A szemtelen mostohaanya és négy felnőtt gyereke fehérben jött apám temetésére – mindenki megdöbbent, amikor elővette a levelet
Írta: Kovács Anna2024. december 11.
Azt hittem, apám temetése a csendes gyász napja lesz, amikor méltósággal búcsúzunk attól a férfitól, aki összetartotta a családunkat. De arra nem számítottam, hogy a mostohaanyám saját drámájává változtatja a napot – egészen addig, amíg egy levél apámtól le nem leplezte őt és gyerekeit az egész rokonság előtt.
Apám halála már önmagában is a legfájdalmasabb dolog volt, amit valaha átéltem. Aznap reggel alig tudtam összeszedni magam, tudván, hogy ma kell végleg elbúcsúznom attól az embertől, aki mindig is az erőm forrása volt.
Hónapokig betegeskedett, így valamennyire fel voltunk készülve a veszteségre, de az az űr, amit maga után hagyott, egyszerűen felfoghatatlan volt.
Aztán megjelentek ők.
Mária, a mostohaanyám, olyan kecsességgel vonult be a temetőbe, mintha divatbemutatón lenne. Mögötte vonult négy felnőtt gyereke – mindannyian hófehérbe öltözve.
Fehér. A gyász sötét árnyalatai helyett ragyogóan tiszta, feltűnő fehér.
Olyan volt, mintha egy luxushajó partijára érkeztek volna, és valahogy véletlenül egy temetésen kötöttek ki.
A rokonság, a barátok, mindenki fekete ruhában állt ott, némán, mély gyászba burkolózva. De ők… ők úgy vonultak be, mintha egy elegáns estélyre jöttek volna. Az egész tömeg felkapta a fejét, mindenki suttogni kezdett.
Az állkapcsom megfeszült, a kezem ökölbe szorult, és mielőtt észbe kaptam volna, máris átvágtam a tömegen, egyenesen Máriához tartva.
- Mária! – szóltam rá élesen, amikor elé értem. A hangom halk volt, de tele volt feszültséggel. – Mégis mit képzelsz?! Miért vagytok így felöltözve?!
Mária elmosolyodott. Az a fajta mosoly volt, amitől az embernek kedve támadna megfordulni és elrohanni.
- Drágám – mondta túlzott kedvességgel, mintha egy makrancos gyereket akarna lenyugtatni. – Ne idegeskedj ennyire. Édesapád ezt akarta.
Összevontam a szemöldököm.
- Micsoda?! – kérdeztem hitetlenkedve. – Ne beszélj ostobaságokat! Apám soha nem…
De mielőtt befejezhettem volna, Mária előhúzott egy borítékot a táskájából.
- Íme a bizonyíték – jelentette ki, és kissé teátrálisan átnyújtotta a levelet. – Azt írta nekem: "Mária, te és a gyerekek fehérben gyertek el a temetésemre. Ez az utolsó kívánságom."
A döbbenettől megdermedtem. A körülöttünk állók halk felhördülései jelezték, hogy mindenki minket figyel.
- Ez hazugság… – suttogtam magam elé.
Mária azonban csak sóhajtott, és visszatette a levelet a táskájába.
- Hidd, amit akarsz, drágám. – Megrázta a fejét, mintha ő lenne az áldozat. – De mi csak az ő akaratát teljesítjük. Te pedig hálás lehetnél ezért.
A gyomrom görcsbe rándult. Nem tudtam elhinni, hogy apám tényleg ezt akarta volna.
- Ez nem lehet igaz! – csattantam fel, de Mária már hátat is fordított nekem, és odaszólt a gyerekeinek:
- Gyertek, foglaljuk el a helyünket. Nem akarunk elkésni.
Egyszerűen elvonult mellettem, mintha semmi sem történt volna, és leült az első sorba, mintha ő lenne az özvegy királynő.
A düh és a fájdalom olyan erővel tombolt bennem, hogy alig bírtam egy helyben állni.
A szertartás elkezdődött, és én csak néztem, ahogy Mária és a gyerekei ott ültek az első sorban, fehérben, mintha ők lennének a gyászoló család középpontja.
Már majdnem elértem a tűréshatáromat, amikor Joe bácsi, apám legjobb barátja, előlépett.
Az arca megviselt volt a bánattól, de volt valami más is a tekintetében. Valami kemény. Határozott.
A kezében egy másik levelet tartott.
- Mária – szólította meg komoly hangon. – Legyen szíves, álljon fel!
A nő felállt, és egy kis mosoly játszott az ajkán, mintha azt hinné, most jön az ő nagy pillanata. A gyerekei is mellé álltak, felszegett fejjel.
- Ez a levél... – kezdte Joe bácsi. – A férjed írta.
Mária arca először magabiztos maradt, de ahogy Joe kinyitotta a levelet, a tekintete hirtelen megváltozott. Egy halvány árnyalatnyi félelem jelent meg a szemében.
Joe bácsi mély levegőt vett, és felolvasta a levelet az egész gyülekezet előtt:
- "Kedves barátaim és családom! Köszönöm, hogy eljöttetek, hogy megemlékezzetek rólam. De van valami, amit el kell mondanom."
A csend olyan mély volt, hogy szinte hallani lehetett a levegővételt.
- "Mária és a gyerekei mindig is csak a pénzem miatt voltak velem. Amíg beteg voltam, elfordultak tőlem. Csak egyvalaki volt mellettem végig – az első feleségem, Júlia."
Mária arcbőre elfehéredett. A gyerekei riadtan néztek egymásra.
A tömeg hangosan felmordult. Mindenki Máriára és a gyerekeire nézett, várva a reakciójukat.
