Egy hideg, esős őszi estén egy idős asszony igyekezett végig a járdán. Rajta egy elnyűtt, régi kabát volt, amit sietve kapott magára, és kopott bőrcsizmák, amik már alig tartották a vizet. Hideg eső és latyakos hó keveredett, de ő mit sem törődött vele. Csak egy cél lebegett a szeme előtt: odaérni a patikába, mielőtt bezárják.
A neve Mária néni volt, a környéken így ismerték. Térden állva könyörgött a gyógyszerésznőnek:
– Kérem szépen, adja oda azt a gyógyszert! Az unokám nagyon beteg! – kérlelte kétségbeesetten, könnyekkel a szemében.
A gyógyszerésznő sajnálkozva csóválta a fejét:
– Sajnos, recept nélkül nem adhatjuk ki. Ez szabálysértés lenne!
Az ajtó éppen akkor nyílt ki, és mindenki megdöbbent, ahogy a hűvös éjszakából egy másik nő lépett be, kezében egy gyűrött recepttel…
Két órával korábban
– Nem mehetek busszal – motyogta magának Mária néni, miközben egyre gyorsabban lépkedett az utcán. – Minden fillérre szükség van a gyógyszerre. Ha nem érek oda időben… Istenem, csak érjek oda!
Otthon az unokája, Petike – akit ő csak Pistikének hívott, bár már rég túl volt a kamaszkoron – dühöngött.
– Hol van az a nyomorult recept? – ordította. – Ha nem hozod vissza időben, esküszöm, kinyírlak, vén banya!
Pisti kivette a receptet a szekrényből, Mária néni kezébe nyomta, és kilökte őt az ajtón.
A patika nem volt messze, de az úton Mária néni elveszítette a receptet. Ahogy elővette a zsebéből, hogy még egyszer ellenőrizze, a szél kitépte a kezéből, és az eltűnt a sötétben. A szél felkapta, és épp a patika hatalmas, kivilágított kirakatának csapta.
Odabent két gyógyszerész unatkozott, már várták a munkaidő végét. Az egyikük, egy harmincas éveiben járó nő, Nóra, felsóhajtott:
– Még öt perc, és végre mehetünk haza...
A bejárati ajtón egy idős asszony lépett be. Rövidlátóan hunyorgott a világításra.
– Jó estét kívánok… – mondta halkan.
Nóra udvariasan kérdezte:
– Miben segíthetünk, néni?
– Jaj, aranyoskám, csak a receptet hoztam... mindjárt... – és kutatni kezdett a zsebeiben. Arcáról egyszeriben lefagyott a remény. – Nem találom… pedig biztosan itt volt… még a kapuban megnéztem…
– Nyugalom, néni, biztos csak elnézte – szólt a másik gyógyszerész, Zsófi, de a hangjában inkább fásultság volt, mint együttérzés.
Mária néni odakint próbálta megkeresni, de szemüveg nélkül, vaksötétben nem látott semmit. Visszatért.
– Lányok, drágáim… kérlek benneteket, segítsetek megkeresni. Fiatalok vagytok, még jó a szemetek… ha nem viszem haza azt a gyógyszert, végem van… az unokám... megöl...
Zsófi az órájára nézett. Egy perc múlva zárniuk kellett. Épp készült volna elküldeni az idős asszonyt, de Nóra megszólalt:
– Milyen gyógyszerről lenne szó?
– A... a Fenobarbitál – hebegte Mária néni, miközben a könnyeivel küszködött.
A két nő összenézett. Ez egy szigorúan receptköteles nyugtató volt.
– Sajnos ezt tényleg nem adhatjuk ki recept nélkül – mondta határozottan Nóra. – Nagyon sajnáljuk…
Az idős asszony térdre rogyott, és sírva fakadt.
– Kérem… ne küldjenek el… ha nem viszem haza, megöl… tényleg megöl…
A gyógyszerésznők értetlenül néztek egymásra. A jelenet abszurd volt. Nóra végül leguggolt hozzá:
– Néni, nyugodjon meg… mindjárt zárunk, de hívok segítséget, jó?
De Mária néni már alig hallotta őt. Az agya egyre csak pörgette a múlt képeit. A lánya, Kata, aki orvosi végzettséggel a tarsolyában, hirtelen döntött: elköltözik egy férfival, akit alig ismer…
– Kata, kislányom, könyörgöm… mit csinálsz? Hiszen alig ismered! Miért mész el Mórról?
– Anya, szerelmes vagyok! András megváltozott! Amit tett, az csak baleset volt… nem akarta… Ő szeret engem!
