Amikor kiléptem a folyosóra, hogy levigyem a szemetet, ő még mindig ott ült az ajtó előtti lábtörlőn. Az én Árminom. Vörös bundájú, büszke kiállású kandúr, fehér „kendővel” a mellkasán, és azzal a jól ismert, lustán nyugodt tekintettel, mintha nem ő borította volna le előző este a serpenyőt a konyhapultról.
Intettem neki a fejemmel.
Meg se rezzent.
Amikor visszafordultam, már nem volt ott.
Akkor még nem estem pánikba. Ki tudja? Lehet, hogy csak lement a földszintre, és befeküdt a szomszéd lábtörlőjére, ahogy néha szokott. Csöngettem. Lementem. Átkutattam az egész lépcsőházat. Semmi. Kiléptem az utcára – ott sem volt.
Ármin sosem ment messzire. Megvolt a saját, precízen kijelölt útvonala: a házbejárat, a pad, a cicamentás bokor, és vissza. Mint egy órarend. Nem érdekelte az autók zaja, nem kergetett madarakat. Csak kiült napozni, melegedett és bámulta a világot.
Aztán… egyszer csak eltűnt.
Aznap este körbejártam az egész környéket. Hívtam őt, suttogtam a nevét újra meg újra.
Egy zacskó macskatápot szorongattam a kezemben, mint egy bolond. Semmi. Se hang, se árnyék. Csak a csend. A padokon üldögélő emberek együttérzően csóválták a fejüket:
– Még mindig nem jött vissza?– Még nem… már egy nap eltelt.– Néha előfordul… ilyenek a macskák.
Nem. Ármin nem „olyan” volt. Ő az enyém volt. Lakásmacska. Nyugodt, kiegyensúlyozott. Hét év alatt egyszer sem merészkedett messzire.
A harmadik napon plakátolni kezdtem.
Minden hirdetésen Ármin volt: Ármin az ablakpárkányon, ahogy mosakszik. Ármin összegömbölyödve, mint egy puha perec. Ármin egyenesen a kamerába nézve, azzal a jól ismert tekintettel: „Már megint ezzel a géppel?”
Elkezdtek csörögni a telefonok. Egyesek csak érdeklődtek. Egy férfi azt állította, látott egy hasonló macskát a szomszéd kerületben. Felszálltam a buszra, negyven percig zötyögtem. Egy kandúr volt, valóban, de nem Ármin. A neve Gyömbér volt.
Egy hét elteltével azt hallottam, hogy néhány kamasz kezdett el lógni a házunk körül. Az egyik még azt is megkérdezte a felső szomszédtól, hogy nem tud-e egy „szelíd, fajtatiszta, biztosan lakásból szökött” cicáról.
– Szerinted elvitték? – kérdezte az egyik szomszédom.– Azt hiszem, igen – feleltem. És akkor… először sírtam.
Eltelt egy hónap. Aztán kettő. Próbáltam nem gondolni rá. Dolgozni jártam, bámultam kifelé az ablakon, hallgattam, ahogy csapódnak az ajtók a lépcsőházban. Néha lépéseket hallottam, és arra gondoltam: „Mi van, ha mégis ő az?” De nem ő volt.
Már nem mostam ki a tálját rendszeresen. De sosem vettem le a tartójáról. Megmostam, megszárítottam, visszatettem a helyére. Csak úgy. Hátha. Egy nap…
Egy barátnőm hozott nekem egy kiscicát. Pici volt, szürke, és úgy nyávogott, mint egy teáskanna.
– Nem maradhatsz így, egyedül, mintha gyászolnál – mondta.Meg is tartottam.A nevét Macinak adtam.Édes volt. Játékos. Pihe-puha.De nem volt Ármin.
Minden egyes simogatásnál valami hiányzott belül. Nem azért, mert Maci ne lett volna jó. Hanem azért, mert… nem ő volt.
Lassan letelt egy év.
Tél lett. A hó térdig ért. Mindenhol jég. Épp hazafelé tartottam a munkából, kapaszkodva a korlátba. Az egyik kezemben a kulcs, a másikban a szatyrom. Épp azon tűnődtem, megint elfelejtettem teát venni.
