Egy kávéházban ültem, amikor bejött két idősebb úr, és leültek a szomszéd asztalhoz. Az egyikük a feleségéről kezdett el valamit mesélni. Aztán rákérdezett, hogy mi van a barátja feleségével. Ő pedig belefogott az alábbi történetbe, amibe természetesen eleinte nem akartam belehallgatni, de aztán mégis egyre inkább képtelen voltam nem odafigyelni…
„Hát, tudod, 21 voltam, amikor találkoztunk egy buliban. Én a szoba másik sarkában ültem, amikor megláttam, de egyből tudtam, ki az: az én leendő feleségem… A többi már történelem. Ő valami egészen különleges volt. Életem minden napján, miután megjöttem a 12 óra munkából, meleg vacsorával várt. Miután a gyerekek lefeküdtek, mind a ketten olyan fáradtak voltunk, hogy egyből bebújtunk mi is az ágyba és csak csendben öleltük egymást. És nekem ennyi elég is volt: hogy tudtam, ott van a karjaimban. És ezt meg is mondtam neki minden éjszaka… Ő volt az én királynőm. És ez is elmondtam neki mindennap. És ez az én királynőm segített nekem abban, hogy az legyek, akinek lennem kellett. Neki köszönhetően lettem jó apja a gyermekeimnek – mert az voltam, kérdezd csak meg tőlük. És ők is neki köszönhetik, hogy elértek valamit az életben. Vannak ilyen emberek, tudod. Akik miatt egyszerűen te is jobb ember szeretnél lenni.
Mígnem egy napon elkezdett betegeskedni. Először nem aggódtam túlságosan, mert néha mindenki beteg lesz. De úgy tűnt, az orvosok másképp gondolják ezt, szerintük lenne okunk az aggodalomra. És sajnos nekik lett igazuk… Amikor ez kiderült, megkérdezett engem, vajon újra megnősülök-e, ha ő meghalt. Aggódott emiatt, azt mondta, el sem tudna képzelni egy másik nő oldalán. De én azt mondtam neki: nekem nem lehet másik, második királynőm. De tudod mit? Ő nem hitt nekem. A szemembe nézett és azt mondta: ’Én jobban ismerlek, mint te magadat. Te az az ember vagy, akinek szüksége van arra, hogy legyen mellette egy nő. Egyedül boldogtalan lennél…’
Egyesen belenéztem azokba a nagy barna szemeibe, és azt mondtam: ’Drágám, nekem nem egy nő kell az életembe, hanem te. Te vagy nekem az egyetlen.’
Aztán egyéves küzdelem után minden más lett. Már nem volt vacsora az asztalon, amikor hazaértem. Helyette, miután ledolgoztam a magam 12 óráját és hazamentem, én vittem őt az ágyból ölben az asztalhoz. És én főztem vacsorát, ő meg ült ott, és nézett engem. Viszont ugyanúgy beszélgettünk, mintha mi sem változott volna. Néha aztán ott ültünk együtt, vacsoráztunk, beszélgettünk, mosolyogtunk és egyszerűen boldogok voltunk, hogy így együtt lehetünk. De rosszabb napokon etetnem kellett őt, ő meg sírt és folyton bocsánatot kért. Amire én csak annyit mondtam: ezért vagyok itt. Annyira, de annyira beteg volt… Nem tudott semmit csinálni, és folyamatosan, 4 óránként szednie kellett a gyógyszereket. Így aztán az evés után visszavittem őt az ágyba, bemásztam mellé, és beszélgettem vele, mint régen - mintha minden rendben lett volna. És tényleg olyan volt, mint régen: semmi nem érdekelt, amíg őt a karjaimban tarthattam. De ez csak négy óráig tartott, mert akkor fel kellett kelnem, és hozni a gyógyszerét. De azt a négy órát a két gyógyszerezés között, azt nem cseréltem volna el semmiért.”
Ekkor egy hosszú csend következett. Láttam, hogy többen is megrendültem füleltek az öreg történetére, de senki nem mert megszólalni, csak csendben szipogtunk.
Hirdetés„De aztán van egy határ, hogy mennyit bír el a test – folytatta az öreg. – Két évig szenvedett, mint a kutya, mígnem legyőzte a betegség. Láttam, hogy jön a vég – és ő is látta. Mindketten tudtuk, hogy innen már nincs visszatérés. Mégis, amikor megtörtént, olyan váratlan volt… Tudod, az egyik pillanatban még veled van, aztán már nincs sehol… Eleinte majdnem én is belehaltam, de aztán tudatosult bennem, hogy neki jobb ott. Nem kellett már gyógyszereket szednie, nem kellett a rettenetes főztömet ennie, elmúltak a fájdalmak… De tudod, hogy mi az, amivel még mindig nem tudok mit kezdeni? A cuccai! Egyszerűen képtelen vagyok megszabadulni tőlük. Még mindig ott lóg minden ruhája a szekrényben, mindenhol ott vannak a képei, és az ágyban is máig úgy van az ő oldala, ahogy annak idején maradt. A lányaim szerint ideje lenne rendbe tennem a házat, de én vele töltöttem az egész életemet. Ez még mindig a kettőnk otthona…”
Az egész terem elcsendesedett. Még egyikünk sem hallott soha olyat, hogy valaki ilyen szépen, ilyen tisztelettele beszélt volna a párjáról. Mindenkinek világos volt, hogy valóban imádta és csodálta ezt a nőt. És ez nem is fog elmúlni nála soha…
Aztán a barátja szólalt meg. „Barátom, ez nagyon kemény lehetett… Így gondoskodni róla, mindent neked megcsinálni.”
Erre a másik arca felderült: „Éppen ellenkezőleg. Kitüntetés volt nekem, hogy amíg még lehetett, mindezt megtehettem az én királynőmért!”
