Válás közben a férj azt mondta: „Add vissza mindent, amit neked és a gyerekeknek ajándékoztam!” Egy hét múlva hatalmas doboz jelent meg az ajtaja előtt. Amikor kinyitotta, elsápadt.
Natália a tárgyalóteremben ülve Olegre nézett az asztal túloldalán. Úgy érezte, mintha most látná először. Tizenkét év házasság, két gyermek, és most elérkezett a keserű vég.
Oleg elégedettnek, sőt, diadalmasnak tűnt. Ez az önelégült pillantás jobban fájt Natáliának, mint maga a megcsalás. Többet jelentett minden megaláztatásnál, amit a gyerekek és a család érdekében elviselt – egy családért, amely úgy tűnt, csak neki volt fontos.
Oleg elhagyta őt. Elment Marinához – fiatal, feltűnő, magabiztos nőhöz. Ahhoz, aki szerinte jobban megértette őt, mint Natália, aki az otthonnak és a gyerekeknek szentelte életét.
A gyerekek, Kirill és Lera iránt semmiféle aggodalmat nem mutatott, mintha nem is az ő vére, az ő folytatása lennének. Gyerektartás? Igen, természetesen fizetni fog, de minden érzelem nélkül, és természetesen a lehető legkisebb összeget.
A legfontosabb, hogy Marinának mindenből elég jusson.
A bíró kihirdette a válásról szóló döntést. Natália távolról hallotta a szavakat, mintha nem is róla lenne szó, hanem valaki másról.
Mindennek vége volt. Tizenkét évnyi élet, remények, álmok – mindez kártyavárként omlott össze. De az igazi meglepetés csak ezután következett.
Oleg, Marina ösztönzésére, olyan beszédet mondott, hogy még Natália ügyvédje, Szvetlana Artyomovna is összevonta a szemöldökét.
– Azt akarom, hogy minden ajándékot visszakapjak – jelentette ki Oleg kihívóan Natáliára nézve. – Mindent, amit az évek során adtam neked. És a gyerekeket is.
Natália megdöbbent. Mindenre számított, csak erre nem. Az ajándékokat visszaadni? Ez annyira kicsinyes és megalázó volt, hogy szóhoz sem jutott.
– Komolyan gondolod? – kérdezte, próbálva megőrizni a nyugalmát.
– Teljesen komolyan – válaszolta Oleg, önelégülten mosolyogva. – Az utolsó szuvenírig. Rengeteg pénzt költöttem rád és a gyerekeidre, és most vissza akarom kapni, ami az enyém.
Marina a közelben állt, ragadozó mosollyal az arcán. Nyilvánvalóan ő volt ennek az őrült ötletnek a kezdeményezője. Azt akarta, hogy Natália szegénynek és megalázottnak érezze magát, hogy ráébredjen, kit veszített el.
Szvetlana Artyomovna megpróbált tiltakozni, de Oleg hajthatatlan maradt. Ragaszkodott az álláspontjához, és a bíró, mosolyogva, jegyzőkönyvbe vette a követeléseit.
Natália hallgatott. Olegre és Marinára nézett, és nem haragot érzett, hanem valami furcsa közönyt. Olyan kicsinyesnek és szánalmasnak tűntek a nyereség utáni vágyukban, hogy még haragudni sem tudott rájuk.
– Rendben – mondta végül nyugodtan és határozottan. – Visszaadom az összes ajándékodat. Egytől egyig.
Oleg arca elégedett mosolyra derült. Nyilvánvalóan botrányt, hisztériát, könyörgést várt, de Natália nem adta meg neki ezt az örömöt.
– De – tette hozzá –, van egy feltételem. Minden hivatalosan történjen. Leltárral, átvételi jegyzőkönyvvel, hogy később ne legyenek követelések.
Oleg megvonta a vállát. Neki mindegy volt. A lényeg, hogy visszakapja a pénzét.
– Ahogy akarod – válaszolta. – Szvetlana Artyomovna, intézd el.
Szvetlana Artyomovna aggodalmasan nézett Natáliára. Nem értette, mit tervez az ügyfele, de érezte, hogy valami csavar van a dologban.
Ahogy kiléptek a bíróság épületéből, Natália mély levegőt vett. Nehéz munka állt előtte. Össze kellett gyűjtenie Oleg összes ajándékát, leltárt készíteni, megszervezni az átadást.
Egy hét telt el a bírósági tárgyalás óta. Kriszti a nappaliban ült, körülötte papírok, jegyzetek, és egy hosszú lista: minden ajándék, amit Lajos az évek során adott neki és a gyerekeknek.
