Tárgy: Mamám halálában felmerülő kérdések, hibák
2011. szeptember 1-jén csütörtökön a mindig életvidám 77 éves nagymamám panaszkodni kezdett, hogy fáj, szúr a hasa, de kifejezetten semmi komoly. Máskor is volt olyan, hogy 1-2 napig panaszkodott valamire, de nem volt baja, így nem gondoltuk, hogy nagyobb baja lehet. Aztán nem múlt el pénteken sem, és szombaton sem. A hasfájásán felül pedig az aggasztott minket a legjobban, hogy csütörtöktől kezdve nem volt széklete.
Így 2011. szeptember 4-én vasárnap felhívtuk az ügyeletet, ahol azt tanácsolták, hogy ne mi magunk vigyük be a kórházba, hanem, hívjunk mentőt, mivel hogy a hasa fáj. Ez így is történt, így vasárnap délután kihívtuk a mentőt, de ekkor a mamának a hasfájásán kívül semmi baja nem volt, ugyanúgy viccelődött, nem nyöszörgött, járt-kelt. Azt gondoltuk, hogy kap egy beöntést, 1-2 napig, megfigyelik, aztán megy minden úgy, ahogy eddig. A mentővel mentem én is, és vittem a mamám személyes holmijait: a személyi iratait, a pénztárcáját, amibe akkor tettünk 14.000 forintot neki a biztonság kedvéért, a mobil telefonját a töltővel, 2 hálóinget, 3 bugyit, egy bögrét, amin a neve szerepelt, egy kis tányért és a gyógyszereit. Mind a 13-at, amit rendszeresen szedett. Igazából „csak” a szívével volt gond, a többi gyógyszer a mellékhatásokra kellett.
A gyógyszerek a következők voltak:
1.) Rangin retard tabletta (40 mg izoszorbid-mononitrát)
2.) Tabletta analgetica (metamizol-nátrium, koffein)
3.) Mydeton (150 mg filmtabletta, tolperizon-hidroklorid)
4.) Furoszemid-ratiopharm (40 mg)
5.) Nebilet tabletta
6.) Terialon (100 mg lozartán-kálium)
7.) Amilorid (amilorid-hidroxiklorid, hidroklorotiazid)
8.) Onbrez – breezhaler (150 mikrogramm inhaláló)
9.) Spiriva inhalációs por készítmény (tiotropium)
10.) Marfarin (3 mg tabletta, warfarin-nátrium)
11.) Torvacard (20 mg filmtabletta, atorvasztin-kálcium)
12.) Isoptin (120 mg retard filmtabletta, verapamil-hydrochloride)
13.) Kálium-R tabletta (1000 mg kálium-klorid)
2011. szeptember 4-én vasárnap a mentő a Szentesen lévő Bugyi István Kórház sürgősségi osztályára vitte. Végig vele voltunk. A sürgősségin csináltak vér- és vizeletvizsgálatot, röntgent és ultrahangot, és megvizsgálták. Kb. 1,5-2 órával azután, hogy bevittük, a vizsgálatok alapján az orvos azt mondta, hogy epeköve biztos, hogy nincs, viszont epehólyag gyulladása van. Azt mondta, hogy bent tartják, és kikezelik, pár nap és itthon lehet. A sürgősségiről átmentünk vele a belgyógyászatra, ahol aznap este felvették a 15-ös szoba első ágyára. Mi még vele maradtunk egy kicsit, aztán hagytuk pihenni.
