A pincérnőt kirúgták, mert megmentett egy kislányt a fulladástól – másnap visszament a cuccaiért, és olyat látott, amitől elakadt a lélegzete
Első rész
Kata már négy éve dolgozott a budapesti „Best-Bohémiya” étteremben.
Ez a luxusétterem a város egyik legelegánsabb részén helyezkedett el. A hatalmas üvegablakokon keresztül zöldellő fasorokra lehetett látni, a belső térben márványasztalok, bársonnyal bevont székek, kristálycsillárok és modern festmények sorakoztak. A levegő mindig friss virágillatot árasztott, mintha minden egyes nap esküvő lenne.
A vendégkör főként befolyásos üzletemberekből, hírességekből és elegáns családokból állt, akik presztízsből választották ezt a helyet. Katának ez az étterem nem csupán munkahely volt – ez volt az élete. A reménye. A jövője. Egy darab biztos talaj az álmai alatt.
Még csak 22 éves volt, de gyorsaságával, kedvességével és figyelmével kiemelkedett a többi felszolgáló közül. Mindig mosolygott, mintha az arcára ragasztották volna a jókedvet. Ez volt a páncélja a fáradtság és a kiégés ellen.
A műszakjai hosszúak voltak, sokszor ő zárta az éttermet, majd hajnalban újra elsőként tért vissza.
Lábai bedagadtak, karjai folyamatosan kék-zöld foltokkal és karcolásokkal voltak tele. De sosem panaszkodott. Egyetlen egyszer sem.
– Kata, át tudnád venni a 8-as asztalt? – kérdezte Tamara, az idősebb felszolgáló, aki egyfajta munkabéli anyja lett.– Persze, Tamara, nyugodtan add ide. – Kata mindig készségesen válaszolt.
Tamara sokat jelentett neki. Egy igazi túlélő volt – egyedül nevelte fel három gyerekét, közben húsz éven át talpon dolgozott.
Kata albérletben lakott a külvárosban, egy kis lakásban, ahol a bútorokat még a nagymamája hagyta rá. A szoba falain régi tapéták hullottak, de számára ez a hely volt a menedék.
Álmokat szőtt. Hogy egyszer befejezi az ápolói képzést, amit évekkel ezelőtt anyagi okok miatt kellett félbehagynia. Minden szabadnapját tanulással töltötte – ha épp nem kellett választania tankönyv és villanyszámla között.
Már kislánykorában megtanulta, hogy az élet nem oszt kegyelmet – csak akkor ad, ha kiharcolod.
Egy kis faluban nőtt fel, ahol korán árvaságra jutott. A nagymamája nevelte, aki beteges volt, de vasakarattal tanította őt emberségre, tisztességre és bátorságra.
Kata már 10 évesen főzött, takarított, mosott – és tanult. Tudta, hogy ha ki akar törni, akkor dolgoznia kell. De mindig azt mondogatta magának: „Lehetsz fáradt, de maradj jó ember.”
Az étteremben a legtöbben szerették őt. Tamara és Gábor, a másik idősebb pincér, gyakran ugratták:– Ha így folytatod, Katám, te leszel a főfelszolgáló!– Ja, kivéve, ha előbb feldühíted Mihályt – tette hozzá Gábor, félig komolyan.
Mihály volt a vezető. Fegyelmezett, hideg és öltönyben alvó típus. Minden reggel tűpontos frizura, tökéletesen igazított nyakkendő, és a szokásos fapofa.
– Kata – mondta egyszer neki –, jól dolgozol, de tartsd a protokollt. Ne haverkodj a vendégekkel, ez nem óvoda, hanem elit vendéglátás.
Kata csak bólintott. Tudta, hogy nem szabad ellentmondani, mert szüksége volt a munkára. De belül érezte, hogy emberség nélkül az egész mit sem ér.
Egy meleg nyári délután különösen forgalmas volt a Bohémiában. Kata a központi részt vitte, a kedvenc szekcióját.
Egy fiatal házaspár ült két kisgyerekkel – egy hétéves kisfiúval és egy ötéves kislánnyal.
– Jó napot kívánok! Üdvözlöm önöket! – köszönt Kata mosolyogva. – Tudnak már rendelni?
– Igen, a kislányomnak szeretnénk egy gyümölcsös desszertet, de… – az anyuka elbizonytalanodott, majd lehajolt a kislányhoz. – Ugye emlékszel, mit mondtunk? Nem eheted meg, ha van benne mogyoró!
– Igen, anya – bólintott a kislány komolyan.
– Mogyoróallergiás – fordult vissza Katához. – Kérlek, nagyon figyeljenek rá!
– Természetesen – bólintott Kata. – Rá fogok kérdezni a cukrásznál is.
A kisfiú halkan hozzátette:– Én kérhetek egy dupla epres fagyit?
– Persze – nevetett Kata. – De csak ha megetted az ebédedet!