– De hisz a börtönből jött! Megölte az előző feleségét! Kata, könyörgöm, nyisd ki a szemed!
– Én hiszek benne. És kész.
És Kata elment.
Kata elment Andrással. Egy ideig úgy tűnt, minden rendben lesz. Munkát kapott a megyei kórházban, beköltözött egy szolgálati szobába. András „üzletelt”, ahogy mondta. De Kata észrevette, hogy a férfi mindig más időben „dolgozik”, és soha nem beszél a részletekről.
Aztán jött a féltékenység. Egyre durvább veszekedések. Már az is baj volt, ha egy kollégája ránézett Katára.
– Mit vihogtál azzal az orvossal?! – üvöltötte András.
– Csak a munkáról beszéltünk! – védekezett Kata.
– Ugyanaz volt a helyzet az előző feleségemmel is! – morogta a férfi sötéten.
Kata megborzongott. Visszagondolt, amit az anyja mondott. Akkor kellett volna hallgatnia rá. De már késő volt. Várandós volt.
Egy nap a kórház udvarán András meglátta Katát, amint egy férfi orvossal beszélgetett. Az elméje elborult. Nem szólt semmit. Odalépett… és kést rántott.
– András, ne! – kiáltotta Kata, de már késő volt.
A penge a szívébe fúródott.
Kata meghalt.
HirdetésA bíróság nem sokat teketóriázott. Andrást életfogytiglanra ítélték.
Az egész ország felhördült. A gyilkosság megrázta a várost.
Kata szégyellte volna visszamenni anyjához, ha élt volna. De nem élt. Vagyis nem hitte, hogy életben van. Mária néni csak a temetés után értesült mindenről. És ott volt a kisfiú, a pici Peti, akit Kata árván hagyott.
Mária néni sosem látta őt kicsinek. A kisfiút nevelőintézetbe vitték. Évekig semmit sem hallott róla. Aztán, tizenhat év múlva, egyszer csak megjelent a küszöbön egy vézna, mogorva kamasz.
– Te vagy a nagymamám? – kérdezte rekedten.
– Igen… hát te vagy Peti?
– Ne hívj így. Pashának hívnak.
Az elején még úgy tűnt, működni fog. De a fiú nem tudott beilleszkedni. Már korábban börtönbe került egy lopás miatt. Aztán jött a kábítószer. Aztán az agresszió. Elvette a pénzét, eladta a tévét, a mikrót, mindent.
– Adj pénzt! – követelte Pasha.
– De nincs több, kisfiam! Nem tudok… – sírta Mária néni.
– Akkor kinyírlak, vén szipirtyó!
És most… ez a legutolsó recept volt, amit a fiú a padlásról kapart elő. Ha nem viszi haza a gyógyszert, végképp elveszett. És ő biztos volt benne: ma este meg fogja ölni.
A patika ajtaja ismét kinyílt. Egy elegáns, modern nő lépett be, kezében a recept.
– Jó estét… – kezdte, majd megpillantotta a földön térdeplő idős asszonyt.
– Anya?! – kiáltotta, és összeesett.
A patikuslányok odarohantak. Zsófi gyorsan ammóniát vett elő, Nóra vizes kendőt hozott.
A nő szemei lassan kinyíltak.
– Anyu… bocsáss meg… kérlek… én… – suttogta.
Mária néni sírva átölelte:
– Katám… te vagy az… kislányom… hát élsz… te vagy az egyetlenem…
– Már rég szabadultam. Jó magaviselet miatt. Nem vettek vissza a kórházba. De dolgozom. És nem tudtam eljönni… szégyelltem magam.
– Én mindig vártalak, Katám. Minden este gyertyát gyújtottam… imádkoztam…
Kiderült, hogy a patikalánc, ahová épp betért, a férjéé volt. Oleg, a régi évfolyamtársa vette feleségül Katát, és segített új életet kezdeni.
Katának volt munkája. Volt hová tartoznia. De egyetlen dolog hiányzott: az anyja. És most megtörtént a csoda.
Miközben anya és lánya zokogva ölelkeztek, Pasha és bandája betört a lakásba. De ezúttal nem menekültek.
A rendőrök elfogták őket. A fiút előállították, börtön várt rá. Mária néni sírt. Katával együtt döntést hoztak:
– Megpróbáljuk megmenteni. Bármit is tett… ő a vérünk.
Katának volt kapcsolata a rehabilitációs központtal. És Oleg segített is.
Talán lesz még remény. Talán nem. De anya és lánya újra egymásra találtak.
És aznap este a patika fényében nemcsak a hideg eső csillogott… hanem az újrakezdés reménye is.