– „Emlékszel, amikor Lajos megvette neked azt a nyakláncot a tizedik évfordulótokra?” – kérdezte barátnője, Éva, aki segített neki a leltár összeállításában.
– „Igen, és a gyerekeknek azt a nagy plüssmackót karácsonyra. Minden itt van a listán.”
Kriszti gondosan becsomagolt mindent: ékszereket, játékokat, ruhákat, könyveket – mindent, amit Lajos ajándékozott. Még a gyerekek rajzait is, amelyeket Lajosnak készítettek.
A dobozokba mellékelt egy részletes leltárt, aláírással és dátummal ellátva.
Egy hét múlva, pontosan reggel kilenckor, egy futár jelent meg Lajos új lakásának ajtajában.
– „Csomag Lajos úrnak” – mondta a futár, miközben egy hatalmas dobozt gurított be az előszobába.
Lajos meglepetten nézett a dobozra.
– „Mi ez?”
A dobozon egy cetli volt: „A kért ajándékok visszaszolgáltatása. Tisztelettel: Kriszti.”
Lajos kinyitotta a dobozt, és döbbenten nézte a tartalmát.
– „Ez meg mi a fene?” – kérdezte Marina, aki éppen a konyhából lépett be.
Lajos némán mutatta a doboz tartalmát: a gyerekek rajzait, a közös fotókat, a karácsonyi díszeket, a régi leveleket.
– „Ez mind... emlékek.”
Marina felvonta a szemöldökét.
– „Hát, ezt akartad, nem? Visszakapni mindent.”
Lajos leült a kanapéra, kezében tartva egy régi fotót, amelyen a család együtt nevetett egy nyaraláson.
– „Nem erre számítottam...”
Marina vállat vont.
– „Talán most már megérted, mit vesztettél el.”
HirdetésLajos csendben ült, miközben a múlt emlékei körülvették.
A csomag kézbesítése után Kriszti végre fellélegzett.
– „Ez az. Ennyi volt. Visszakapta mindazt, amit követelt. Még a gyerekek rajzait is, az utolsó rózsaszirmot is a 20. házassági évfordulóról…” – morogta félig nevetve, félig könnyes szemmel.
A gyerekek, Petra és Áron, döbbenten nézték anyjukat, ahogy épp papírokat éget a kandallóban.
– „Anya, mit csinálsz?”
– „A közös bankszámlák fénymásolatait. És egy kézzel írt listát arról, milyen kávét szeretett inni. Használhatatlan információ most már, nem?”
Petra elmosolyodott.– „Anya, te legendás vagy. Komolyan.”
Kriszti vállat vont.– „Én csak... befejezem, amit elkezdett. A saját stílusomban.”
Eközben Lajos...
Ott ült a nappali közepén, körülötte az összes doboz. A nyakláncot bámulta, amit Kriszti tőle kapott – amit ő ajándékozott, de most visszakapott. Ironikus módon még mindig a Kriszti illatát őrizte.
Marina megjelent mögötte, kávéval.– „Még mindig nem érted, igaz?”
– „Mit?”
– „Nem a tárgyak számítanak. Hanem az, hogy mit jelentettek.”
Lajos bólintott lassan.– „Akkor most már tényleg mindent visszakaptam. Kivéve azt az egyet, amit nem lehet becsomagolni.”
– „Krisztit.”
Két hónappal később
Egy napsütéses áprilisi délelőttön Kriszti új lakásába költözött. A régi házból nem vitt sokat – csak a gyerekeket, a könyveit, és az újrakezdéshez szükséges elszántságot.
A bejárati ajtón kis cetlit tűzött ki:
„Itt újrakezdés zajlik. Belépni csak mosolyogva lehet.”
A szomszéd, egy sármos özvegy, nevezzük csak Tamásnak, virágcsokorral állt meg az ajtóban.
– „Üdv a házban! Hallottam, hogy remekül csomagolsz…”
Kriszti nevetve válaszolt:– „Jobban, mint bárki más. A válópapíroktól a plüssmackóig.”
– „Akkor van esély, hogy egyszer te csomagolsz nekem is valamit?”
Kriszti elgondolkodott, majd huncut mosollyal válaszolt:– „Attól függ. Szereted a gyerekrajzokat és a meglepetéseket?”
Tamás nevetett.– „Ha benned van a csomagban, jöhet bármi.”
És így zárult Kriszti története.Nem arannyal, nem bosszúval – hanem méltósággal, iróniával és egy új fejezettel.
Mert néha a legnagyobb ajándék, amit valaki „visszakap”, az az, amit végül már nem akar megtartani.