2011. szeptember 5-én hétfőn reggel a Szentesen élő lánya és menye bementek hozzá a belgyógyászatra, hogy meglátogassák. Mi a párommal 13.45-re értünk be. Mikor bementünk a szobájába, láttuk, hogy üres az ágya és a lepedője véres. Furcsállottuk, de vártunk 10 percet, hátha csak a mosdóba ment ki. Majd 10 percre rá megkérdeztük a nővéreket, hogy hol van XY néni. Ők azt mondták, hogy már reggel óta vizsgálatokon van, mert elvitték röntgenre, ultrahangra és a sebészetre is. Mi leültünk és vártunk. Több mint ¾ órát vártunk, és néztük végig a folyosón, hogy a nővérek hogy viháncolnak, röhögcsélnek, de reggel óta még nem voltak képesek lecserélni a mamám ágyán a véres ágyneműt. Ekkor megelégeltük a dolgot, és elkezdtük bejárni a párommal az útvonalat, amit a nővérek mondtak. Ultrahang, röntgen, sebészet. A sebészeten megkérdeztük, hogy nem tudnak-e róla valamit, erre az ottani nővér azt mondta, hogy de tudja, mert már órákkal azelőtt felvették fekvőbetegnek a sebészetre.
Mi tátott szájjal kérdeztük, hogy miért nem értesítették a belgyógyászatot erről, mert mi már régóta ott várjuk. Ekkor azt mondta, hogy ő próbálta hívni őket, de nem vették fel. Bementünk az utolsó szobába, ahol a mamám egy tolókocsiban ült az ágy mellett, és látszott rajta, hogy már nagyon ki van merülve. Még mindig nem volt számára megágyazva, nem tudott lefeküdni, a fájó hasával órákig hagyták ott ülni a tolókocsiban. Végre sikerült lefektetni, és megkérdeztük tőle, hogy mit csinált eddig. Mint kiderült, nem reggel óta volt vizsgálatokon, hanem délben mondták neki, hogy csak egy gyors kivizsgálásra elviszik, így a telefonját és a pénztárcáját is a belgyógyászati ágyán hagyta. Ezért nem tudott minket értesíteni arról, hogy hol van. Mi teljes joggal felháborodva visszamentünk a belgyógyászatra, hogy áthozzuk a cuccait. Mikor kezdtük volna összeszedni a holmiját, látom, hogy a lepedő ugyan le van már cserélve, viszont a lecserélt véres ágyneműt belegyűrték a mamám hálóingét tartalmazó saját táskánkba. Nem csak rá lett dobva, hanem bele lett gyűrve. Ekkor már nagyon dühösek lettünk. Bementünk a nővér szobára és számon kértük a dolgot. A kérdésre, hogy ki cserélte le az ágyneműt, az egyik ott vihorászó nővér nagyképűen, és arrogánsan odavetette, hogy ő, majd mikor megkérdeztem, hogy ugyan miért gyűrte be a cuccaink közé, arra már nem tudott válaszolni. Összeszedtünk mindent, amit ott találtunk, és távozásunkkor még elmondtam nekik, hogy a mamát átvették a sebészetre órákkal ezelőtt. Arra a sebészetre, ami gyalog 1 percnyire van a belgyógyászattól.
A sebészetre érve végre tudtunk beszélni Mamámmal, és ő elmondta, hogy órákig ott hagyták a székben az egyik vizsgálat után, rá sem néztek, és ha nála lett volna a telefon, már rég felhívott volna minket, hogy vigyük haza. Mikor ezt elmondta, kérte, hogy adjunk neki vizet, mert szomjas. Ekkor vettük észre, hogy a bögréjét nem hoztuk át. Pedig mindent áthoztunk, ami ott volt, nagyon nem tudott elkeveredni, de nem láttam már a pakolásnál sem. A párom visszament a belgyógyászatra, hogy megkeresse. Megkérdezte a nővéreket, hogy nem-e találtak ott egy ilyen bögrét. A válasz az volt, hogy nem. Mint kiderült a bögrével együtt a kistányérnak is lába kélt. Mamám kicsit elszontyolodott, így újra visszamentem a belgyógyászatra. Ott bementem a nővér szobába, és akkor láttam meg az egyik polcon, már el is volt mosva, és fel volt téve. Miközben a nővérek mondták, hogy oda nem mehetek be, én bementem, és szépen levettem azt a bögrét, amit lenyúltak egy beteg nénitől. Az eset nagyon felháborított minket, a kistányér azóta sem került elő.