A rendelés után Kata gyorsan visszament a konyhába, leadta a rendeléseket, majd megerősítette a desszert kapcsán:– A kislány mogyoróallergiás, nagyon fontos, hogy ne kerüljön semmi dióféléhez köthető összetevő a tányérra.
– Világos – bólintott a cukrász.
Néhány perc múlva a desszert megérkezett. Friss gyümölcsök, vaníliás hab és piskóta. Kata ellenőrizte a rendelést, majd elindult az asztalhoz.
A gyerekek ujjongtak, amikor meglátták az édességet.
– Köszönöm! – kiáltotta a kislány, és lelkesen kanalazni kezdte.
Kata még el sem fordult, amikor furcsa zaj ütötte meg a fülét.
A kislány letette a kanalat. Arcán zavar, majd pánik jelent meg. Elkezdett kapkodni a levegő után. Felugrott a székből, és a torkához kapott.
– Nem kap levegőt! – kiáltott az anya.
A férfi ledobta a szalvétát, de csak állt dermedten.
Kata azonnal reagált. Letette a tálcáját, odaugrott a kislányhoz, és a Heimlich-fogást alkalmazta.
– Kicsim, itt vagyok, segítek! – mondta halkan, miközben erőteljesen összenyomta a gyerek gyomrát.
– Hívjanak mentőt! – kiabálta valaki.
Kata újra próbálkozott. Az arca elvörösödött az erőfeszítéstől. A kislány már alig állt a lábán.
Harmadik próbálkozás. Semmi.
Negyedik…
Ekkor kis darab mogyoródarab repült ki a szájából. A gyerek zihálva levegőt vett, az arca lassan visszanyerte a színét.
Az anyuka zokogva ölelte át a kislányt. A férfi Katára nézett könnyes szemmel.
– Ön megmentette a lányom életét… köszönöm. Nem tudom, hogyan hálálhatom meg.
Kata még mindig remegett, de csak ennyit mondott:
– Csak az volt a fontos, hogy most jól van.
Ám ekkor megjelent Mihály. Arcán nem a hála tükröződött.
Hanem düh.
– Kata. Az irodámba. Azonnal.
– Az irodámba. Azonnal – ismételte Mihály, úgy állva ott, mint egy ítélőbíró.
A vendégek, akik percekkel korábban még tapsoltak, most meglepve nézték, ahogy Mihály sötét arccal elvonul Kata mellett. A férfi – a kislány apja – próbált tiltakozni.
– Elnézést, uram… ez a lány megmentette a gyermekünket! Miért…?
– A hölgy megszegte a protokollt – vágott közbe Mihály, meg sem nézve őket. – Ez belső ügy.
Kata lesütötte a szemét. A lábai remegtek, de nem ellenkezett. Tudta, hogy a szabályokat megszegte – de csak azért, hogy megmentsen egy gyermeket.
Amint becsukódott mögötte az iroda ajtaja, Mihály keresztbe font karral állt meg az íróasztala mögött.
– Tudod, miért vagy itt? – kérdezte hidegen.
– Igen – felelte Kata, halk, de határozott hangon. – Mert segítettem egy fuldokló gyereken.
– Mert elhagytad a kijelölt szekciódat – szólt vissza a férfi szárazon. – Mert pánikot keltettél. Mert nem vagy orvos, és ahelyett, hogy értesítetted volna a vezetőséget, önálló akcióba kezdtél.
– De a gyerek majdnem meghalt! – szólalt meg Kata, a hangja megremegett. – Nem volt időm engedélyt kérni!
Mihály továbbra is nyugodtnak tűnt, de a szeme villant.
– Ez nem ment fel a felelősség alól. A „Bohémia” nem mentőszolgálat. Ez egy luxusétterem, ahol az emberek nyugodtan szeretnének étkezni, nem drámák közepébe csöppenni.
– Ha nem tettem volna semmit, a kislány meghalhatott volna… – Kata hangja elcsuklott.
– És ez nem a te dolgod volt – vágta rá Mihály. – Az eljárás egyértelmű. Ilyen esetben a személyzet azonnal értesíti az ügyeletes vezetőt, nem rohan odasprintelni, mint valami hősjelölt.
– Ön szerint inkább álljak ott és nézzem végig, ahogy egy ötéves meghal? – kérdezte Kata keserűen.
– A kérdés nem ez – Mihály megkerülte az asztalt. – A kérdés az, hogy engedetlen voltál. És én nem tudok együtt dolgozni valakivel, aki figyelmen kívül hagyja a szabályokat.
Csend lett.
A lány torka összeszorult. Tudta, hogy ennyi volt. Mihály már döntött.
– Vedd fel a holmijaidat. És menj – mondta halkan, de határozottan. – Ez nem a te helyed többé.
Kata nem válaszolt. Csak bólintott, mintha egy álomból ébredne. De ez nem álom volt. Ez volt a valóság.
