A szüleim MINDENT az öcsémre, Erikre hagytak. Úgy döntöttem, hogy többé nem fizetem a számláikat. Egy hónap múlva anyám ezt írta: „Lejár a jelzálog futamideje!”

A nevem Zoltán, és ha valaha is kételkedtem a helyemmel a családban, azok a kétségek azon a napon szertefoszlottak, amikor véletlenül beleolvastam a végrendeletükbe.

És nem, nem valami érzelmes beszélgetés során tudtam meg, amiben a szüleim leültek velem, és szomorúan elmondták, hogy mit és miért döntöttek. Nem. Az egész teljesen véletlenül történt – pusztán a buta szerencsének köszönhetően.

Ez néhány hónappal ezelőtt volt, amikor éppen meglátogattam őket a kisvárosi házukban, Budapesttől nem messze. Ugyanabban a házban, amit az elmúlt öt évben gyakorlatilag én tartottam fenn. Jelzáloghitel, időnkénti nagybevásárlás, ház körüli javítások – minden, ami szükséges volt.

Én voltam az, aki mindent egyben tartott. Miközben az öcsém, Erik... hát, ő semmit nem tett. És most nem átvitt értelemben mondom: konkrétan semmit.

Nem dolgozott, nem vállalt semmilyen felelősséget – csak vegetált, miközben várta, hogy az élet majd szépen, tálcán nyújtson neki mindent. És úgy tűnt, a szüleinknek ez egyáltalán nem volt ellenére. Azon a napon éppen apámnak segítettem iratokat rendezni, mert – ahogy szokásos volt – se ő, se anya nem tudtak megbirkózni vele.

Megkért, hogy szkenneljek be néhány jogi és pénzügyi dokumentumot. Automatikusan cselekedtem, amíg észre nem vettem egy mappát, amin ez állt: „Ingatlanterv – Végakarat és végrendelet”.

Nem vagyok az a típus, aki turkál mások dolgaiban. De a kíváncsiságom legyőzött. Elvégre én voltam az, aki segített nekik megtartani ezt az otthont. Teljesen jogosnak éreztem, hogy tudjam, mi a tervük a jövőre nézve.

Kinyitottam a mappát… és az, amit olvastam, megfagyasztotta a véremet.

Minden. Szó szerint minden – Erikre száll.

A ház, a megtakarítások, az értékpapírok – mind. Az én nevem meg sem volt említve, kivéve egy rövid, kötelező mondatot arról, mennyire szeretik „mindkét fiukat”. Az a jól ismert semmitmondó sablon.

– Ja persze – motyogtam magam elé. – Annyira egyformán szerettek, hogy az aranyfiútok kap mindent, míg én, aki ténylegesen eltartott titeket, még egy lábjegyzetet sem érdemlek?

Ostobának éreztem magam. Évekig fizettem a számláikat, biztosítottam, hogy mindig legyen étel a hűtőben, és gondoskodtam arról, hogy ne dőljön össze a ház a fejük felett. És közben ők egy olyan jövőt terveztek, amelyben én gyakorlatilag nem is léteztem.

És Erik? Nemcsak hogy lusta volt – őszintén el is hitte, hogy különleges.

Soha nem segített, nem adott egy fillért sem, de valahogy sikerült meggyőznie őket, hogy ő érdemel mindent. Talán mert ő volt a kisebbik fiú. Talán mert mindig is elkényeztették. Vagy csak azért, mert mesterien tudta manipulálni őket. Bármi is volt az oka, döntöttek.

Ott ültem, a papírokat bámulva, miközben a kezem remegett a haragtól és a csalódottságtól. Mióta tervezik ezt? Egész idő alatt csak pénzes zsáknak néztek?

Legalább egyszer is értékelték, amit tettem?

Nem tudom, meddig ültem ott. Egyszer csak apám lépett be a szobába.

– Zoltán, mit csinálsz már ennyi ideje? – kérdezte, a szokásos morgó stílusában.

Felé fordultam, a végrendeletet a kezemben tartva. Nem rejtettem véka alá semmit.

– Szóval... ez tényleg így van? Minden Eriké? Ezért gürcöltem éveken át?

