Néha a legkisebb dolgok, emberi gesztusok azok, amelyek aztán láncreakciót indítanak el, és emberek százezreit fakasztják könnyekre: különösen megható tud lenni a mély emberi érzések megélése olyan emberek részéről, akik sok viszontagságon mentek keresztül.
Ez a történet egy hétköznapi igazoltatásnak indult: William Jazwinski egy tavaszi napon éppen munkába autózott, amikor látta, hogy egy rendőrautó villog rá, ő pedig annak rendje és módja szerint félre is állt. Azon gondolkozott, hogy milyen szabályt is szeghetett meg, de nem tudott rájönni.
Ám amikor a rendőr odalépett a kisteherautó lehúzott ablakához, elmondta, hogy nem igazoltatásról van szó, csak a katonai szolgálatát akarja megköszönni a férfinak. Nyilván a katonai lökhárító matricát vette észre a kocsi hátulján.
A rendőrtiszt kérdésére a volt katona elmondta, hogy 15 hónapot szolgált Irakban. A rendőrből erre előbukott, hogy a fia is Irakban szolgált, de sajnos hősi halált halt, soha nem tért vissza, és soha többé nem láthatja őt.
William már ekkor elérzékenyült, mert pontosan tudta, hogy miről beszél ez a rendőrtiszt, aki elvesztette a fiát. A rendőr ekkor meglátta az amerikai zászlót a műszerfalon, amely pont olyan volt, melyet amelyet akkor kapott a hadseregtől, amikor fia haláláról értesítették.
Ekkor egy különös kéréssel fordult a volt katonához: megkérte, hogy hadd ölelje meg, mert annyira emlékezteti a fiára. Bevallotta, hogy azért is állította meg őt, mert azt gondolta, hogy ő az. Még mindig nem tudja elfogadni, hogy a fia már soha többet nem térhet vissza.