Már órák óta bent voltunk és ideje volt hazamennünk. Mikor indultunk volna, Mamám mondta, hogy vigyük haza az összes gyógyszerét, mert az orvos azt mondta. Mi ellenkeztünk vele, mondtuk neki, hogy a biztonság kedvéért maradjon ott, de azt mondta, hogy az orvos mondta, hogy egyáltalán nem kell majd. Jelzem, hogy ez az orvos a belgyógyászaton mondta neki. Mikor a hercehurca volt Mamám holmijáért, az asztalon ki is volt készítve egy kis gyógyszeres tégely, amiben 3 vagy 4 gyógyszer volt kitéve számára, de időközben átvették a sebészetre. Ott a kartonján szerepelt az összes gyógyszer, amit szedett, de nem szóltak semmit. Így mi hazavittük a gyógyszereket.
Másnap, 2011. szeptember 6-án kedden délelőtt mentünk be hozzá. Mikor beértünk kapta az infúziót, széklete még mindig nem volt, nem ehetett és nem ihatott. Elkaptuk a vizitet, így az orvosával is tudtunk találkozni. P. doktor tájékoztatott minket arról, hogy két lehetőség van. Az egyik az, hogy azonnal megműtik, de mivel súlyos epehólyag gyulladása van, ezért ezt nem ajánlja. A másik lehetőség az, hogy egy hétig gyógyszeres kezelést kap, aztán pár hónap diéta és utána műti meg. Mivel nagyon szimpatikus és készséges volt a doktor, ráadásul mi sem vagyunk a szike hívei, így az utóbbiban egyeztünk meg. Mamám ekkor kapta az infúziót, és csak az ellen volt ellenvetése, hogy feküdni kell. Ő egész életében ment, még 77 évesen is maga látta el a jószágot, ő kapálta az egész kertet, és nem bírta a tétlenséget. Ezért elégedetlenkedett a már 2. napja tartó fekvés ellen. Beszélgettünk vele kb. egy órát, poénkodott, hogy milyen fitt lesz majd, ha hazajön, mert nem ehet most semmit. Aztán nekünk is dolgunk volt, így hazajöttünk.
2011. szeptember 7-én szerdán kora reggel felhívott minket Mamám, de alig értettük, nem tudott beszélni. Mondta, hogy vigyük be neki az inhalátorát, mert megfullad. Mi korán be is mentünk hozzá, és láttuk, ahogy fuldoklik az ágyon, alig kap levegőt. Gyorsan összeszereltem neki mind a 2 inhalátorát, beszippantotta, majd pár perc múlva már tudott is beszélni. Mindemellett nagyon fel is volt vizesedve. Visszavittem az összes gyógyszerét, mert még mindig nem értettem, hogy egy tasak infúzió hogyan tudja kiváltani a szívgyógyszerét, az asztma pipáját, a véralvadás gátlóját, a koleszterint csökkentőjét, a vízhajtóját. Mivel Mamám ilyen rosszul lett, azért csak megkérdeztem a nővért, hogy mi legyen a gyógyszerekkel, és azt mondta, hogy az infúzióban kap véralvadás gátlót. Erre mondtam neki, hogy azt értem, de mi van a többi gyógyszerrel? Mondtam neki, hogy túl sok infúziót kap ahhoz képest, hogy nem kapja meg a vízhajtóit. Ekkor rákérdezett, hogy milyen gyakran szedi a vízhajtót, mi meg mondtuk neki, hogy naponta, sőt hetente 2-szer egy másikat is vesz be hozzá. Ekkor megrántotta a vállát és azt mondta, hogy jó, akkor ad be neki, és adott is az infúzióba. Emiatt ismét megkérdeztük az orvosát, hogy mi legyen a gyógyszerekkel, és azt mondta, hogy hát szedheti a néni. 3 nap telt el, hogy nem kapta meg a gyógyszereit, benne volt a kartonjában, hogy mit szedett, és halvány lilájuk sem volt arról, hogy most szedi-e vagy nem a gyógyszereit. Rá sem kérdeztek, vagy nem érdekelte őket?