Egy pillanatra elsápadt, de aztán csak sóhajtott, mintha egy hisztis gyereket kellene lecsitítania.

– Zoltán, ez nem úgy van, ahogy gondolod.

– Tényleg? Mert elég egyértelműnek tűnik. Én fizetem a hiteleteket, én hordom a kaját, én javítom a házat, Erik pedig csak tesped. És mégis ő számít egyedül?

Apám nyugtalanul állt, majd csak ennyit nyögött ki:

– Ez... bonyolult.

Nem volt sem bocsánatkérés, sem magyarázat. Semmi. Csak ez a nyamvadt mondat. Mintha elvárná, hogy csak lenyeljem, és folytassam a szerepem – mint egy sétáló ATM.

Akkor kellett volna felállnom és elmenni.

De hallani akartam anyámat is. Kiáltottam:

Ő besétált, és amint meglátta a kezemben a végrendeletet, legalább bűnbánónak tűnt.

De az első szavai… azok még jobban felbőszítettek.

– Zoltánkám, drágám, hát neked nincs is szükséged örökségre, nem igaz?

Olyan halkan mondta, mintha valami kedves bókot próbált volna tenni. – Van jó munkád, független vagy. Erik viszont… ő nehéz időszakon megy keresztül. Csak biztosítani akartuk, hogy rendben legyen.

Akkor valami bennem végleg eltört.

Ők még csak nem is próbálták mentegetni magukat. Pontosan tudták, mit csinálnak – és teljesen jogosnak tartották. Évek óta dédelgették Erik semmittevését, és most megkoronázták azt azzal, hogy mindent neki adtak.

Mélysóhajjal letettem az iratot az asztalra.

– Értettem – mondtam fagyosan. – Örülök, hogy végre tudom, hányadán állunk.

Azzal sarkon fordultam, és kimentem az ajtón. A szülők tiltakozása mögöttem halkult, de nem fordultam vissza. Ők döntöttek. Most én következem.

És ez csak a kezdet volt…

A csend két hétig tartott.

Eleinte biztosan azt hitték, csak hisztizek. Hogy majd lenyugszom, aztán szépen visszamászom, ahogy mindig. Hogy majd bocsánatot kérek, amiért „kifakadtam”, és újra fizetem a számláikat, mert hát „ilyen a család”.

Csakhogy most nem tértem vissza. És ami még fontosabb: a pénz sem.

A változás érezhető volt. Hirtelen a hangulat a szokásos „drága fiam” stílusból átment „hű, baj van” üzemmódba. Aztán egy napon megszólalt a telefonom.

SMS apámtól. Ennyi:
„Közeleg az ingatlanadó határideje.”

Sem „szia”, sem „hogy vagy”, sem „bocsánat”. Csak ez. Mint egy könyvelői értesítő. Mintha még mindig az ő pénzes automatájuk lennék.

Bámultam a képernyőt, és majdnem nevetnem kellett. Tényleg azt hitték, hogy egyetlen üzenettel újra beindítják a pénzcsapot?

Válaszoltam:

– Szerintem Erik megoldja. Elvégre most már az övé a ház.

Öt perc sem telt el, és máris csörgött anyám. Nem vettem fel. Azonnal jött az SMS:

– Zoltán, kérlek, ne viselkedj így. Beszélnünk kell.

Ó, most már beszélni kell? Most, hogy elmaradtak a befizetések, és kopogtat a valóság? Hagytam kicsit fortyogni a dolgot, majd egy óra múlva ennyit írtam:

– Nincs miről beszélni. Ti döntöttetek. Most éljetek együtt ezzel a döntéssel.

Azt hittem, ennyi. Hogy elég világosan beszéltem. És őszintén, egy pillanatig sem bántam, amit írtam.

Aztán jött Erik.

Késő este érkezett tőle egy üzenet. Már abból, hogy megláttam a nevét a kijelzőn, tudtam, hogy csak újabb arrogáns sületlenséget fog írni.

– Zoli, öregem, mi ez a dráma? Ez nem a világvége. Segíts már nekik, ahogy mindig.

