Amikor évekkel ezelőtt úgy döntöttünk, hogy anyámmal közösen élünk a házban, minden tökéletesnek tűnt. Ő is örült, hogy nem lesz egyedül, mi pedig hálásak voltunk, hogy volt egy biztos otthonunk. Akkor még nem gondoltuk, hogy ez a helyzet valaha is problémát jelenthet.
Az évek teltek, és most a párommal a második gyermekünket várjuk. A ház kezd szűkössé válni, és szükségünk lenne a plusz helyre. Logikusnak tűnt a megoldás: anyám költözzön egy közeli idősek otthonába. Nem akartuk elzárni a világtól – az otthon tiszta, barátságos, ráadásul alig tíz percre van innen. Mindenki számára ez tűnt a legjobb megoldásnak.
De anyám nem így gondolta.
Egyik este leültünk vele beszélgetni. A párom, András is ott volt, próbáltunk diplomatikusan előhozakodni a dologgal.
– Anya – kezdtem halkan –, beszéltünk Andrással, és arra jutottunk, hogy talán kényelmesebb lenne neked egy idősek otthona. Tudod, barátokat szerezhetnél, lenne segítség, ha szükséged van rá…
Anyám azonnal összeszűkítette a szemét, és hátradőlt a széken.
– Máris ki akartok rakni? – vágott közbe élesen.
– Nem erről van szó – folytatta András türelmesen. – Egyszerűen csak… a ház kezd szűkössé válni. A második baba érkezik, és tudod, hogy már most is alig férünk el.
– Hát, én erről nem tehetek! – csattant fel anyám. – Nem fogok csak úgy elmenni a saját házamból! Itt éltem, itt neveltelek fel, és most, hogy neked kényelmetlen, hirtelen engem kell elpakolni, mint valami felesleges bútort?
– Anya, nem erről van szó – próbáltam nyugodt maradni, de éreztem, hogy kezd elönteni a düh. – Egyszerűen csak próbálunk megoldást találni, hogy mindenkinek jobb legyen.
– Nekem nem lenne jobb! – vágta rá dacosan. – Nem akarok egy otthonba menni. Még nem vagyok olyan öreg!
Láttam Andráson, hogy próbálja visszafogni magát, de ő is kezdett egyre feszültebb lenni.
– Senki nem mondta, hogy öreg vagy – szólalt meg végül csendesen –, de ez mindenkinek a legjobb lenne. Nem arról van szó, hogy nem szeretünk, csak egyszerűen több hely kell.
Anyám nem válaszolt azonnal. Összeszorította az ajkát, majd felállt.
– Ezt felejtsétek el – jelentette ki, és kiment a konyhából.
Pár nappal később anyám újabb bejelentéssel állt elő.
– Eladom a házrészemet – mondta egyszerűen, miközben a kávéját kevergette.
Először azt hittem, rosszul hallok.
– Micsoda? – néztem rá döbbenten.
– Jól hallottad – folytatta higgadtan. – Ha nektek nem jó így, akkor én eladom a részem, és annyi. Abból majd olyan helyen élek, ahol nyugodtan élhetek, és nem érzem úgy, hogy útban vagyok.
András is letette a poharát az asztalra.
– Te ezt komolyan gondolod? – kérdezte halkan, de a hangjában érezhető volt a feszültség.
– Teljesen – felelte anyám, és a szemembe nézett. – Elegem van abból, hogy irányítani akartok. Mintha én már nem is számítanék.
– De anya! – emeltem fel a hangom. – Tudod, hogy mennyire függünk ettől az otthontól! Tudod, hogy egy újabb baba érkezik! Most az a terved, hogy pénzzé teszed a saját részed, és ránk hagysz egy hatalmas problémát?
– Ez az én házam is! – csattant fel. – Jogom van dönteni róla!
Éreztem, hogy a torkomban gombóc nő. Nem tudtam, mit mondjak. Ő tényleg úgy gondolja, hogy a saját kényelme fontosabb, mint az, hogy az unokái megfelelő otthonban nőjenek fel?
– És mégis… hova mennénk? – kérdeztem halkan. – Ha valaki megveszi a részed, minket ki fognak rakni.
Anyám elfordította a tekintetét.
– Az már a ti gondotok.
Aznap este nem bírtam aludni. Azt hittem, anyám mindig mellettem lesz, segíteni fog, támogatni minket. De most úgy érzem, mintha cserbenhagyott volna.
Vagy… talán mi hagytuk cserben őt?
Ahogy ott álltam előtte, és láttam az arcán azt a szokatlan keménységet, kezdtem megérteni valamit. Talán tényleg így gondolja. Talán tényleg azt érzi, hogy mindvégig mi próbáltunk meg ráerőltetni egy döntést, amit ő nem akart.
De mi lesz velünk? Mi lesz a családdal, amit itt építettünk fel?
A kérdés ott lógott a levegőben, és nem volt rá válasz.