2011. szeptember 8-án csütörtökön ismét délelőtt mentünk be. Mamám mellé tettem a pipáját, hogyha bármikor fulladna, akkor tudja használni. De mikor bementünk, kiderült, hogy reggel megint fulladozott, és a másik unokája adta neki az asztma pipát, a nővér nem. Ez volt az a nap, amikor végre, egy hét után lett széklete. Lett, viszont korom fekete volt. Többen voltunk akkor ott hozzátartozók, egyikünk sem orvos, mégis mindannyian tudtuk, hogy ez csak egyet jelenthet. Valahol gyomor tájékon belső vérzése van. A nővérnek, aki elvitte a székletet, finoman jeleztük is, hogy ugye ez belső vérzésre utal, de nem akartuk kioktatni, vagy túlságosan belemerülni a témába, hiszen ők csak jobban tudják. Gondoltuk mi. Ez után Mamám nagyon kimerült, nem is csodáltuk, így hagytuk pihenni. Megkerestük P. doktort, hogy mondja meg, hogy hogy is van most Mamám. Ő ismét elmondta, hogy a kezelés lassan véget ér, kedden hazajöhet. Megkérdeztük, hogy van-e esetleg valami rizikó, vagy olyan, amit a betegnek nem mondana el, csak a hozzátartozóknak. De ő megnyugtatott minket, hogy ugyanazt tudja mondani, mint pár napja. Amint vége a gyógyszeres kezelésnek, hazajöhet, és utána diétáznia kell. Mi nyugodtan terjesztettük a szeretteinek, barátainak a hírt, hogy Mama kedden már itthon lesz.
2011. szeptember 9-én pénteken reggel mentünk be hozzá a sebészetre. Már kivették a katétert és nem kapott infúziót. Megint sikerült neki a széklet, de ismét fekete volt. Ez már kissé nyugtalanított minket. Viszont az a tény, hogy már nem kell, hogy infúziót kapjon és már ihat, és ezt az orvos rendelte így, megnyugtatott minket. Mikor beértünk, az ágyon feküdt, nagyon ki volt merülve. Nem olyan volt, mint tegnap. Már nem lógott semmi a kezéből, elvileg már jobban volt, mint mikor behoztuk, ő mégis fuldoklott. Kérdeztem, hogy adjam-e a pipáját, azt mondta, hogy már szívott, de mégis fullad. Nem tudott beszélni, csak suttogott, és annak ellenére, hogy tudjuk mennyire szeret minket, pár perc után el kellett jönnünk, mert nagyon fáradt volt. Mi annak tulajdonítottuk, hogy pont előtte székelt, így nagyon kimerült. Mivel tudtuk, hogy hétvége után hazavihetjük, így nem izgultunk különösebben. Meg is beszéltük a párommal, hogy mivel szombaton sok a tennivalónk, ezért csak délután megyünk majd be. Hisz délelőtt a többi rokon úgyis mindig bent van. Főleg, hogy a menyének a másik osztályon volt egy rutin műtétje, amiről ő rögtön kijöhetett, így tudtuk, hogy még este is benéz Mamához.
2011. szeptember 10. szombat. Éppen dolgoztunk, mikor reggel 7 órakor kaptuk a telefont. „ Az orvos azt mondta, hogy ha valaki még élve akarja látni Mamát, az azonnal menjen be hozzá. Az intenzíven van, az éjjel 4-szer élesztették újra.”