Majdnem felnevettem.

– Nem a világvége? – gépeltem vissza. – Most, hogy tied a ház, már nem számít a pénz? Rendben van. Akkor tessék, fizess te!

Válaszolt is:

– Tudod, hogy most épp nincs ennyi pénzem.

Hoppá! Szóval most már nem az a kérdés, hogy ki örökölte a házat, hanem hogy kinek van pénze.

– Na látod, pont erről van szó. Én fizettem évekig. Most te jössz. Elvégre téged választottak.

Ezután semmi. Se nyafogás, se újabb könyörgés. Egyszerűen eltűnt.

Másnap reggel viszont… már az egész más szintre lépett.

A recepciós hívott a munkahelyemen, Kijev belvárosából:

– Öhm... Zoltán, a szüleid lent vannak az épület előtt.

Majdnem elejtettem a telefont.

– Tessék?

– Azt mondják, hogy sürgős. És hogy nem veszed fel a telefont.

– Ne… ne, ne, ne. Te jó ég. Tényleg eljöttek ide, csak mert nem fizetek többé?

Összeszorítottam a szemem és az orrom tövét, majd halkan, de határozottan feleltem:

– Ne engedd be őket. Nem várok vendégeket.

Csend a vonal másik végén.

– Hát... elég határozottak.

– Nem érdekel – sziszegtem. – Küldd el őket.

És ekkor jött az első üzenet:

„Anya: Lent vagyunk. Nyisd ki az ajtót.”

Akkor még mindig nem esett le nekik. Úgy gondolták, hogy a személyes jelenlét majd elég lesz, hogy megtörjenek.

Jött még egy üzenet:

„Anya: Nem megyünk el, amíg nem beszélsz velünk.”

Felhúztam a szemöldököm, dühösen felálltam az íróasztaltól, megragadtam a kulcsaimat, és elindultam lefelé. A lépcsőkön egyre nőtt bennem a harag. Mert nem féltem – hanem dühös voltam.

Kinyitottam az ajtót. Ott álltak. Mindannyian.

Anyám, karba tett kézzel, szigorú arccal, amit annyira jól ismertem. Apám zsebre dugott kézzel, feszülten, mintha lenézne rám, amiért neki kell ide jönnie. És Erik… ő unatkozva nézelődött, mintha nem is róla lenne szó.

Anyám azonnal belekezdett:

– Zoltán, végre! Muszáj beszélnünk.

Karba fontam a kezem, és nyugodtan feleltem:

– Nem. Most ti mentek el.

– Mi van?! – pislogott anya hitetlenkedve.

– Jól hallottad. Nem jöttök be, és nem fogtok pénzt követelni tőlem. Ez őrület.

Apám felszisszent:

– Komolyan hagyod, hogy elveszítsük a házunkat valami kis sértődés miatt?

– Sér...tődés? – kérdeztem fagyosan, előrelépve. – Úgy érted, az, hogy kivetettetek a végrendeletből, miközben minden terhet én viseltem? Ez „kis sértődés”?

Anya a szívéhez kapott, mintha fizikailag fájt volna neki:

– Zoltán, ez nem fair! Mi csak a legjobbat akartuk a családnak!

– Nem – feleltem szárazon. – A legjobbat Eriknek akartátok. Legalább nevezzük nevén a dolgokat.

Síri csend. Erik végül megszólalt:

– Nézd, haver, én nem kértem semmit. Nem tehetek róla.

Ráförmedtem:

– Dehogy nem! Végignézted, ahogy kiszipolyoznak engem, és te csak fogadtad a javakat! Most meg sírsz, mert neked kéne fizetni?

Előrébb léptem:

– Huszonnyolc éves vagy, Erik. Szerezz állást.

– Ne viccelj velem.

– Dehogynem! – böktem felé. – Akarod a házat? Fizesd a részleteket! Akarod, hogy téged kényeztessenek? Akkor vállald a következményeket is!

Aztán anyám újra megszólalt:

– De hát ő a testvéred!

– És én hosszabb ideje támogatom őt, mint ti valaha is tettétek!

Apám arca megkeményedett:

– Te önző vagy.