És akkor… hangot hallottam.
Egy halk nyávogást. Alig hallható, gyenge kis hangocska. Megdermedtem...
Megdermedve álltam, a lélegzetem is elakadt.
A hang újra hallatszott.
Halkan, mintha a szél sodorta volna a messzeségből, mint egy régen elfelejtett emlék. Lassan megfordultam, a lépcsőforduló árnyékába néztem, ahol a hó halmokban állt, és a lámpafény alig ért le.
Két apró fénycsík csillant meg a sötétben. Szemek.
Pislogtam. Nem akartam hinni a szememnek.
Lépésről lépésre ereszkedtem le a lépcsőn. A szatyrom kiesett a kezemből, a narancsok szétgurultak, de nem törődtem velük. A térdemre rogytam a hóban, a kezeim remegtek.
– Ármin…? – suttogtam.
A lény közelebb lépett. A hó alatt megcsikordult a lába alatt valami. Felnézett rám.
Ugyanaz a vörös bunda. Ugyanaz a kis fehér háromszög a mellkasán. Ugyanaz a lassú, megfontolt tekintet. Nem tévedhettem. Nem lehetett más.
Ármin volt az.
– Te jó ég… – nyögtem. – Tényleg te vagy az? Árminkám?
A macska nem futott el. Nem nyávogott hisztérikusan. Csak állt ott. Csendben. Mintha azt mondta volna: „Na, megjöttem.”
Odalépett hozzám. Az orrát finoman a térdemhez érintette. Aztán, mintha az elmúlt egy év nem is létezett volna, leült. Egyszerűen csak… leült mellém a hóba.
Elsírtam magam.
Sírtam, mint egy gyerek. Minden visszatartott könnycsepp, minden elfojtott aggodalom, minden meg nem élt ölelés kirobbant belőlem. Megsimogattam a fejét, és éreztem, mennyire lefogyott. A bordáit ki lehetett tapintani. A bundája durvább lett. A szemei fáradtak voltak.
De élő volt. Meleg. Igazi. Az enyém.
Átkaroltam.
Nem tudtam, hol járt. Nem tudtam, min ment keresztül. Hogy valaki bezárta-e, vagy csak eltévedt, netán valami baj érte. Egyik sem számított már.
Mert hazatért.
Felkaptam, magamhoz szorítottam, és megindultam felfelé a lépcsőn. A szatyrot otthagytam a narancsokkal együtt. A lábaim reszkettek, de mentem, mentem, vittem őt haza, ahol mindig is a helye volt.
Amikor beértem a lakásba, Maci a kanapé karfáján ült. Ahogy beléptem, egyből felkapta a fejét. A szemében először meglepetés, aztán… valami egészen más villant. Nem féltékenység. Nem düh.
Tudta.
– Maci – suttogtam, miközben letettem Árminra a kabátot, amin utazott. – Nézd csak, ki jött vissza.
Maci lemászott, odaballagott a kabáthoz. Óvatosan megszagolta Ármin bundáját. Ármin csak pislogott rá, aztán megnyalta az orrát.
– Hát ez… – suttogtam – ...ez most tényleg megtörténik.
Maci visszahúzódott a sarokba. Ármin beballagott a nappaliba. Olyan természetesen, mintha csak tegnap ment volna el. Odament a régi fekhelyéhez, leült, majd elfeküdt benne, mintha nem telt volna el semmi idő.
Én csak álltam az ajtóban, néztem őket, és újra potyogni kezdtek a könnyeim.
Aznap este először aludtam el úgy, hogy nem éreztem azt a végtelen, fojtogató ürességet.
Másnap reggel a szomszéd kopogott.
– Jól láttam? – kérdezte izgatottan, ahogy kinyitottam az ajtót. – Az a vörös kandúr… visszajött?
– Igen – mosolyogtam. – Ármin hazatért.
– Azt a mindenit! – sóhajtott fel. – Egy év után? Micsoda sztori!
– Tudom… – néztem le a lábamnál dörgölőző Árminra. – És még el sem mesélte, hol járt.
A szomszéd nevetett, aztán halkan hozzátette:
– Látod? Soha ne add fel.
