A sofőrnek alig sikerült megállnia – a kiskutyák szanaszét hevertek az úttesten. A hóvihar úgy kavargott a fényszórók előtt, mint egy dühös szellem, elnyelve az út szélét.
Szabó András soha nem értette azokat az embereket, akik úgy bántak a háziállataikkal, mintha a gyerekeik lennének. Neki se kutya, se macska, csak munka és csendes albérlet, ahol a tévé beszélt hozzá esténként. De ez az éjszaka mindent megváltoztatott.
Épp hazafelé tartott a munkahelyéről, egy irodából, ahol egész nap Excel-táblázatokat babrált. Már csak egyetlen vágya volt: ledőlni otthon a kanapéra, egy bögre meleg teával a kezében, és megnézni végre azt a krimit, amit három napja halogatott.
Hogy ébren maradjon a volán mögött, felcsavarta a rádiót. A Tankcsapda üvöltött, ő pedig együtt dobolt a kormánykeréken.
Aztán hirtelen jött a fékcsikorgás.
A szíve kihagyott egy ütemet, amikor meglátta őket — apró, sötét gombócok, szanaszét heverve a havas aszfalton.
Az autó megcsúszott, a hátsó része oldalra kapott, de András csodával határos módon sikeresen megállította.
– A francba! – szaladt ki a száján, miközben a kormányra borult. A fényszórók fényében határozottan kirajzolódtak a kiskutyák. Kicsik voltak. Aprók. Alig mozogtak. Csak halk nyüszítés hallatszott, és szinte beleolvadtak a hóba.
– Hát ti… ti honnan a pokolból kerültetek ide? – kérdezte döbbenten, miközben kibámult a szélvédőn.
A hóvihar még jobban rákezdett. A háta mögött valaki dühösen dudált, aztán egy autó megelőzte. Majd még egy. Senki nem állt meg.
András ott ült, lebénulva. Ha most otthagyja ezeket a pici jószágokat, reggelig egyik sem éli túl.
– Hé, te! Mi a fenét csinálsz az út közepén?! – kiáltott ki valaki egy elhaladó furgon ablakából.
– Kutyák vannak az úton! Kiskutyák! – kiabálta vissza András, de a zajban senki nem hallotta.
A jeges szél az arcába vágott, mikor kinyitotta az ajtót. Didergett. Már csak 15 perc volt hátra az otthonáig… de ezek a kiskutyák egy órát sem bírnának ki.
– Ez nem lehet igaz… – morogta, miközben bekapcsolta a vészvillogót, és hátrament a csomagtartóhoz. Előkapott egy régi, foszladozó pokrócot.
Ekkor valami megmozdult a bokrok között, az út szélén. A fényszórók épp megcsillantak egy szempáron. András a telefonjával világított oda.
A bokorban egy kutya feküdt. Sovány volt, mint a csontváz, beesett oldalakkal. Nem emelte fel a fejét, csak a farka mozdult meg gyengén.
– Hát te vagy az anyjuk… – suttogta András. A nyakában egy elnyűtt, szakadozott nyakörv lógott. Egyértelműen valakié volt egykoron.
Úgy nézett ki, mint aki túlélte Auschwitzot. „Biztos kirakták, mikor kiderült, hogy vemhes…” – gondolta András. Már hallott ilyen történeteket.
Sóhajtott. Tudta, hogy innen nincs visszaút. Nem hagyhatja itt őket.
András úgy vezette haza az autót, mintha egy kristályvázát szállítana. A kutyamama — akit egyelőre csak „anya” néven emlegetett magában — a hátsó ülésen feküdt, pokrócba bugyolálva, kölykeit szorosan magához ölelve. Halk nyüszítés hallatszott időnként a takaró alól, mint egy kis zenekar próbája.
A ház előtt András úgy parkolt le, hogy félig elfoglalta a szomszéd helyét is, de most nem érdekelte. „Majd holnap reggel bocsánatot kérek. Vagy sütök valamit” – gondolta.
Amint kiszállt, meghallotta a lépcsőház felől Jelena néni hangját, aki épp a kukához igyekezett macskakajás dobozokkal.
– Jó estét, Andriskám! – köszönt rá. – Micsoda idő ez! Még a verebek is esernyőt akarnak!
– Jelena néni! – kiáltott fel megkönnyebbülve. – Maga kell nekem most! Valami hihetetlen történt!
Kinyitotta a hátsó ajtót. Jelena néni odapillantott, aztán felsikoltott:
– Úristen! Hol találta őket?
– Az úton. Hóviharban. Majdnem elütöttem őket. Segítsen, kérem! Fogalmam sincs, mit kezdjek velük.
Jelena néni letette a dobozokat és már nyúlt is a pokróc alá.
– Ne aggódjon, először is meleg helyre kell őket vinni. Majd én adok tejet, kutyaeledelt, takarót, mindenem van. Jöjjön, felviszem magamhoz.