Mire kiért az irodából, a vendégek már elmentek. Tamara és Gábor döbbenten nézték, de Kata nem akarta, hogy lássák rajta az összeomlást. A személyzeti öltözőben összeszedte a néhány személyes tárgyát: a kulcsait, a noteszét, a nyakláncot, amit az anyukájától kapott még az első munkanapján.
A könnyei csak akkor buggyantak ki, amikor kilépett az étterem hátsó ajtaján.
Másnap kora reggel visszament, hogy elhozza a maradék dolgait. Remélte, hogy még senki nincs bent.
Csend volt, az étterem még aludt. A csillárok halványan pislákoltak, a márvány hideg volt, a virágillat szinte gúnyosan elegáns. Kata szinte lábujjhegyen lopakodott a személyzeti öltözőbe.
Épp a szekrényét zárta le, amikor meghallotta a bejárati ajtó csengését.
HirdetésElőször azt hitte, csak képzelődik. De aztán hangokat hallott. Lépteket. Egy ismerős női hang csendült fel:
– Kata? Ön az?
Megfordult – és ott állt a család. A kislány, az édesanyja és az apuka. Együtt. A gyerek kezében plüssmackó, az arcán ragyogó mosoly.
– Jó ég… – Kata suttogta.
– Ön még itt van! – lépett oda az anya, megölelte. – Hála Istennek, elértük!
Kata csak dadogott:– Csak a dolgaimért jöttem… már nem dolgozom itt.
A szülők arcán döbbenet.– Nem? – kérdezte az apuka. – De… hát miért? Csak nem…?
– Igen – felelte Kata, lesütött tekintettel. – Kirúgott… mert megszegtem a szabályokat.
Az anya döbbenten a szája elé kapta a kezét.– Ez… ez elképesztő!
Az apa felháborodva nézett körbe.– Ezt nem hagyjuk annyiban!
– Kérem, ne… csak szeretnék… elmenni… – rebegte Kata.
– Nem. Ezt helyre kell hozni – jelentette ki az anya, és már indult is befelé. A férje követte, a kislány kezét fogva, aki csak annyit mondott halkan Katának:
– Szeretlek.
Kata mozdulni sem tudott. Olyan volt, mintha a földhöz nőtt volna.
A vendégtérbe érve a család épp Mihállyal találkozott, aki épp a nyakkendőjét igazgatta, mintha semmi nem történt volna. Ám amikor meglátta a haragos tekintetű szülőket, megállt.
– Jó reggelt. Miben segíthetek? – kérdezte udvarias mosollyal.
– Ön kirúgta azt a lányt, aki megmentette a lányunk életét – kezdte az anya, élesen, de határozottan.
Mihály arca megfeszült.
– Nézze, hölgyem, itt protokoll van. A vendégek nyugalma az elsődleges...
– A lányunk meghalt volna! – kiáltott fel az apa. – Hála Katának, most itt van. Ön szerint mi fontosabb – a nyugalom vagy az élet?
A vita közben több dolgozó is besétált – köztük Tamara és Gábor is, akik döbbenten hallgatták a szóváltást.
És akkor… belépett egy idős férfi. Ősz haja volt, finom öltöny, arca bölcs és határozott. Ő volt Seres Iván, az étterem tulajdonosa. Ritkán járt be, de most valamiért megjelent.
– Mi történik itt? – kérdezte komolyan.
A szülők felé fordultak. Az anya odalépett, és elmondta az egész történetet.
Iván végighallgatta, majd Mihály felé fordult.
– Mihály, igaz ez?
– Nos, igen, de… – Mihály próbált magyarázkodni, de Iván leintette.
– Kata, igaz, amit hallottam? – kérdezte most tőle.
– Igen… – felelte Kata remegő hangon. – Csak segíteni akartam…
Iván bólintott.– Akkor... egy dolgot mondok: köszönöm.
Mihály sápadtan állt. Iván folytatta:
– Kata, mától visszaveszlek. Nem csak visszaveszlek… hanem elő is léptetlek. Te leszel a főfelszolgáló.
Kata szeme megtelt könnyekkel. Tamara ujjongva ölelte meg.
– Mindig is tudtam, hogy különleges vagy, kicsim!
Iván Mihályhoz fordult:
– És te? Elfelejtetted, hogy emberség nélkül ez a hely csak üres márvány és kristály? El kell gondolkodnom a jövődről ebben a csapatban.
A szülők hálásan kezet fogtak Katával.
De a legnagyobb meglepetés csak ezután jött.
Pár héttel később Kata levelet kapott egy magánklinikától: valaki teljes egészében kifizette a tanulmányait.
A borítékban csak ennyi állt kézzel írva:
„Most már tényleg segíthetsz másokon is – minden nap. Köszönjük, hogy megmentetted a lányunkat.”
Kata ekkor már tudta, hogy a világon mégiscsak van igazság.
