otthonom is! Apa, mondj valamit! Kérlek!" ránéztem, érezve az árulás hullámát.
Apa kényelmetlenül mocorgott, rám nézett, majd Katalinra, de hallgatott.
Rájöttem, hogy egyedül vagyok, és azt mondtam: "Tudod mit? Menjetek a pokolba!" majd beviharzottam a szobámba és becsaptam az ajtót!
Az éjjel ott feküdtem, elveszettnek és elhagyatottnak éreztem magam. Nem dobhatnak ki így, gondoltam kétségbeesve. Amikor elcsíptem a halk vitájukat az ajtóm mögüll, a fülemet hozzányomtam.
Apa tétovának tűnt: "Talán maradhatna, amíg be nem fejezi az iskolát..."
Katalin válasza éles volt: "Támás, ezt már megbeszéltük. Menjen."
Akkor éreztem magam igazán magányosnak.
Katalin hangja belehasított a gondolataimba: "Van három napod, hogy megoldjad," követelte, anélkül, hogy kopogott volna, ahogy belépett a szobámba.
Az arcom elvörösödött a dühtől. "Tanuló vagyok részmunkaidős munkával! Nem engedhetem meg magamnak a külön lakást, főleg nem három nap alatt!"
De Katalin már megfordult, és anélkül távozott, hogy válaszolna.
HirdetésEkkor eszembe jutott nagymamám, Róza. Talán segítene. Remegő kézzel tárcsáztam a számát.
"Nagyi Róza? Márk vagyok," dadogtam a telefonba.
"Márk? Mi történt?" kérdezte aggódva.
Mindent elmondtam neki, alig bírva visszatartani a könnyeket.
Róza csendben hallgatott, majd azt mondta: "Ne tegyél semmit, drágám. Mindjárt ott leszek."
Másnap az elhunyt nagymamám testvére megérkezett hozzánk, tûzben égő szemekkel. Egy pillanatig sem várt.
"Mindenki a nappaliba. Most azonnal."
Katalin gyilkos pillantást vetett Rózára, de nagymamám megszólalt először.
"Hogy merészel egy gyereket kidobni az otthonából?" kérdezte acélos hangon.
"Márk már nem gyerek," vágott vissza Katalin.
"Amíg be nem fejezi az iskolát, addig az," felelte Róza. "De mindez nem számít. Ez itt Márk háza. Nem megy sehova."
Pislogtam, és megdöbbentem, miközben Katalin gúnyosan elmosolyodott. Róza következő szavai azonban összetörték.
"A néhai húgom már Márkra hagyta a házat, mielőtt meghalt. Az övé lett, amint betöltötte a tizennyolcat."
Csend következett, Katalin arca pedig eltorzult a haragtól. De Róza még nem végzett.
"És mellesleg, Katalin, hogy van az a bor, amit ivott? Furcsa egy terhes nőhöz képest."
Katalin arca elsápadott. "Mi? Honnan tud erről?"
"Láttam ma reggel a kávézóban, amikor a barátjával voltam úton ide," felelte Róza.
"Nincs baba!" Katalin kipattant, megrémülve a botlásától.
Apa ránézett, elképedve. "Hazudtál?" suttogta.
Katalin próbált visszakozni, de Róza higgadt hangja megszólalt: "Csomagolj és menj."
Pár perc múltán Katalin eltűnt. Apa sajnálkozva nézett rám.
"Sajnálom, fiam. Nem tudom, mi ütött belém."
Hosszú idő óta először biztonságban éreztem magam. Átöleltem őt, és éreztem a megkönnyebbülést, hogy végre otthon vagyok.