András segített cipelni a kartondobozba átpakolt kutyacsaládot. A negyedik emeletig feljutni azzal a nehéz teherrel felért egy kisebb túrával.
Odabent a lakás meglepően otthonos volt. A kanapé szélén horgolás, az asztalon teafőző, a polcokon könyvek és kutyás naptárak.
– Itt lesz jó helyük – mutatott egy sarokra Jelena néni. – Régi plédekkel kibéleljük a dobozt. Van nálam tejpor is, amit kölyköknek szoktak adni.
– Maga fel van szerelve, mint egy állatklinika – jegyezte meg András.
– Öt macskát mentettem meg tavaly – vont vállat Jelena néni. – És egy sündisznót. De ez… ez más. Ezek a kis jószágok… anyával együtt, ez komolyabb.
Miután mindent elrendeztek, András a földre telepedett a doboz mellé. A kutyamama fáradt szemekkel nézett rá. A kölykök már a hasánál matatva keresték a tejet.
– Két hetesek lehetnek – állapította meg Jelena néni. – Az anya napok óta nem ehetett rendesen. Mázli, hogy időben találtak rájuk.
– Nem tudom megtartani őket – törte meg a csendet András. – Albérletben lakom, sok a munka, nincs is kutyás múltam…
– Senki nem kérte, hogy megtartsa – mosolygott Jelena néni. – Az első lépés, hogy megmentsük őket. Aztán meglátjuk.
Felhívta egy ismerősét, Mását, aki állatvédő önkéntesként dolgozott.
– Szia, Mása, bocsi, hogy este zaklatlak. Vészhelyzet. Öt kölyök és egy csontsovány anyuka. Tudsz segíteni?
Amíg telefonált, András a kutya fejét simogatta.
– Hogy hívjalak, hm? – dünnyögte. – „Mamuska”? Az elég... fura. Mi lenne… Lady? Igen, Lady. Igazi úrinő vagy – bátor anyuka.
Lady gyengén megcsóválta a farkát. Jelena néni megfordult és elmosolyodott:
– A kutya elfogadta a nevet. Ez jó jel.
– És most mi lesz? – kérdezte András.
– Holnap jön az állatorvos. Addig is kétóránként etetni kell az anyát. Figyelni, hogy a picik szopnak-e. Menni fog?
– Én? De… nekem dolgoznom kell!
– Nekem meg lumbágóm van meg két protézisem – vágott vissza Jelena néni. – Ön fiatal és egészséges. Vegyen ki betegszabit. Hat életért cserébe nem nagy ár.
András mélyet sóhajtott.
– Jó… megpróbálom.
Az éjszaka lassan telt. András kétóránként felkelt, etette Ladyt, ellenőrizte a kölyköket. Az ébresztőóra fölöslegesnek bizonyult – valahányszor a kicsik mocorogni kezdtek, Lady halkan nyüszített, és András már kint is volt az ágyból.
Reggel remegő kézzel tárcsázta a munkahelyét.
– Szabó András vagyok… izé… ma nem tudok bemenni. Lázas vagyok. Nagyon. Hidegrázás. Meg… – itt egy kis köhögést is eleresztett a hitelesség kedvéért.
A főnöke, Szalai úr, morgott valamit a határidőkről, de András soha életében nem érezte még ennyire, hogy nem érdekli a „határidő”.
Kilenc óra körül becsöngetett az állatorvos. Fiatal nő volt, világos szőke hajjal, meleg tekintettel, és egy hatalmas orvosi táskával.
– Milyen hősök laknak itt? – kérdezte mosolyogva, miközben lehajolt Ladyhez.
Lady kicsit megfeszült, de nem morgott, csak nyugtalankodva figyelte, mit csinál az ismeretlen nő.
– Őt Ladynek neveztem el – magyarázta András. – Az egész családot ő mentette meg.
– Nos, Lady igazi túlélő – állapította meg az állatorvos, miközben a kutya bordáit tapogatta. – Nagyon legyengült, kiszáradt. A kölykök picit kihűltek, de nem vészes. Jókor találtak rájuk. Szerencséjük volt… és maguknak is, hogy egy ilyen napot választottak a jótettre.
– Mit kell tennem? – kérdezte András komolyan, miközben Lady szemébe nézett, aki már sokkal nyugodtabban feküdt a dobozban.
– Jól kell etetni. Vitaminok, könnyen emészthető, tápanyagban gazdag étel. És… törődés. Az a legfontosabb. Éreznie kell, hogy nincs egyedül többé.
HirdetésEz a szó – „nincs egyedül” – valami régi sebbe hasított Andrásban. Eszébe jutott, hányszor ült otthon egyedül, munka után, üres tányérral, a telefonjára meredve, ahová soha senki nem írt. És most itt volt egy kutya, aki minden erejét latba vetve védte a kicsinyeit. Hűség, odaadás, szeretet – szavak, amiket ő csak könyvekből ismert.
