Sajnos sokan (szinte alig van kivétel..) vagyunk, akik úgy éljük az életünket, amiről a Távkapcs című film is szól… A rutin fogságába esünk, mindennek megvan a “maga menete”, és elfelejtjük, hogy milyen szép is az élet. Mennyi szépséget és csodát rejt a világ, és mi is az igazán fontos.
Az alábbi kis történet erre világít rá. A történet a kedves sztorikat napvilágra hozó newsner.com oldalon jelent meg, és nem biztos, hogy minden tekintetben realisztikus. De nem lovagolnánk ezen, hogy pontosan így, ebben a formában hol és mikor történhetett meg, és hol nem… Ami a lényeg, a történet üzenete. És az csodaszép!
Egy külföldi ambuláns osztályának dolgozója osztotta meg az igen érdekes és sokat mondó esetet, ami az elmúlt időszakban esett meg a praxisukban. Kihívták őket egy idős hölgyhöz, aki már nyilvánvalóan haldoklott. Teljes erőbedobással, vijjogva, szirénázva hajtottak vele a kórházba.
A hölgy aztán egyszer csak, elhaló hangon megszólalt: „Úgy szeretném látni a tengert…”
A néni valószínűleg az utolsó útjára indult a kórházba, és ezt a mentő személyzete is nagyon jól tudta. Egy hosszú életút vége volt ez, egy kisgyerek, kislány, fiatal lány, felnőtt nő és anya, majd pedig egy középkorú, végül pedig már idős hölgy története a végéhez közeledett. És ő csak a tengert szerette volna látni.
A mentősök ezért úgy határoztak, hogy tesznek egy kitérőt, és leviszik a hölgyet az óceánhoz, tiszteletben tartva az utolsó kívánságát:
A néni csak ennyit mondott: “Hálásban köszönöm. Végtelen békét érzek… Minden a legnagyobb rendben van!”
Mindig él a választás, hogy a rutint és az embertelenséget, vagy pedig az Életet és az emberséget választjuk!
Ne felejtsd el megosztani, ha egyetértesz!
A borítókép illusztráció!