Nem akartuk elhinni, nem tudtuk felfogni. Mindent ott hagytunk, és még 8 óra előtt beértünk az intenzívre. Ekkor derült ki, hogy hiába volt feltüntetve a legközelebbi hozzátartozó neve és telefonszáma, senkit sem értesítettek, arról, hogy mi történt az éjjel. Ha a menye nincs ott a rutin műtét miatt, és nem veszi észre, hogy üres az ágya, akkor mi már nem is láthattuk volna. Míg mi otthon aludtunk abban a nyugalomban, hogy kedden majd hazahozzuk, és ismét szövi a vicces sztorijait, mint mindig, addig ő 4 alkalommal meghalt, és folyamatosan haldoklott. Mikor bementünk hozzá, az egyik rokon megkérdezte az orvost, hogy tudatánál van-e, az orvos azt mondta igen. Ismétlem, nem vagyok orvos, de nyilvánvaló volt, hogy kómás állapotban van, hiszen semmire sem reagált. Ott feküdt rengeteg cső lógott ki belőle. Ott volt mellette a tasak, amibe a vér ment, amit leszívtak a gyomorból. Lélegeztető gépen volt, folyamatosan nyomták belé a gyógyszereket. De már nem pislogott, mikor beszéltünk hozzá, mikor megfogtuk a kezét, nem szorította meg. Hideg volt és merev. Órákig voltunk bent nála, és még nem eszméltünk fel, csak telefonálgattunk a családtagoknak, hogy siessenek, mert az orvos 15 % esélyt adott neki a túlélésre. Mikor beértünk, nem sokkal utána P. doktor berontott, majd fellökve minket, mi pedig megkérdeztük tőle, hogy mi is történt? Ő széttárta a kezeit és azt mondta „a szívével volt a baj”. Ezzel lerázott magáról minden felelősséget. Mikor kérdeztük a véres tasakról, ami Mamám belsejéből jött, és mondtuk neki, hogy már 2 nappal ezelőtt is látszódott a székletén, ő azt kérdezte, hogy miért nem mondtuk a nővéreknek. Felháborodásunkat már nem várta meg. Mi többször szóltunk a nővéreknek, azoknak, akik kivitték a székletét tartalmazó edényt, azoknak, akiknek Mama ezreket csúsztatott a zsebébe azért, mert ilyen kellemetlen munkát kell csinálniuk, azoknak, akiknek ez a végzettségük, és észre kellett volna, hogy vegyék, és tenniük kellett volna valamit ellene. Nem tudtuk mit tegyünk, nem mertünk eljönni onnan, viszont délben kiraktak minket az intenzívről, mondván, hogy nincs látogatási idő. 15-től kezdődik újra. Mi tépelődtünk, de végül is 14 óra körül hazajöttünk, rendbe tettük magunkat, és 15 órakor már ültünk volna a kocsiba, hogy visszamenjünk, mikor jött telefon. „ Már ne gyertek, nem engednek be hozzá. Meghalt.”
Nem akartuk elhinni, nem tudtuk elhinni, ezt nem lehet elhinni. Olyan gyorsan történt az egész. Annyi megválaszolatlan kérdés. Annyi hiba, amik mind hozzásegítették Mamámat ahhoz, hogy a dédunokáit már ne láthassa meg. Mindenki kiveti a nyakából a felelősséget, mikor az igazság az, hogy igazából senki sem törődött vele. Senkit sem érdekelt a kórházban az, hogy mi is van ezzel a nénivel. Mama sosem volt az, aki a kórházakat járta, és aki állandóan bent volt. Nem volt kórházfüggő, nem volt ripacs, önkiszolgáltató öregasszony. Ő mindenkinek az anyja és nagymamája volt. Szégyellte, ha gondoskodni kell róla, nemhogy ő nyaggasson másokat. Feleslegesen nem rángatta a nővéreket, akiket ha mégis hívott, rendesen megjutalmazott. Mikor a holmiját elhoztuk, a pénztárcájában már csak 4.000 forint volt. 10.000 forintot adogatott oda a nővéreknek az 5 nap alatt azért, mert „ellátják” őt.
