A rendőr holttestét már elszállították – de a kutyája nem hajlandó elmozdulni a koporsó mellől...” – A hős kutya története, aki mindannyiunk szívét összetörte – és meggyógyította.
A temetőben csend ült mindenre, mintha maga az idő is megtorpant volna. Az eső csak csendesen szemerkélt, mégis minden egyes cseppje úgy koppant a koporsón, mintha könnycseppek hullottak volna az égből.
A zászlóval letakart koporsó előtt egy nagytestű német juhászkutya feküdt mozdulatlanul, ahogy már órák óta. Még akkor sem mozdult meg, amikor az utolsó díszlövés eldördült.
– Menj, Bátor, gyere... – szólt halkan a fiatal rendőr, Szabó Niki, aki a kutya gondozását vette át a temetés után. De a kutya csak halkan nyüszített, és közelebb húzódott a koporsóhoz.
– Ő nem megy sehova – suttogta egy idős úr a tömegben. – Ott van a gazdája... és ő még mindig őrzi.
A kutya neve Bátor volt. A társa, gazdája, barátja: Zsigmond Tamás törzszászlós. Tizenhárom éven át járőröztek együtt, kutyabemutatókon vettek részt, időnként gyerekek közé mentek iskolákba, máskor kábítószer-keresésen vettek részt.
Egy nappal korábban egy fegyveres bankrablás során tűzharc tört ki. Zsigmond Tamás hősi halált halt – legalábbis ezt közölték a családdal és a kollégákkal. A testet azonosították, a rendőrség hivatalos jelentést adott ki.
Csakhogy volt valaki, aki nem hitt ennek.
A kutya nem engedte, hogy elvigyék a koporsót. A ravatalozóban, a temetés előtti éjszakán valaki elhagyta az ajtót résnyire nyitva, és a kutya kiszökött. Megkereste a koporsót, lefeküdt mellé, és azóta is ott maradt. Azóta sem evett, sem ivott, csak a fejét pihentette a koporsónál.
– Olyan, mintha tudná, hogy valami nem stimmel – motyogta Niki a bajtársaknak. – Ez nem gyász. Ez valami más. Ő... vár.
A rendőrség pszichológusa, dr. Lantos Dóra szerint ez lehetséges.
– A kutyák hihetetlen érzékenységgel reagálnak gazdájuk testbeszédére, szagára, rezgéseire. Ha a test nem Zsigmond Tamásé, a kutya érzékeli... – magyarázta a rendőrségi pszichológus. – És ha érzékeli, akkor minden parancs ellenére marad. Ez már nem kiképzés – ez a szív szava.
A temetés után a család hazament. A tisztek szétszéledtek. A pap elment. De Bátor ott maradt. Senki nem tudta rávenni, hogy elmozduljon.
Másnap reggel, amikor a sírásók visszatértek, meglepetten látták, hogy a kutya még mindig ott van.
A temetőgondnok, Pálfi bácsi, régi katona, odament, leguggolt a kutyához, megsimogatta a fejét.
– Te valamit tudsz, mi? – mondta halkan. – Valami nem kerek.
És valóban: nem volt kerek.
Délután háromkor telefon érkezett a rendőrséghez egy vidéki kórházból.
– A maguk embere itt van. Életben van. Sérülten, de él – mondta a nővér a vonal túlsó végén. – Egy civil kisteherautóval hozták be, a papírjai nem voltak nála. A fejét érte ütés, nem emlékszik mindenre, de most már felismerte a saját nevét. Azt mondja: Zsigmond Tamás.
A vonal túlsó végén csend lett. A tisztek először azt hitték, hogy rossz vicc. Aztán újra hívták a számot. A kórház megerősítette: Zsigmond Tamás él.
A hír villámcsapásként érte az állományt. Zsigmond Tamás életben van. Súlyosan megsérült, de él. A kérdés csak az volt: akkor ki van a koporsóban?
– A személyazonosítás a dokumentumok alapján történt, nem a család vagy az ujjlenyomat alapján – vallotta be feszengve az egyik rendőrtiszt. – Sietni kellett. A test roncsolódott. És... hát, a ruha és a szolgálati jelvény megegyezett.
A vizsgálat gyorsan elindult. A koporsót nem engedték le a földbe. A sírt lezárták, a testet újra megvizsgálták – és kiderült, hogy valóban nem Zsigmond Tamás volt. Egy bűnözőé, aki a tűzharcban életét vesztette, de aki előtte még valahogy megszerezte Tamás jelvényét és fegyverét. A rendőrség egyfajta fedősztorit is kapott, amit a bűnöző csoport terjesztett: hogy Tamás meghalt. Az egész félrevezetés volt – és majdnem sikerült is.
De volt valaki, aki nem dőlt be neki.
Amint a hír eljutott a temetőbe, Szabó Niki nem várt tovább. Autóba ült, és elhozta Bátort a kórházba. A kutya az egész úton csendben volt. Amint azonban megérkeztek, és beléptek a kórterembe, ahol Tamás feküdt, Bátor megtorpant.
HirdetésMajd felemelte a fejét. És elindult.
Tamás, a törzszászlós, erősen felkötözött fejjel, karján infúzióval, épp egy orvossal beszélgetett. Amikor meghallotta a mancsok ütemes kopogását a folyosóról, elhallgatott.
– Ez... Ez nem lehet – suttogta.
A következő pillanatban Bátor már az ágyánál volt. Először csak leült. Aztán felugrott, és két hatalmas mancsa Tamás mellkasán landolt, a kutya szinte sírt örömében.
Tamás felnevetett – és sírni kezdett.
– Te őrült jószág... Hogy találtál meg? Hogy... te tényleg itt vagy!
Niki csak állt az ajtóban, könnyeit törölgetve.
– Mondtam, hogy nem volt az gyász, csak... hit. A kutya tudta, hogy élsz.
– Hát... jobban tudta, mint én – motyogta Tamás, és simogatta a kutya nyakát. – Az utolsó, amire emlékszem, hogy a társamat akartam fedezni. Aztán... sötétség. Felébredtem valami csűrben. Egy idős házaspár vitt be a kórházba, ők találtak rám az erdő szélén. A nevemre nem emlékeztem. Csak az maradt meg, hogy „Bátor... vigyázz rá” – ezt hajtogattam újra és újra.
Az orvosok szerint Tamás agyrázkódást szenvedett, de a memóriája fokozatosan tért vissza. Bátor jelenléte pedig felgyorsította a gyógyulását.
Egy héttel később a rendőrség sajtótájékoztatót tartott. Zsigmond Tamás újra egyenruhát öltött – persze még mankóval. Mellette ült Bátor, teljes díszben, nyakában különleges érdemrenddel.
– Hős vagy – mondta neki a rendőrkapitány, miközben megsimogatta a fejét. – Az egyetlen, aki nem hitt a halálhírnek. Te tartottad életben a reményt.
A történetet átvették a híradók, az újságok, még külföldi oldalak is. De Tamás nem érdekelte a hírnév. Csak az, hogy újra otthon lehet Bátorral.
Egy hónappal később végre hazatértek. A közeli parkban újra sétáltak, a gyerekek örömmel integettek nekik. És Tamás minden nap hálát adott, hogy van valaki, aki szó nélkül megértette, amit senki más nem.
Egy kutya.
Egy barát.
