A budapesti nyár egyik szeszélyes reggelén Júlia a pesti belváros egy aprócska, de barátságos teázójában üldögélt, ahol nemcsak az illatok voltak különlegesek, hanem az emberek is. Júlia itt dolgozott már hosszú évek óta, de ez a mai nap valahogy más volt. A levegő tele volt várakozással – vagy legalábbis ő így érezte.
A pult mögött állva épp a jázminos fehér tea illatát élvezte, amikor megérkezett az a férfi. Harmincas évei végén járhatott, fekete kabátja alól kilátszott egy kissé viseltes pulóver, és a kezében szorongatott egy barna borítékot. A szemei alatt sötét karikák húzódtak, mégis volt valami nyugodt méltóság az arcán. Leült az ablak mellé, mintha egy régi emléket keresne odakint.
– Egy bögre ceyloni teát kérnék, mézzel. – szólalt meg halkan.
Júlia bólintott, miközben észrevétlenül végigmérte a férfit. Nem volt ismerős, de mégis... mintha már látta volna valahol. A férfi tekintete időnként megpihent rajta, de nem tolakodóan – inkább olyan emberként, aki próbál visszatalálni valami régi, elveszett nyugalomhoz.
Miután kihozta a teát, Júlia halkan megkérdezte:
– Először jár nálunk?
A férfi bólintott.
– Igen. De furcsa módon ismerős minden... – mosolyodott el halványan. – Talán az illatok miatt.
Ez a válasz megmosolyogtatta Júliát, aki maga is hitt abban, hogy az illatok emlékeket idéznek. Leült a pult mögé, és onnan figyelte, ahogy a férfi lassan, szinte ceremóniálisan kortyolgatja a teáját. A boríték még mindig az asztalon feküdt, mintha súlya lenne. És talán volt is.
A következő napokban a férfi – akiről később kiderült, hogy Gábor a neve – visszatért. Mindig ugyanabba a sarokba ült, mindig ugyanazt rendelte, és mindig magával hozta a borítékot. Júlia egyre kíváncsibb lett, de tartotta magát. Nem faggatta.
Aztán egy pénteki délután Gábor egyszer csak megszólalt:
– Tudja, Júlia… ezt a helyet az anyám emlegette mindig. Gyerekkoromban mesélt róla, de akkor még nem hittem, hogy valóban létezik.
– Az anyukája...? – kérdezte Júlia meglepetten.
– Igen. Ő sokat járt ide. Egykor itt dolgozott... még mielőtt megszülettem. Azt mondta, a teák illata segített neki túlélni a legnehezebb időket.
Egy pillanatra csend lett. Júlia torkában gombóc keletkezett. Ő is emlékezett egy nőre, akinek mindig szomorú, de kedves szemei voltak. Valamikor húsz évvel ezelőtt lehetett. Még gyerekként látta.
Gábor kinyitotta a borítékot, és elővett belőle egy megsárgult fényképet. A képen egy fiatal nő volt, mellette egy kisfiú, akit karjaiban tartott. A háttérben pontosan ez a teázó látszott.
– Ez itt… maga? – suttogta Júlia döbbenten.
– Igen. És az anyám. A képet akkor készítette egy vendég. Én már alig emlékeztem rá, csak ez a kép maradt. Meg a levele, amit nemrég találtam a régi dolgai között.
Júlia megilletődötten nézte a képet. Valami megmozdult benne – egy rég eltemetett emlék, vagy talán csak egy sejtés: ennek a történetnek még nincs vége. Csak most kezdődik igazán.
Gábor kezében ott volt a megsárgult boríték, és Júlia tekintetét kereste, mintha engedélyt kérne, hogy felolvassa. Ő csak bólintott. Valami mély, megmagyarázhatatlan kötődés kezdett kibontakozni közöttük – egy kapcsolat, ami talán már azelőtt elkezdődött, hogy ők ketten megszülettek volna.
HirdetésA férfi mély levegőt vett, és remegő hangon olvasni kezdett:
„Kedves Fiam,Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy már nem vagyok melletted. Ne sírj értem. Mindig is azt akartam, hogy boldog légy, hogy ne terheljen a múlt. De most eljött az ideje, hogy elmondjak neked valamit, amit egész életemben magamban tartottam.
Mielőtt megszülettél, egy fiatal nő voltam, tele álmokkal. A teázó, ahol most vagy, az volt a menedékem. Egy hely, ahol a világ fájdalma csendesedett. Ott találkoztam az apáddal is… egy különleges férfi volt, de az élet más irányba sodorta őt.
Soha nem tudtad meg a nevét, mert meg akartalak kímélni a fájdalomtól. Azt akartam, hogy erős legyél. Hogy ne hiányként éld meg a hiányát, hanem motivációként.
Ha valaha visszamész abba a teázóba, talán még ott dolgozik az a kislány, akit annyira szerettem. Júlia. Ő volt az egyetlen, aki igazán megértett. Ha még ott van, mondd meg neki, hogy hálás vagyok. A barátságáért, a mosolyáért, a csendes figyelméért. És kérlek… ha elég erős vagy… kérdezd meg tőle, mit látott azon a napon, amikor utoljára jártam ott.”
A csend szinte zúgott, mint amikor a világ megáll egy pillanatra, hogy meghallgassa a múlt suttogását. Júlia szeme megtelt könnyel.
– Én emlékszem... – suttogta.
– Micsoda? – nézett rá Gábor hitetlenkedve.
– Az édesanyád... egyedül jött be azon a napon. Vékony volt, fáradt, de még mindig szép. Egyik kezében egy kis barna táska, a másikban egy plüssmaci. Leült a sarokba, ahol most te ülsz. Kért egy mentateát. Én csak tízéves voltam, de beugrottam segíteni anyunak. És valamiért leültem mellé. Azt mondta: „A fiamnak írok búcsúlevelet. De ő nem fogja tudni, hogy ez egy búcsú.”
Gábor keze ökölbe szorult, de nem haragból – hanem abból a keserédes vágyból, hogy bárcsak visszatekerhetné az időt.
– Aztán... egyszer csak felállt, megsimogatta a fejem, és azt mondta: „Te leszel az ő őrangyala. Ha valaha visszajön, segíts neki emlékezni.” Azt hittem, csak költőien beszél. De most... most itt vagy.
Júlia elővett a pult alól egy régi dobozt. Az egyik fiók mélyén, amit sosem nyitott ki azóta. Benne volt a plüssmaci. Kissé kopott, de még mindig mosolygott. És egy teáscsésze alátét, amire halványan rá volt írva: „Remény.”
– Az édesanyád otthagyta ezt a macit. Azt mondta, majd eljön érte valaki, akinek nagyobb szüksége lesz rá, mint neki volt.
Gábor a macira nézett, aztán Júliára, és végül lehunyta a szemét. A szeme sarkából lassan gördült le egy könnycsepp, amely végigcsorgott az arcán, majd az asztalra hullott – pont az alátét szélére, mintha megerősítette volna az üzenetet.
– Köszönöm. – mondta halkan. – Talán... most már kezdem megérteni, miért jöttem vissza ide.
Júlia hosszan nézte a férfit. Nem kellett több szó. Ebben a teázóban ugyanis nem csak a teák gőze szállt a levegőben – hanem a szeretet, a fájdalom, az emlékek, és valami, amit a legtöbben már elfelejtettek, hogyan neveznek.
Talán reménynek.