Délután Jelena néni újra átjött. Hozott kutyatápot, egy adag májkrémet (amit állítása szerint minden kutya imád), és egy doboz vitamint.
– Hogy megy a „kutyanapszolgálat”? – kérdezte nevetve.
– Hát… kihívás – ásított András. – Lady még nem eszik sokat, de már felállt.
– Idő kell neki. És bizalom – bólintott Jelena néni. – Tudja, azon gondolkodtam… talán írhatnánk egy posztot a Facebookra. Hátha valaki felismeri őket.
– És minek? – kérdezte András feszülten. – Hogy visszakapják azt, amit kidobtak? Ezeket a kölyköket meg a mamát is szándékosan rakták ki. Ez nem tévedés volt, hanem gyávaság.
Jelena néni nem szólt, csak bólintott. Látta Andráson, mennyire felkavarta a helyzet. Nemcsak a kutyák miatt – hanem saját magával kapcsolatban is.
Lady napról napra jobban lett. A szőre kezdett csillogni, és amikor pórázt tettek rá, kiderült, hogy szépen sétál, ismeri az „ül” és a „gyere ide” vezényszavakat. „Ez a kutya valaha boldog volt” – gondolta András, miközben sétáltak a parkban. És most újra boldog lehet.
A kölykök is nőttek. Egyiküknek fehér folt volt a mellkasán, mintha nyakkendőt viselne. Őt András csak „Kis Úrfi”-nak hívta.
– Nézd, már próbál lépegetni! – örvendezett.
– Valódi kis hős – mosolygott Jelena néni. – És maga is. Kezd látszani, hogy kivirágzik ebben az „apaszerepben”.
András csak legyintett, de belül tudta, hogy igaza van. A lakás megtelt élettel. Már nem csak aludni járt haza, hanem élni.
Aztán jöttek a telefonhívások. Jelena néni feltöltött egy képet a közösségi oldalra: Lady a kölykeivel. A poszt szívet tépett. Emberek jelentkeztek, vittek tápot, kérdezték, mikor lehet örökbe fogadni.
– Csak megbízható embereknek – figyelmeztetett Jelena néni. – Nem mindegy, hová kerülnek.
Elsőként a „nyakkendős hős” költözött el – egy fiatal pár vitte el, akik külön szobát készítettek neki. András hosszan beszélgetett velük, és csak akkor adta oda, amikor biztos volt benne: jó helyre megy.
Lady nyugodtan búcsúzott. Halkan nyüszített az ajtó becsukódásakor, aztán leheveredett András lábához, és a fejét a térdére tette.
– Ne aggódj, anyu – suttogta András. – Boldog lesz. Jó emberek.
Ahogy a kölykök sorban gazdára leltek, András szíve egyre nehezebben viselte a búcsút. De Lady… Lady más volt.
Egy este, miközben kettesben ültek a kanapén, András mélyen a kutya szemébe nézett.
– Maradjunk együtt? Örökre?
Lady válaszként odabújt, megnyalta az orrát, majd a vállára hajtotta a fejét.
Másnap telefonált egy nő:
– Jó estét, a hirdetés alapján érdeklődöm. Elvinnénk a kutyát.
– Elnézést – mondta András határozottan. – A kutya már megtalálta az otthonát.
– De hiszen azt írták, gazdát keres…
– A hirdetés már nem aktuális – vágta rá András. – Lady velem marad.
Amikor letette a telefont, Lady a kanapéról nézett rá, szinte kérdőn.
– Nos, partnernő – mosolygott András –, együtt fogunk élni. Tudom, nem vagyok egy Michelin-csillagos szakács, de legalább nem foglak újra az utcára tenni.
Lady válaszul egy nagyot csóvált, és ráfeküdt András lábára.
Epilógus: Téli este, új élet
Fél évvel később András egy új lakásban élt – nagyobb, világosabb, és saját kis udvara volt.
Lady kapott saját kanapét (amit ritkán használt, mert inkább András ágyában aludt), rengeteg játékot, vitaminokat és sétákat a közeli ligetben.
A nappali falán egy nagy bekeretezett kép lógott: Lady és a kölykei, azon az első estén, a kartondobozban.
András néha leült a kép elé, Lady pedig mellé telepedett.
– Tudod, régen azt hittem, az ilyen sztorik csak nyálas mesék – mondta egyszer. – Hogy egy kutya megváltoztatja az ember életét. Most meg én lettem az a fickó, aki a kutyájáról posztol a neten… És tudod mit?
Lady felemelte a fejét, figyelt.
– Tetszik.
Odakint lassan hullani kezdett a hó.
Nem viharosan, nem dühösen. Csak csendesen, békésen – ahogy egy boldog otthon ablaka mögött illik.