Egy darabig nem tudtunk észhez térni, mi hazavártuk, és még csak említés szintjén sem volt szó arról, hogy meghalhat. És rengeteg kérdést vet fel az eset. Rengeteg hiba történt, kommunikáció hiány, nemtörődömség, ami ahhoz vezetett, hogy egy normális fizikumú 77 éves asszony, aki a mai napig egyedül látja el az állatait, aki saját maga kapálja a krumpliját, a borsóját, metszi a szőlőjét, mindennap eljár a boltba és a postára biciklivel, hogyan halhatott meg egy hét alatt a szentesi kórházban, elvileg állandó orvosi és nővéri felügyelet alatt? Hogy van az, hogy mi hiába szóltunk, nem vették észre a gyomorvérzést (amit a boncolás során ki is mutattak)? Hogy lehet az, hogy egy szívbetegtől elveszik az egyik osztályon a gyógyszereit, és mikor átviszik a másik osztályra, akkor ezt észre sem veszik? Hogy lehet az, hogy olyan erkölcstelen nővérek dolgoznak az osztályokon, hogy annak ellenére, hogy a beteg ezreseket nyom a zsebükbe, ők még a személyes holmiját is ellopják?
Mindenki azt mondja, hogy a szentesi kórház egy temető. Ha valaki bemegy egy rutin műtéttel, hullazsákban jön ki. Rengeteg embert ismerek. Nagyon sokat, akiket a szentesiek tettek el láb alól. A figyelmetlenségükkel a hozzá nem értésükkel. Épp egy héttel Gulyi halála előtt temettünk el egy asszonyt, aki szintén Szentesen volt hasfájással. Személy szerint engem is kezdtek már vágni ott mikor még nem hatott az érzéstelenítő sem. Felháborító, hogy a mondás igaz! Felháborító, hogy azért, mert a mentősnek nem lehet más úti célt megadni, csak a hentesek közé lehet vitetni bárkit is a környékről!
A legfelháborítóbb viszont az, hogy még mindig nem tesznek komolyabb lépéseket az ügyben, hogy ez ne így legyen. Börtönviselt orvosokat vesznek vissza praktizálni. Azon felül, hogy a tv tele van a szentesi műhibákkal, nem tesznek semmit. Nem javítanak a munkamorálon. Az nem pénz kérdés, hogy valaki hivatásából adódóan észrevegye azt, amire a rokonok fel is hívják a figyelmet. Az nem pénz kérdés, hogyha átveszik a szemben lévő osztályra, akkor valaki átmenjen és megmondja az ottaniaknak. Az nem pénzkérdés, hogy akár a beteg telefonjáról is, de értesítsék a hozzátartozókat, ha egy olyan betegnek, akit pár nap múlva kiengednének, megáll a szíve, és bármikor meghalhat.
Ez mind hozzáállás kérdése. És amíg ezt a főnökség engedi, és nem foglalkozik vele, addig a szentesi kórház csak egy hullaház lesz.
A fenti esetet Mamám halála után elküldtem a Szentesi Bugyi István Kórház Főigazgatójának, a Csongrád Megyei Önkormányzat Közgyűlésének, a Magyar Orvosi Kamara Csongrád Megyei Területi Szervezetének és a Csongrád Megyei Szakdolgozói Kamarának. Ez utóbbi azonnal adott választ, mondván, hogy a fent leírtakkal semmilyen módon nem sértették meg a nővérek az etikai szabályzatot. Az orvosi kamara pedig éppen múlt héten küldte a levelet, másfél évvel azután, hogy Mamám meghalt, hogy eddig nem volt szakemberük kivizsgálni az ügyet, ha még mindig azt akarom, hogy kivizsgálják az ügyet, jelezzek vissza...