A templom csendje szinte fojtogató volt. Mária arca sápadt lett, mintha egy pillanat alatt kihúzták volna alóla a talajt. A gyerekei is tanácstalanul, döbbenten álltak mellette, mintha nem tudnák, mit tegyenek.
Joe bácsi folytatta az apám levelének felolvasását:
- "Mária és a gyerekei éveken át élősködtek rajtam. Amíg erős voltam és dolgoztam, addig csüngtek rajtam, de amikor beteg lettem, magamra hagytak. Mindig csak akkor jöttek, ha pénz kellett nekik. Egyszer, amikor a kórházban feküdtem, és az orvos azt mondta, kevés időm van hátra, Mária megkérdezte tőlem: 'Ugye gondoskodtál rólunk a végrendeletedben?' Akkor jöttem rá, hogy én nekik sosem voltam más, csak egy ATM."
Mária levegőért kapkodott, a templomban moraj futott végig.
Joe bácsi folytatta:
- "Még egy dolgot el kell mondanom mindenkinek. Én kértem, hogy Mária és a gyerekei fehérben jöjjenek a temetésemre. Nem azért, mert azt akartam, hogy ez egy vidám esemény legyen. Azért, mert azt akartam, hogy mindenki lássa őket. Hogy mindenki felismerje őket a tömegben. Hogy mindenki tudja, kik azok az emberek, akik csak a pénzért voltak mellettem, és kik azok, akik valóban szerettek."
A döbbenet szinte tapintható volt. A vendégek egymásra néztek, és már nyíltan suttogtak.
Mária előre lépett, és remegő hangon megszólalt:
- "Ez hazugság! Ez nem lehet igaz! Biztosan meghamisítottátok azt a levelet!"
Joe bácsi összecsukta a papírt, és nyugodt, de határozott hangon válaszolt:
- "Ez az eredeti levél, Mária. A saját ügyvédje adta át nekem. Édesapja aláírásával, hitelesítve. Ez volt az utolsó kívánsága."
Mária ajka remegett, a szeme vadul járt körbe, mintha keresné, hogy ki állhat még mellette. A gyerekei is meghunyászkodtak, de egyikük sem szólalt meg.
Ekkor egy másik vendég, egy idős asszony, előrelépett:
- "Tudtam! Tudtam, hogy így van! Amikor az én férjem is kórházban volt, láttam, hogy Mária sosem jött be hozzá. De amikor meghalt, ő volt az első, aki érdeklődött a vagyon után!"
Egy másik rokon is megszólalt:
- "Egyszer találkoztam vele a bankban. Hallottam, ahogy az egyik fiával arról beszélt, hogy 'csak ki kell várni a megfelelő pillanatot'! Akkor még nem értettem, miről van szó!"
A templomban mindenki suttogott, és Mária arcára kiült a teljes pánik.
- "Ez nem igaz!" – kiáltotta végül, de a hangja elveszett a megvető pillantások között.
Ekkor egy fiatalabb férfi lépett előre – apám ügyvédje.
- "Van még valami." – A hangja tisztán csengett a teremben. – "A végrendelet."
Mária teste megfeszült.
- "Miért? Miért nem adod már ide? Hiszen én vagyok az özvegye!"
Az ügyvéd sztoikus arccal felemelte a borítékot.
- "Nem, Mária. Az örökség nem rád és a gyerekeidre száll."
A mostohaanyám szeme elkerekedett.
- "Ez lehetetlen! A felesége voltam!"
Az ügyvéd megrázta a fejét.
- "Nem teljesen. A házassági szerződésben világosan benne volt, hogy ha elhagyja az urát a betegsége alatt, nem jogosult örökségre. És te elhagytad őt, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rád."
A tömeg megint felmorajlott.
- "A házat és a bankszámlákat a lánya örökli, aki mindig is mellette állt."
Én döbbenten pislogtam.
- "Mi? Nekem hagyta?"
Joe bácsi rám mosolygott.
- "Igen, kislányom. Mindent rád hagyott. Mert te voltál az, aki törődött vele."
Mária arca kipirult a dühtől.
- "Ez nem lehet igaz! Ez valami hiba!"
- "Nincs hiba, Mária." – mondta az ügyvéd higgadtan. – "Az örökség kérdésében az ügy le van zárva."
Mária hátratántorodott, majd dühödten a gyerekeire nézett.
- "Indulunk!" – sziszegte. – "Nincs értelme itt maradni egy ilyen bohózatban!"
De senki sem mozdult. A négy gyerek úgy állt ott, mint akiket villám sújtott.
- "Anya…" – suttogta az egyikük. – "Azt mondtad, biztosan mi öröklünk… Azt mondtad, hogy apa nem is szerette a másik családját…"
Mária feléjük fordult, de a tekintetében már nem volt hatalom.
- "Hallottátok, amit mondtam! Indulunk!"
Lassan elindultak, és ahogy távoztak, a tömeg elhalkult. Nem volt többé erejük játszani az ártatlan áldozatot.
A temetés folytatódott, de már más hangulatban.
Joe bácsi folytatta a beszédet, és most minden szó, amit apámról mondott, még többet jelentett. A valódi családja volt ott, azok az emberek, akik valóban szerették őt.
Ahogy a temetés végéhez értünk, Joe bácsi megveregette a vállam.
- "Látod, kislányom? Apád még a halála után is gondoskodott rólad."
Könnyek szöktek a szemembe, de ezúttal nem a fájdalomtól, hanem a hálától.
Apám még halálában is gondoskodott arról, hogy az igazság napvilágra kerüljön.
És Mária? Ő megkapta, amit érdemelt.