Mosolyogtam. Nem szóltam semmit. Csak lehajoltam, megsimogattam Ármin fejét, és magamban suttogtam:
„Én tudtam. Mindig is tudtam, hogy egyszer még hazajössz.”
Az elkövetkező napokban minden megváltozott.
Ármin újra elfoglalta a helyét a lakásban, de már nem úgy, mint régen. Csendesebb lett. Visszafogottabb. Nem ugrált fel az asztalra, nem csapkodta le a virágokat. Sokszor csak ült az ablakban, nézte a havat, és a semmibe meredt.
– Mit élhettél át, te kis bolond? – kérdeztem tőle esténként, miközben mellé ültem a kanapéra.
Nem válaszolt. Persze hogy nem. Csak néha egy hosszú, mély nyávogással felelt, mintha azt mondta volna: „Nem akarok beszélni róla.”
A barátaim nem hittek a fülüknek.
– Ez komoly? – kérdezte Timi, amikor meglátogattak. – Ugyanaz a cica? Aki egy éve eltűnt?
– Ugyanaz – bólintottam. – És nem tudom, hogy hol volt. De visszatalált.
Dani, a párja, csak pislogott.
– Ez olyan, mint egy film – mondta. – Vagy inkább… mint egy csoda.
És valóban. Az volt. Egy kis, hétköznapi, puha szőrgombolyagba csomagolt csoda.
Macinak eleinte nehéz volt megszoknia az új helyzetet.
Vagyis… az eredetit.
Ő addig volt az egyetlen. A kicsi, aki megpróbálta betölteni a hiányt. De most már ketten voltak. És ez eleinte feszültséggel járt. Néhány puffanás, egy-egy félreérthetetlen fújás. De Ármin nem vette komolyan.
Tapasztalt volt. Nem harcolt. Nem küzdött. Egyszerűen csak ott volt. Megingathatatlanul.
És Maci, ez a kis szürke, végül… elfogadta.
Egyik este azon kaptam őket, hogy egy takarón feküdtek. Ármin nyújtózott, Maci a hasához gömbölyödött, mint egy kölyök. A szívem megolvadt.
– Most már rendben lesz minden – suttogtam. – Végre mindannyian itthon vagyunk.
A tél lassan múlt. Ármin újra elkezdett kilátogatni a ház elé. Nem sokáig, csak rövid körökre. A padhoz, a bokorig. Mintha újra felfedezné az ismerőst, amit egy év távollét után már alig ismert fel.
Maci néha követte, néha csak az ablakból figyelte.
A szomszédok megálltak, integettek neki:
– Ármin, hova tűntél, te híres kandúr?
– Elég volt a kalandból, mi?
És ő csak sétált tovább. Méltósággal. Mintha ő lenne a ház tulajdonosa. Tulajdonképp… az is volt.
Egy este levelet hozott a posta. Egy kézzel írott borítékot. Nem volt aláírva.
„Vigyen gondját. Jól volt nálunk. Sokat aludt az ablakban. De mindig Önről álmodott. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy hazamenjen.”
Megborzongtam. Először dühös lettem. Aztán… hálás.
– Valaki bezárva tartotta – mondtam ki hangosan. Ármin a kanapéról rám nézett. – És aztán… elengedtek.
Felnéztem a plafonra, mély levegőt vettem. Már nem számított. Már nem akartam tudni a részleteket. Az egyetlen, ami számított, hogy újra velem van.
És hogy többé nem engedem el.
Néhány héttel később levettem a kis tálkát a tartóról. Lemostam, kifényesítettem, és letettem Ármin elé.
– Hivatalosan is újranyitott a konyha – nevettem.
Ő meg csak odalépett, belekóstolt, majd leült, és nekem háttal, nyugodtan nyalogatta a mancsát.
– Na persze – sóhajtottam. – Egy év után is te vagy a főnök.
Aztán leültem mellé a padlóra, simogattam a hátát. Maci is odajött, összebújtunk.
És akkor… először, hosszú hónapok után, azt éreztem:
Teljes vagyok.
Végre újra egészek voltunk.
Végre újra itthon voltunk. Mindannyian.